Part 29

Vígabban is tudtak volna azért lenni Brassóban s Weiss Mihály írta is a levelet egyre-másra a portára, hogy: »Nem hagyhatjuk s nem is hagyjuk magunkat megtréfálni, mint a szebeniek, pedig Báthory Gábor ugyancsak hozza ránk a hajdut, katonát, székelyt s ölik, vágják, pusztítják az hatalmas császár juhait, a portának nem kicsiny kárára… Pedig neki is észbe kellene venni, hogy Báthory Gábor nem a maga erejéből lett erdélyi fejedelem, hanem a győzhetetlen császár kegyelméből: ezért nem kellene neki a hatalmas császár juhait megnyúzni, csak a gyapját venni… Nem is félünk mi ettől a híres fejedelemtől, aki még egy romlott kastélyt sem tudott soha megvenni, csak az hatalmas császár köntösihez tartjuk magunkat s ő hatalmasságától várjuk az mi sorsunkat.«

Weiss azonban már egyre többet gondolt csöndes éjszakai órákban, mikor a város számadásait rendezte, arra, hogy a török csupán fermánt adott Géczynek s a hadsereg egyre késik. Néhány nap mulva meg is jött futva Mehemed bég, azzal a hírrel, hogy a brassaiak miatt őt a nagyvezér csaknem megölette: mert a brassaiak olyan lelkes izeneteket írtak, hogy a portán mind azt vélték, hogy az egész ország alig várja a szultán új fejedelmét s most még sereget is kívánnak hozzá. Őneki kellett szegény fejének megszenvedni amiatt, hogy a »bolondkirály«, ahogy Báthoryt a portán csúfolják, nem esett térdre s nem csókolta meg a Géczy kezébe adott szultáni írást.

Weiss fanyarul hallgatta a jó béget. No nem baj, mondta: a magunk erején is megleszünk s szállást és prebendát rendelt a bégnek.

Géczy folyton a sarkában volt s lelkesítette őket: Báthoryról oly rosszakat beszélt, hogy ez maga felért egy segédcsapattal s a fogoly hajdukat felbérelte s megfogadta a város számára. Ezekkel egy hajnalon ki is ütött s a feketehalmi erősségbe besétált; a székely őrség hajduknak, magyaroknak nézte őket s beeresztették, ők aztán az egész őrséget lekenyerezték: akik még úgy virradtak, hogy Báthorynak védték a bástyákat, délre már Géczynek lesték az ellenséget: egy sem akart fára kerülni.

A brassóiakat fellelkesítette ez a kis siker, s egyre-másra kitörtek, egymással versenyeztek s Géczy vezérlete alatt Törcsvárt isten tudja hányadszor újra elfoglalták.

Csak azt sajnálta Weiss, hogy a régi fegyvertárs, Raduly nincs, hírek jöttek róla, hogy családjával együtt Bécsben van, ahol minden vagyonát s hitelét elvesztette, lányai varrással keresik kenyerüket.

Mehemed bég azonban vállalkozott rá, hogy az új vajdával is megköti a szövetséget s kiderült, hogy Michne vajda ép olyan Raduly, mint volt Serbán: a véd- és dacszövetség egyszerre nagyra emelte a brassaiak önérzetét, s most aztán maga Weiss Mihály rettegett attól, hogy Báthory meggondolja s nem jön ide helybe.

Géczy biztatta:

– Ha nem jön az ebellette, majd elmegyünk mi utána Kolozsvárig.

Weiss a fejét csóválta:

– Tudod-e nagyságos fejedelem, – mondta Géczynek, – mennyit adott ki a város ez esztendőben?… Csak követségre 2000 forint, a katonák zsoldja négy hónap alatt 12.000 forint… A brassaiak se vájnak könyökig a tallérban…

Géczy nevetett:

– Tudod-e bíró, – mondta, – hogy mikor odaát voltam, jöttek a katonák a hópénzért, rendelte a fejedelem, hogy fizessék meg nekik, mit mondott a kincstartó: azt hogy: felséges uram, akit _monétának_ hijnak, olyan valamink nincsen…

– Mégis visszautasította az én 4500 talléromat, – mondta gúnyosan Weiss.

– Lehetetlen, – csodálkozott Géczy.

– Őkeme visszautasította, – sóhajtott a bíró, – Imreffy uram azonban elvötte duflán…

Nevettek.

E napokban már az egész város lázba gyulladott.

Minden házban s minden ajkon ének volt, zengett a dicséret, anyák gyerekekkel a karjukon futkostak az utcán s a brassai nagy templom szakadásig tele volt egész nap imádkozóval s három pap felváltva folyton prédikált.

Mintha nem hadba, hanem lakodalomba készülnének, oly nagy volt az öröm.

Minden készen volt, zsoldosaik már szinte kiélték a várost s csupán becsületből is jól kellett dolgozniok, az oláh csapatok Törcsvárán voltak; volt ezernyolcszáz oláh, nyolcszáz magyar s székely, kétszáz oláh lovas, a többi gyalog és némi török, tatár, akik azonban csak rettegtetésre valók voltak s 22 deák kísérte a háromszáz szász polgár kemény seregét.

Elhatározták, hogy kimennek a Székelyföldre, hogy azt fellázítsák, onnan Segesvárra, hogy a többi szász nemzet népeit magukhoz vegyék s onnan föl Gyulafejérvárra, hogy ott Géczyt a fejedelmi székbe ültessék.

Szeptember 18-án indult ki Brassóból a had, a nép zokogva s ujjongva kísérte a külső falakig s messziről kendőket lobogtattak utánuk.

Egyenesen mentek a Székelyföld felé, s mikor a szekerek símán repültek az úton, a lovak oly nyugodtan ügettek, a gyalogosok oly vidáman énekeltek: akkor Weiss Mihály fölemelte szemét az égre s visszagondolt arra a szegény kis mesterlegényre, aki a nagypestis után gyalog ment vissza azon az úton, amelyen atyja bejött, Csehország felé… Milyen vígan, könnyen s mily egyedül gyalogolt az uttalan utakon, fütyörészve s zsoltárokat énekelve a porban s friss vízbe áztatta kiégett, forró lábát… Rendes kis árva legényke volt, írástudó s lelkes, aki jól kinyitotta a szemét s nem ijedt meg a maga árnyékától: s most íme egy hadsereggel megy, ő a vezér, egy fejedelem is büszkén nézhetne: »No te Weiss Mihály, – mondta magában, – neked ugyan fölvitte az isten a dolgodat.«

Ma már nem volt rossz kedve, mint tegnap s mosolygott magában, hogy a végrendeletét is megírta: mért? a jó isten sokkal nagyobb veszedelmekből mentette ki már őt: most ijedjen, mikor ennyi lelkes, bátor, kardos, sisakos ágyus katona van mellette, alatta… Ej, bizony nem, ha akkor meg nem ijedt, midőn a Sajó mellett egy vén hajdu megtámadta, hogy őt a vékony szász legénykét agyonüsse a megnyűtt csizmájáért: most ijedni, mikor az övé Brassó városa?…

Büszkeségében könnyes szemmel nézett vissza a drága Brassóra, annyi munkájának, örömének, aggodalmának, reménységének tanyájára, ahol oly híven, annyi ragaszkodással, szeretettel kapcsolódott hozzá a nép s nem volt a városban egy gyermek sem, aki ne kiáltotta volna az ő nevét s ne nézett volna rá, mint egy istenre…

De mikor elmúlt a város, a dombok kanyarodóin eltűnt a vár s egyre messzebb értek, lassan mély bánat kezdett benne feltámadni: hová, hová e háromezer emberrel?… mintha kiindulnának a világból…

Egy kis vízen kellett átlépniök estére, ez a határ Brassó földje s Székelyország között; a hidat épen találták rajta.

Géczy mondta, háljanak meg ezen a parton, de őneki kellett, neki ki kellett lépni a szász föld határiból, őneki a testében kellett éreznie, hogy túl vannak a kétségen s hogy nem haboznak és nem tétováznak, hogy vége a fecsegésnek, a tervezgetésnek, várakozásnak: ő meghódított területen akarta tölteni már az első éjszakát…

A szekerek megindultak s szépen mentek, ráhajtott az első ágyú, az alatt beszakadt a híd…

Nagy hűhó, nagy lárma, beszéd, az ágyút kivenni, kiszedni: közbelépett, parancsolt, rendelkezett, erő kellett s akarat s kötél, saraglyafa s csapórudak…

Megijedt ettől a kis balesettől: ha a legelső percben ennyi bajt csinál egy ágyú beragadása, még mi következhetik…

Géczy nevetve nézte felháborodását s kétségbeesését:

– Mit kínlódsz vele, – mondta, – van elég léhűtő gazember, majd kiszedik tavaszra!

A bíró fel volt háborodva: magyar könnyelműségnek mondta s mélyen megvetette Géczyt: e miatt veszítik el a háborúkat, – gondolta: elpotyázni mindent, ez az egész életük.

Belemelegedett, végül már ő maga is megfogta a kötelet: ettől tette függővé, hogy sikerül-e a vállalat vagy nem s boldog volt, mikor az ágyú a holdvilág mellett mégis szabadon s mozgó állapotban volt a túlsó parton.

Másnap egész nap azzal telt el, hogy a sereget átszállították a kis vizen.

A nép hamar megette a tarisznyában hozottat s egyszerre csak jelentkeztek és sürgették a szekerekre rakottakat.

A bíró még el sem csodálkozott ezen, mikor tűz verte fel az ég alját, a sereg előre elkalandozott s a környéken levő falvakat kezdte rabolni.

Mélyen felháborodott, humánus nevelése eddig folyton csak azért zúgott, hogy ők szenvedték a rablásokat: s most azt kellett látnia, hogy a saját népe, amint Brassóból kilépett s a várfalak által megszabott fegyelmet s a törvényeket áthágták, épen olyan vidám s vad csürhe lett, mint bármely martalóccsapat.

Ő nem lett volna képes rá, hogy a szegény asszony malacát elrabolja s el kellett néznie, hogy legjobb emberei a vad oláh segítőkkel versenyt fosztogattak, ahol kit megfogtak, lehúzták róla a ruhát, a falu házai mind üresen álltak, s valóságos kéjjel cipeltek ki minden megmozdíthatót, mit ottben találtak.

Neki a szekerekre, podgyászokra, fegyverekre kellett gondolni, nem lehetett mindenütt jelen, s kapitányai, hadnagyai, tizedesei, porkolábjai nem bírtak a jókedvű fickókkal, a deákok a toronyból ledobták a harangot azzal a kiáltással, hogy: a mienket is elrabolták s pőrölyökkel darabokra zúzták.

– Megvesztek, megvesztek, – mondta Weiss Mihály s agyonlövetett két oláhot, akik egy székely asszonyt az ő szeme láttára hasítottak ki.

Valahogy rendbe szedte, sorra állította őket, s egy újabb nap megint azzal telt, el, hogy most meg Illyefalvánál az Olton keltek át.

Ott is üres volt már az egész teremtett község, a magyarság mind futton futott s menekült fölfelé, csak a templomkastélyt védték, s a kiküldött kémek azzal jöttek vissza, hogy az egész Háromszék üres, menekül a nép az utolsó csecsszopókkal, mennek Csik felé, a hegyekbe…

– De hisz nem azért jöttünk, hogy mi a székelyeket megpusztítsuk, – kiáltotta Weiss Mihály, magából kikelve, hanem azért, hogy őket pártunkra vonjuk s fellázítsuk a fejedelem ellen.

A katonasága azonban mit törődött azzal, hogy a brassói bíró hogy képzelte el odahaza Brassóban a sétát: ez rabolni jött s minél előbb megszedni magát, hogy loppal, szökve elillanhasson át a hegyeken a saját otthona felé…

Weiss Mihály nem értette Géczyt, aki mit sem törődött ezekkel a dolgokkal, semmiségnek mondta s egyre csak arról beszélt, hogy kutatni, tudakozni kell a fejedelem hadai felől.

Illyefalvát háromnapi ostrom után feladták, a kastélyból Weiss Mihály elnézett Sepsiszentgyörgy felé: a népe sürgette s követelte, hogy Szentgyörgyöt azonnal megtámadják, de ő úgy érezte, ezzel örökre eljátszaná a székelységgel való megegyezést s elhatározta, hogy egy tapodtat sem megy beljebb a székely földre s reggel elrendelte, hogy az egész sereg fordul vissza a szász földre, Botfalunak, Földvárnak…

Mindenki nevetett rajta: ezt ugyan könnyebben is megtalálhatták volna, kár volt ily kerülőt tenni, Földvárra egyenes úton is mehettek… Soha nem hitte senki, ha maga szemével nem látja, mennyi kár, baj tud történni ily kevés utazással. Mire még egyszer átkeltek az Olton, egy kerekük nem volt épségben.

– Hova tettem a szememet, – kesergett Weiss Mihály, hogy e gyülevész népséget hadseregnek néztem, mi közük ezeknek hozzám s az én ügyemhez, mindenféle csavargó tatárok, rácok, oláhok, hajduk, s mezítlábas székelyek…

Megbujt nehány száz főnyi brassai testvére közt s most bánta, hogy sajnállotta a jó brassai polgárokat kihozni a városból erre a nehéz útra… De sajnálta őket szíve szerint: úgy érezte: erre jók lesznek e csordabeliek is…

Géczy el is vált Weisstól, s maga mellett tartotta Nemes Balázst, Horváth Györgyöt, Kálnoki Jánost, a székely kapitányokat.

Mikor Weiss elrendelte, hogy Botfaluval szemben újra keljenek át az Olton, Géczy méregbe jött s addig veszekedett, míg a bíró bele nem nyugodott, hogy maradjanak csak a túlsó parton s húzódjanak lassan Hidvég felé.

De Weiss nem tudta visszahozni a már átkelt népet s azok a túlsó parton mentek felfelé, ha ugyan mentek s nem cserkészni szóródtak szét s tovább rabolni a szász síkon…

Egy egész hét eltelt s Weiss kezét-lábát majd megette, hogy még sehol sincsenek s mit se tettek: nem lett volna jobb ezalatt a városban ülni?…

Szeptember 24-én kapták a hírt, hogy a fejedelem az Olt túlsó partján Földvárhoz közeledik.

Weiss Mihály rögtön imát mondott s kardjára esküdött, de Géczy gyanusan nézte lóhátról a reggeli ködben a túlsó partot, ahol a kék darabontokat ismerte meg.

– Ezekkel akarsz te megütközni, mondta Weissnak s a hátuk megett s körülöttük rendetlenül álló seregre mutatott, jobb lesz gyerünk vissza a legsebesebben Brassóba.

– A husos fazekak mellé! – mondta Weiss mérgesen, – még nem ültél ott eleget!

Géczy vállat vont: nojsz neki ugyan mindegy.

De napközben is előhozta, hogy jobb lesz legalább is a hermányi kastélyba húzódni.

– Ej, ilyen parádé után vissza nem megyek csata hijján, – mondta Weiss, aki már egészen elvesztette otthoni kedélyességét s nyugalmát, epévé keseredett benne a lélek… Sírni tudott volna, ez is háboru: nem térek vissza többet, nem látom én Brassót soha, – mondogatta Fronius Mihálynak.

Rögtön hozzáfogtak az átszállításhoz s az egész sereget sikerült Földvár alatt a Brassó felé eső réten felállítani.

Még készen sem voltak, a fejedelmi hadak megrohanták őket, csupa lovasok, s szilajok, frissek, vadak s legázolták a rusnya előcsapatokat. De a szászok helyt álltak s azt kiáltották: árulás, az olá vajda eladta őket…

Géczy karddal vágta, Weiss puskával lövette, de az oláhok futottak s egyszerre eltűntek, mint a disznó csürhe a bozótban.

Imreffy vezette a szemköztieket s némán nézte a földvári dombról a lába alatt s szeme előtt kavargó csatát. A nap ekkor kibomlott a fellegek közül s Géczy felismerte Imreffyt.

– No szász, mondta, azt ott lövesd le, akkor ha elvesztetted is a csatát: megnyerted Brassót.

Weiss Mihály a szász puskásokkal célba vétette a kancellárt, aki nem vette észre, hogy reá fordulnak, oly fáradt s rezignált volt: Az éjjel a fejedelem egy pillanatra sem engedte el magától, folyton őrséget kell váltani körülötte, mert minden bokorban Géczyt s Bethlent várja.

Ebben a pillanatban fordult be a fejedelem maga, testőrsége élén Veresmart felől s hujjahóval hajtott rá a szászságra, nem nézve maga embere-e vagy sem.

Ő maga vezetett, lovon ült s lova táncolt, neki a tömegnek, ami még tartotta magát, Géczy már messze vágtatott, egyenest Brassó iránt, meg sem állt a város kapujáig.

Nevetett az egész dolgon, egy szikrát nem fájt neki.

A fejedelem is nevetett: az ilyen csatát szereti, amely csak egy rohamból áll: mint a pozdorját szórta szét a szászságot; ő maga három szászt vágott le s csak azért nem többet, mert már a többit előtte ellőtték, vagy ki tudott futott, hogy lóval sem érték utól.

Soha még ily boldogságot nem érzett mint most, mikor a halottakkal borított csatamezőn táncoltatta lovát.

– Weiss Mihályt, Weiss Mihályt! – kiáltotta, hozzátok nekem a brassai bíró fejét, amennyit nyom, annyi aranyat adok érte.

Weiss Mihályt nem hozták el, mert azt ismeretlenül vágta le a Barca vizénél Tunyogi Gergely nevű hajdu a csizmájáért, amit mindjárt le is húzott róla; de elhozták az Imreffy tetemét, amelyet a szászok golyói lyukgattak át…

A fejedelem győzelmi mámorából valami határtalan rémületre ocsudott:

– Az utolsó emberem! – kiáltotta, – az én utolsó emberem!…

Fölemelte a két karját az égre, s megfenyegette az eget, aztán zokogva fakadt:

– Átkozott legyen ez a nap, ez a győzelem!

NEGYEDIK KÖNYV.

I.

Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.

Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja: nagy ember s erős és világbiró lenni.

A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.

Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között, holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé ellenállhatatlanul közeledni…

Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.

Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta, hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg nem nyílnak.

– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.

Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…

Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni, hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:

– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el a Dávid imádságát.

A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja is megemelkedett:

– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.

Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak s fejét lehajtotta.

»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád kiáltok.

»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…

»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz énnékem.

»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…

A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az élet…

A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár mondásait, kielégült és fölemelkedett:

»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se vöttek tégedet és a te félelmedet.

»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a haragra s kész az irgalmazásra.

»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.

»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram megsegítettél és megvigasztaltál engemet…

A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő lába alá a fejüket…

Ez jó ima volt: ez jól esett, ez az imádkozás…

A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…

Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben, de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…

S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják: hová, hová, miért, mire…

S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot végrehajtott…

Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a szájából, s a mindenhatóság illúzióját…

– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.

Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban temetjük…

Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott, el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…

A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek, előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.

Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.

Ágyúlövésekkel fogadták.

Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.

Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:

Hát így mutatja meg az isten?…

Orrcimpái tágultak s lüktettek s csak nézte, nézte vad s fanyar képpel a fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein, puskák ropogtak: itt mit tenni nincs: szédülni kezdett, vértolulást kapott, s mint a farkas a jól őrzött hiú oldalától, hosszú merev bámészkodás után, mikor már körülte kezdtek röpködni a golyók s egy kőgolyó, nagy ágyúkő ott vágott le előtte húsz lépésre, lassan megfordította a ló száját s visszatért…

Illő távolban együtt gyűlt a kisded serege, holmi ezer lovas; zsibongtak, tanácskoztak, mind a várat nézték s fanyalogva bírálták: nem lovasnak való hajrá.

A fejedelem csüggedten nézett rájuk: vajjon mi lesz…

Pipali Mihók hajdukapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas fejet hoz.

Elébe nyújtja a véres fejet s ő nézi, nézi s lassan ráismer: Weiss Mihály feje…

Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva… Weiss Mihály feje itt van s a kapuk be vannak zárva… Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért nincsenek nyitva a kapuk…?

Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor… Hol van Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?…

– Verjetek itt tanyát, – mondja ridegen. – Itt fogunk hálni.

Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek s sápadtan odaájul.

Buzás János hajdukapitány megvetően legyint:

– Szopós gyereket minek hoznak a bálba…

Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal, kiüti a kupát s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak partján árkon-bokron át, csak úgy bódultában rohan, Keresztényfalván át, hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább s mikor feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja s kiáltja: »Rohamra hajdu!«

Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a kopasz bércet koronázó komor várra: el nem megy, míg ez a kezébe nem esik…

Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok sem volt s tehetetlenül kellett nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a hajduk a favár palánkjaira.

Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség szakadatlan vájákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.

– Hozzátok kötözve a bírót kezembe! – mondta a fejedelem s az oláhok megrohanták a tanácsházat s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták magukat.

A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség alázattal feküdt lába elé: »Menjetek a pokolba, – mondta nekik s a hajduknak intett:« vigyétek, amit találtok«…