Part 27

Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját s egyszerűen, józanon azt mondta odakinn:

– Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája sem nyúl.

Bethlen felocsudott s elszégyelte magát. Hálásan nézett a feleségére, aki visszatérítette a józanságát, megcsókolta homlokát, úgy érezte, most ő is valami rontástól szabadult, de szomorú maradt, mert mégis titkok vagynak földben, fűben, fában, a levegőégben s az egész életben, amiket nem lehet megfejteni.

Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:

– Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.

Brassó alól!… Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?…

Kiment a tornácra s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta, keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza, vagy mindnyájan ott hagyják Brassót, »az fejedelem által ideküldött Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták s a kevés nép, mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajduk…«

Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá, csak annál jobb, ha ily hamar megérzik távollétét… A levél végén volt egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá: »Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot gondjába s istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!«

Mi ez, ha nem a lázadás?

Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a fejedelemnek volt benfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta… De ime most ez az első ember, aki nyiltan mellette pártot ver, ez mélyen a szívébe hatott s ezt el nem felejti néki soha.

Az asszony most az ő arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg gyermeket, kezét a levél után nyújtotta s a férfi szó nélkül adta oda.

Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett s visszaadta.

Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?…

Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor hívta őket s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.

Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott istenhez s feloldotta az egész házat, minden istentelen hatások alól.

Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt volt s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte kimondani önmagának sem.

Akkor kimentek az ebédelő házba, ahol már terítve volt s ott nyugodtan s szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta mennyit szenvedtek a Forgács-hadaktól s mily csodálatos, hogy a jó isten a magyart mindig a magyarral bünteti legjobban… Nála volt megszállva valamely felsőmagyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt, de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskay idejébe az erdélyiek épen így bántak el az ő vidékeikkel…

Felhozták a cselédházból a nagyobbik leánykát, aki nagyon gyönyörű, piros arcú, nyelves, futosó, hároméves leányka volt.

A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:

– Szép gyermek, – mondta, – de sok geleszta van benne, ehol adok egy kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.

Bethlen hirtelen megijedt:

– Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek…

A professzor, ha a saját mesterségére került a szó, mindjárt elvesztette józan eszét: megharagudott.

Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni s nem volt ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bujt apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át a karjával: ti vagytok nekem az egyetlenem, – mondta, egy kezével a gyermeket, másikkal a feleségét ölelve át.

– Ehol meg is vagyon, – mondta a doktor s megkente a kislány pupocskáját.

A gyermek ijedt kiváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a székelység kapitányival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van, ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön s elvárja, hogy számíthat reájuk.

Másik levelet a temesvári pasának írt s jelentette, hogy rövid időn belül érkezik és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek. Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy az ő pártja fogását kéri a jövendőre.

Alig kerültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia kell, a doktor örömmel mondta: »Ehol már purgálódik.«

De kis idő mulva újra szaladt a gyermek s attól kezdve minden percen, estig ötvenszer is.

Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már épen úgy feküdt a forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek mellett való kis pesztra lány is, azt levitték az alházba, a felső házban a két gyerek ott volt s mellette egy pillanatra sem mozdult el sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a házgondviselő.

Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két gyermek s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a szörnyű megpróbáltatást s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére, mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta s a vénasszony egész hadi karával, az a temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.

Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.

Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt fentjáró, mindenki beleesett.

Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az ajtósarkára felakasztják: az isten keze úgy ránehezedett.

A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő rendeletéből a kancellár.

A levél megrendítő volt: »az istenre kérte, hogy egyetlen testvére megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog: imé már is bekövetkezett az isten büntetése, mert ime ma hírt kapott s leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon, a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett«.

Bethlen elámult: Géczy fejedelem?…

»A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják fejedelemnek a brassai országgyűlésében levők s hogy a szultán fermánja s kísérete Géczynél vagyon s ő már közeledik is az ország határihoz. Ebbül láthatja kegyelmed az áruló Géczy ott mint viselte magát és minémű hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen… A brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok már is csinyt tettek nagy maguk bátorságában, mert kijüttek a várbul s Földváron a székely nőket s gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a kösséget s Höltvényt, Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjel zavarták s a koporsóval csunyán bántak igen istentelenül, mindezért a fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak választját várja, hogy mit gondol s vél ez nyomoruság felől, vagy már Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján…«

Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani készülne…

A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:

– Gábor, én is oda vagyok, – mondta s az egész teste egy tűz volt…

Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt, könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról s el ne hagyja, lázadásba ne lépjen…

Már úgy látszott, mindenki beteg lesz s mindenki elhal ez nyomorúságban, akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek s abban arra kérte, hogy ha a hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő mihelyt házárul az isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy s ott megjelenik.

Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha ez éjszakán megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a betegek, nem halt bele több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.

Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtöröttebb embert, mint ez az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbirkózott minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt végtelenül…

XI.

A fejedelem egyszerre összeszedte magát.

Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemetlentől a győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.

Megjött a saját követe Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a Géczy mesterkedését s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden lépéstől s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni s csak nagy nehezen tudott megmenekedni.

A fejedelem határtalanul dühödött volt.

Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákonyi alatt, amit okvetlen ott kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal ott hagyjanak s gyűljenek mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg volt, a hajduk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyelte, még egyszer levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden haragjával s bosszujával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat s kitüntetést felajánlva.

Ő maga augusztus 20-án érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá, amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálá s elpártola.

A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.

Ezek rögtön Brassóba küldtek segítségért.

Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított s annyian jelentkeztek, hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt tette, aki a hadi tudományokban jártas volt s az ágyúkat is tudta kezelni.

Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült s bár egy óra időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval bevegye a nyomorult varjufészket.

Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt, hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.

Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.

A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem volt már a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.

Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedveért; mikor valamelyik megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: »Ne gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!«

Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott e cseltől s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós kenyérben.

23-án gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt s nem mert ellentállani.

Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt ilyen akadály. Hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva.

Bosszúságában leült megint a boros kupához s alvezérire parancsolt rá, hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.

Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét mulva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy s ezzel elvágta Brassót Oláhország felől is.

A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár kajmekámjával s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat, akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: »ha többször ellenünk pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem s akik utánatok megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végeig«.

A fejedelem látva Brassó hatalmas falait s hallva a közeledő törökséget, elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget s kevés dicsőséggel visszament Szebenbe.

Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája irott levele volt. Örömmel olvasta s mikor kellően fölmelegedett Bethlen iránti szeretete, akkor átadta a kancellár a másikat: az is Bethlen sajátkezű hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az időt, hogy ő maga lesz a fejedelem…

Báthory a másik végletbe zuhant.

– Ez ám falat, – kiáltotta, – hát s már mind az egész világ fejedelem lesz Erdélyben!

Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni s végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.

Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik Fejérvárra s a meghívólevelet aláiratták az egész gyűléssel, amelyben Bethlent meginvitálták.

Egy hét mulva már meg is nyílt a gyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.

Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és szörnyű hazaárulását.

Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.

Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással ítéltethette halálra s nótáztathatta meg az országja vesztett csavargó infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi a török portának tett hazaellenes ajánlatát.

A fejedelem a török ellen most már végkép eldühödött, soha, soha, soha többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E hitetlen kutyáknak csalása, utálatos tette feledségbe nem megy s most mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.

Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az ausztriai udvarral és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.

Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fujni.

Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak ki kell nyujtania kezét s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak…

Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott s alig várta a napot, hogy visszaüthessen.

Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!… az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő kedvezése… Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszi, hogy a verebet a sas helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már s ennek itt van a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.

De minden oly lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.

Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba s Bécsbe menjen. Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.

A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.

Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.

Csudálkozva hallotta a hireket s nem tudott felettük ítéletet formálni, minden percben mássá lettek azok s kavargott és zúgott, mint a boszorkányüst füstje…

Az egész napot lakásán töltötte s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől s valahol csöndes tuskulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal tölteni hátralevő napjait.

Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele: este ha ágyába lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt ér-e? elővette a bibliát s tovább olvasta a zsidó népnek rettenetes és szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat, hogy a mindenható isten útjai kiismerhetlenek, de bölcsek s minden emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezéreli csatákon, bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül valami ismeretlen cél felé: mért akkor beleavatkozni az isten dolgaiba, mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli tülekedésekkel… S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan mint az árnyék s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák…

Kis gyermekeit siratta s a maga életét annyiba sem vette, mint az elszálló füstöt…

Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajduval.

A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele, asztalához ültette s három napig ittak, mintha verseny volt volna köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem mindig oldalán függő kardjához kapott s leszúrta a vén embert. Mire az észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.

A hajduk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három nap alatt részben eltávolította, részben megvesztegette, részben megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem s mert úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb baj a dologból, elmentek a hajduk Brassó alá.

Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.

Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját házában leölje…

Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki Bethlen voltakép csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török tudja, hogy udvarában van Bethlen s ha itt van, addig biztos, hogy ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a kassai s bécsi követség dolgáról, nyilt módon ellene szegül.

Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi bánata, amely miatt csüggedten jár s mindennel szemben közönyös.

A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül, aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett, tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat, különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.

Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt s hallgatta a zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.

Éjfél felé így szólt:

– Bort… de veres bort…

Bethlen felé nézett s nevetett.

A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.

Dühbe jött:

– Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel mosatom fel a pallót.

Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden tartalék nélkül ölesse az embereket.

Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte s mizserálni, színeskedni neki:

– Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek, – mondta, – amilyen bort akar a fejedelem, olyat adok s csókolni kezdte s visszavonta magával a dívánra.

De a fejedelem, mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó, alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:

– Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!…

– Én is? Ugyan kinek árulom el nagyságodat, – hizelgett Török Kata, – bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.

– Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok, – itt a levél: itt hordom a levelet két hete kebelemben: nézzétek meg, ki az én Betlehem Gáborom!

Bethlen felismerte a levelet.

Elsápadt s nem szólott.

A fejedelem tajtékozva kiáltotta:

– Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem csalódtam! – s Imreffyt félkarral megölelte.

Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatal embert, aki átható nyugodt pillantásától még jobban felindult s felállt, magát hányta-vetette s kardját zörgette.

Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet s Török Kata Bethlent kituszkolta.

A fejedelem újra ivott s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdukhoz futott s jönnek rá, haját kezdte tépni s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.

Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a kezét s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának s Bethlen megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni… Fent a hegyek közt egy bis birtokot s gazdálkodni…

A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.

– Cincinnatus azért ment el szántani, – mondta, – mert csak a legnagyobb dicsőséget bírta el: ha az nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.

Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi fölényét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata: ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről… Neki haditervei erősek s készek voltak s az ország állapotát, a pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is a legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt.

Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember energia híján sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.

Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. S ez a saját biztosságában való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.

Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta s hogy a fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:

– Nagyságos uram, – szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján, – nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok fejedelem sok-sok évek alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni, mint amit Nagyságod cselekedett.

A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holt pontra jutott az élete, mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.