Part 28

– Nagyságod volt az első, aki a csekély Erdélyország fontosságát oly nagyra növelte, hogy ebből e kis tartomány sok száz esztendeig megélhet: a nagy Báthory István elfutott a gyönge erdélyi trónusról lengyel királyi székére: de Báthory Gábor gondolataiban Erdélyt a magyarság királyi székévé tette s körül lába alá hajtotta mint egy vár alá a környülfekvő tartományokat, Magyarországot, Lengyelországot, Moldvaországot, Oláországot: ha elgondolom, hogy ez végrehajtatik vala: akkor egész Európa legnagyobb s legszilárdabb birodalma az erdélyi birodalom.

A fejedelem fejét mellére ejtette s hallgatta régi hősi gondolatának tárgyalását.

– Még meg nem történhetett: de maga ennek a tervezetnek földobása fölemelte Erdélyt abból a szegénységből és félretaszított szolgaságból, amelyben eleddig volt. Ehhez képest még Bocskay fejedelem tette is csekély: mert Bocskay nagy férfiú volt, azonban a régi szűk elgondolásban semmit is nem tudott újat teremteni: Valóban, a Báthory Gábor akarata méltó volna rá, hogy életek nőjjenek érte s egyik generatio a másik után, vallásává tegye annak végrehajtatását…

Báthory megszólalt:

– Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, főkapitány uram.

– Volt, nagyságos uram, – mondta Bethlen, – ha fölgondolom annak a belső cselekedetnek nagyságát is: hogy Báthory Gábor volt az első a fejedelmek között, talán mind közönségesen, aki egyetlen szóval megváltoztatta az ország belső életének minéműségét: mikor az úri s főúri hatalom birtokosaival szembe állította a fölszabadított jobbágyságot, akkor megint egy olyan rendkívüli s csodálatos lehetőségre kell rápillantanom, amelyre csak az isten adta legnagyobb szívek találhatnak reá… Amily egyszerű volt, egyre több s több erőt és hatalmat adni annak, akinek már van ereje s hatalma: oly rendkívüli s lélekzetet megállító cselekedet volt, erőforrást nyitni az erőtlenek és a jog nélküliek nagy tömegének fölemelésével… A kevés hatalmas széttagolja a birodalmat, a hatalmas tömeg megerősíti s összekovácsolja…

Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott, mert akik körülötte voltak dicsőítették arcának, alakjának szépségét, adonisi tökéletességét s hatalmának, erejének érzését fokozhatták, de a bírálásnak ezt az őszinte s nagy arányát meg nem nyerhette.

– Ha magát amaz ítéletét nézem nagyságodnak: ahogyan a szász nemzet ellen síkra szállott, kell hogy megismerjem abban is a nagy gondolatot: mert az a birodalom, amely a Báthory Gábor elméjében megszületett, belső ellenségektől megszakgatottan fel nem születhetett. Kell, hogy egy ország népe egységes legyen mindaddig, amíg mindenek között meg nem szünik a távolság s minden népek egy akol s egy pásztor alá nem kerülnek… Amit én nem tartok gondolatban lehetetlennek: mert hisz minden ember istennek teremtménye, kell tehát, hogy minden ember megtalálja istenben s e világban egymással való szoros egyességét… Ebben a gondolatban, amit szent vallásunk a másvilágról vet elénk: nincsenek nagyok és nincsenek kicsinyek, nincsenek bölcsek s nincsenek együgyüek: mindazok tehát, akik ennek az egyenlő együttvalóságnak útját építik, nagyok és áldottak: akik a túlságos hatalom lándzsáját összetörik s túlságos szegénység bilincseit feloldják: azok az isten angyalai a földön.

A fejedelem hizelgetten, öntelten szívta a szavak boldogságát: most ő is szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem érthette. Szokott gúnyjával azonban packázott a jóságnak e nyugodt áramlatával s a legutóbbi portai tervére célozva, mondta:

– Angyali tettekre majd még ördögiek is jönnek, csak soká firtasd…

Bethlen hallgatott, már hallotta, hogy Géczy követei megfenyegették a fejedelmet, hogy leleplezik, miként ajánlotta fel a portának, hogy ha a török hadakat alája adják, elfoglalja számára az egész magyar vidéket, amit csaknem száz éves harcaival sem tudott maga a török meghódítani.

– Nagyságos uram, – mondta, – nem tudom, igaz, avagy nem: de ha az a gondolat feltámadott, hogy a török erejével az egész magyar földet egy testbe kanyarítani: ez a gondolat mástól ki nem tellett, csak Báthory Gábortól… S ha felgondolom, hogy a megosztott magyarság így szegénységében s bajában hamarább harcol egymás ellen, mint erőit összetéve a török ellen: akkor azt kell mondanom, hogy ez ép olyan nagy és szerencsés idea lehet, mint volna az ellenkezője: a keresztény hatalmak szövetségében, egyesült erővel támadni meg a török birodalmat. Abban az esetben egy ekkora erejű tartomány alkalmas vezetés mellett épen olyan bontó lehet a túlpuffadt nagy tetemre, a török hatalomra, amilyen döntő csapást mérhet kívülről ugyanarra a közös erő…

Báthory tágranyilt szemmel nézett Bethlenre: ez bizonyára tud a pozsonyi követségről s annak az utasításairól, leste, hol fog kibukkanni, hol támad fel a fenyegető a szavak mélyén.

– Azonban nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a módon tudná végighajtani tervét s gondolatit, amely módon azokat megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: _légyen_ szavával. Igy kellene jönni a végrehajtásnak is: _légyen s megtörténjék_…

Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.

Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:

– A nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan, csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye…

Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt s ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot vetik: ma emberi létének mély völgyében, gyermekei sírja fölött túl van félelmen s ambición: könyörtelen keresi az igazságot s a késő éjjeli órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem szemébe nézett s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely már szeme láttára annyi életet megemésztett.

– Szóval az okosság hibádzik belőlünk, – mondta Báthory gőgösen. – Az bizony igen, főkapitány uram: de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek s akkor a címerünkben nem sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak…

Bethlen elhalványodott.

Ez a vég kezdete?…

Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két hattyu van egymással szembe fordulva s nyíllal átszúrva a torkukon: ez a két koppasztott lúd!…

– No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük legyen a holnapi okosságra, – szólt nyersen a fejedelem s felállt az asztaltól.

Hiába tartóztatták, meg nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajduinak kiadva parancs a Bethlen letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s mind a férfiak kardjukat szorították.

De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett baloldalán: hirtelen a nagy mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.

Mindenkiben meghűlt a vér.

A fejedelem halottsápadt lett s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva.

Végre megszólalt:

– Ez nem volt elég bölcsen: főkapitány uram. Úgy gondolom: _mellé_ esett…

Bethlen erősen, komolyan mondta:

– Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak felrónia…

A fejedelem gúnyosan mosolygott:

– Csak szemben, főkapitány uram! csak szemben!

Nem fogott vele kezet, elment.

Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédségét, fegyveresit lábra állította s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen védhesse magát.

Az éjszakai órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes kísérőivel kiindult a városból.

Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban, nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel s ott hált Török Katalinnál.

Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett el a hajnalban s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.

XII.

Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel, mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége… s hogy egész életük szedett szőlőág… Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.

– Vége? – mondta s megcsókolta a szomorú embert.

Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt nagy fejét az asszony vállára s az simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.

– Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram, – mondta csöndesen s a szeme tele lett könnyel, – együtt elviseljük ezt is, ha a jó isten adta…

A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük: tiltakozott szegény s viselte, hordta, eddig is.

Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most is ő fordul, ő folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekevesztett szegény gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.

Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől kiszállottak a könnyű szekérből.

A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten nézett rá, várta a szót s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki.

– Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa…

– Meg akart öletni…

– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.

– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer támadott rám, s mindjárt visszafordult…

– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne szégyellje magát, még nagyobb bünösöket keres, már csak útszéli csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!

– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik, paráználkodik.

Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-komédia volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…

– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…

Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert semmit a fejedelmen; mit kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén vásárolt, ez az egész s egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék kölyök… Nem, az semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy szerezte meg… Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az Dévában járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben van, vagy megvesztegette…

A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem szokott beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két árva madár a gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a fáradtságtól.

Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. A cséplésnél volt, csak az udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött s rohanva rohant fel a várba.

Bethlen fáradtan ülve maradt s félkarral magához ölelte az öccsét, másik térdén felesége ült:

– Ti vagytok nekem az én kedveseim, – mondta, – senki más, senki más a földön, csak a mennybéli jóisten az égben felettünk.

Bethlennét is elfutotta a szeretet, most ő is megölelte Istvánt s megcsókolta annak az izzadt meleg arcát:

– Látod, – mondta, – látod… – s nem tudott egyebet mondani.

István el volt lágyulva s szintén sírt.

– Három árvák, – mondta az asszony.

Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság keserű kenyere.

– Emlékszel-é István, – mondta, – mikor tizenhárom éves voltam… te csak hét… mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se tudományunk, igazi árva módra neveltek s birtokunkból is kiforgattak, írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édes anyámra való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se tanulunk és semmit se tudunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk… Akkor voltam ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy törekvés a jóra!… Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Igy kerültem osztán magam erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után apródnak a fejedelmi udvarba… Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s verekedni az életért… nem csak a magaméért, hármónkért és a többiekért, százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az olá háboruba nekem kellett a vezetést egyízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejü… Nem sok vér szárad a nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen kellett lennem, ha valaha volt s milyen csaták, hadak, háborúságok, istenem…

Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait megnyújtóztatni.

A szív eláradott rajta, nem bírt magával.

– Már húsz esztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések elől… Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés… mér kellett hiában ez időket érni… Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor…

István konokul buffogta:

– Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.

Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett s üres volt Erdély, csak az oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is vállalta vón, de mindjárt kiütött az irígykedés… fiatal volt még nagyon, hiába… Elkomolyodott:

– Azt jól tettem, – mondta, – azt istennel tettem, hogy el nem vállaltam: – s mosolyodott, – gyenge volt még Bethlen Gábor a fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond Zsigmond fiatal kezével, Báthory Boldizsárékat, aki a németesek feje volt Prágában odáig, a császár oldalánál: Bocskayt…

Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:

– Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár… ez jó török volt és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve elvitte levelemet Bocskayhoz… Épen jókor, mert azt meg akkor szorította legjobban Castaldó, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon elkeseredett a szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot… Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskay emirje, az jöttment aztán s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon váltságába jár…

Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha belemelegedett, de most ernyedt volt s lelke lazán húrzott, mint sírás után a gyermeki lélek, a más kettő áhitattal hallgatta s szomjasan, Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsánnának csorgott a meghatottsága a szeretettől, az ő édes küzdő, szegény kis embere ifjúsága fölött…

– S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett Bocskay uram…

István morogva mondta:

– S mikor haldoklott, másra testálta az országot…

Bethlen:

– Még nem volt itt az én időm.

István:

– És mámma?

Zsuzsánna:

– Oh istenem, istenem segíts meg…

Visszazökkentek a mai nap, pillanatra elfeledett szerencsétlenségébe.

Bethlen:

– István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.

Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort, menjen, menjen.

István felcsapta süvegét s kiment.

Hogy újra együtt maradtak s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje…

– Ó én árvám, – mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.

Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy isten a bizonyság, nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem szerette, s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly igazságosan s bölcsen beszélt s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát s imé a török Brassó alatt és senkije sincs, s kéri, vállalja el a követséget Brassóhoz a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány áruló Géczy… s hogy pénz nem levén a kincstárban, ezer aranyban inscribálja neki Szászvárost s a szászvárosi uradalmait mind örökül…

A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.

Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első, akit nagynak hívnak a családi krónikák, budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége s a mohácsi csatában esett el: de azóta a többiek kezén elpusztult, elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott házat is elveszítették. S isten segítségével neki sikerült jókarba hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ…

Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, még Bocskaytól, s e pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban nem jár: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágozott fel.

A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi s ezt kínálja fel most egyezer aranyért Báthory…

Igy az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat s paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak…

Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyermekkori álom: Bethlen mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.

– Mit vél kegyelmed, – mondta az asszony, – nem lehetne-é megvenni? s elmaradni a fejedelem barátságábul… Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs…

Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a szenvedés és fáradság s türelem… nem drága a jövő… apró falvak fekete tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek… ha elmentek a kedves kis angyalok…

Sűrűn omlott a könnyük: ó, de talán jó a jó isten s mélyen néztek egymás szemébe…

Tünődve, habozva, délre mégis csak arra fordult; hogy feleségével összerakatta az ezer aranyat.

– Most jön a brassai csata! – mondta Bethlen István, – majd csak ránéz a jó isten erre a szegény országra s csak ott marad az eb fejedelme!

Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén s az asszony azt mondta:

– Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenkép jó, csak maga, maga legyen meg nekem…

Ebédre új lovas jött, Török Kata levelével, aki azt írta sebtiben, hogy az istenért valamikép a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az éjjel mondta, »oly koncot vetettem, belefal a kuvasz s akkor fejét vétetem, hogy több baj ne legyen vélle«…

Még fel sem ocsudtak a rémületből, estélig három lovas legény is jött, Retteghy, Rhédey, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert a fejedelem megesküdött halálára s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki a fejére, alighanem a szászvárosit.

Ez mindent eldöntött.

Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:

– Szívem feleségem, – mondta, – én csak azon kérlek: itt a várban maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István melletted marad s most ebben a percben hozzá fog minden élelmet, karácsonyig elégségest, felgyüjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok s megtöltsétek a kutakat s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt bevárhattok… Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára s isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig minden bizonnyal megjövök.

Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az egész cselédséget, katonaságot s feleskette asszonyuk hűségére.

Mikor Bethlenné magában maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám, hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltünt szeme elől ura, semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény…

Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult, hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron megvegye.

XIII.

Közben megjöttek a hajduk is, s az Imreffy erélye s gyorsasága, pontossága az egész ország minden hadierejét még egyszer mozgósította ebben az esztendőben.

Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró meg is írta Brassóba idejében, hogy egyezkedjenek ki, mert a fejedelem nagy hadi készülődéseket tesz s isten ne adja, hogy a szászság második fővárosát is elveszítse.

Weiss Mihály azt válaszolta rá: »Ha az egész ország ránk jön is, sebaj, van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a fejedelmi konyha készen jön a lakomákra s a bors hozzá a mi ágyuinkban van…«

A városban a hangulat harcias volt s mindenki bízott, hogy most aztán végeznek, hiszen még eddig nem is érte őket semmi veszteség s velük a magyar nemesség egy része, velük Géczy s a porta kegyelme, s odaát hiányzik Bethlen Gábor; kitől féljenek? Imreffytől, vagy a részeg kandurtól?

Weyrauch Dávid újra írt, hogy a fejedelem kész a kegyelemre.

– »No, ami a fejedelem kegyelmét illeti, abban nemcsak én vagyok Tamás, hanem mind az egész város s nem is hiszünk benne, míg itt nem lesz ő maga köztünk, hogy kezünket oldalába tehessük… Ha pedig te azt akarod, hogy mindnyájan Dávidok legyünk, küldd be hozzánk a magyarság Saulját s megláthatja, milyen vígan várjuk…«