Part 26

Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.

A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki látta.

A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre, aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.

Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel Szebenből Dévára, a feleségéhez.

X.

Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.

Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek meg, mikor a rossz útra értek.

Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel csatlakoztak melléje, mert szólította őket.

– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál alábbvaló lőn«…

Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most egyedül, bujdosva kifelé a hazából…

– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…

– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul, hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…

– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.

– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a dicsőséget.

Mikó Ferenc megszólalt:

– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox est praetereaque nihil…

– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot: magának semmit, másoknak ad mindent.

Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még szorosabban hozzásimult szívében.

Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk, nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.

– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.

– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.

Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony, ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is, ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.

Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.

– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.

– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta bizony sok baj vagyon az utakon.

Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a véleményét:

– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé, az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam, isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…

Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:

– Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzás-vonás, dulás, fosztás, kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és fertelmesség országunkban nagyon eláradott: de lesz ez még máskép is.

A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános jöveteléből s kardjára csapott:

– Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyerekem!… De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén Toldi Márk!

Megfogták egymás kezét s keményen megrázták.

A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: ez az első híve…

Útközben nem is látta a gyönyörűséges szép tájat, el sem pillantott a jólismert csodálatos kudzsiri havasok felé: mély gondban volt, elől ügetett egyedül, utána két legénye, aztán jött a huszonnégy szászsebesi lovas.

Csak akkor ébredt fel, mikor a dévai várhegy kúpja feltünt.

Felemelte fejét, süvegét levette s nézték a kísérők messziről: mintha imádkozna.

A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva borult a keblére:

– Beteg a kicsi.

Szunyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája kicserepesedve, forró lehellet jön s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve…

Soká nézte, akkor kérdezte:

– Küldtél a borbélyért?

Az asszony zokogva fakadt:

– Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az oláasszonyokat is mind elhivattam: rontás, rontás… mind azt mondta: megrontották.

Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.

– Dehogy rontás; vérben megbetegedett s mióta?

– Tegnap estve óta.

Az apa egyet fordult, kiment, szólította Mikót:

– Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza s Fejérvárból kihozod a medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki utánatok menjen s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton, semmit nem késve s ha a hintóval találkoztok béülhet, ha törődött, mert nem fiatal ember.

Mikó elment s apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész éjjel.

Nagy forrósága volt egész nap s estére sem szünt; lent laktak a vár alatt az udvarházban s annak a szobái nem oly hüvösek, mint fent a vár, kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás, itattak…

– Kegyelmed hogy jött meg ily hirtelen?

Bethlen hallgatott. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó napok izgalma.

– Baj van? – suttogta az asszony.

Soká hallgattak: akkor így szólt:

– Zsuzsannám… nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.

Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve verése szinte elállt.

– Mit vél kegyelmed?

– Bujdosóban vagyok, – mondta egyszerűen.

Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár…

– Mi történt, mi történt, – kezdett lassan sírni, jól tudta már, mi az a bujdosás…

– Immár vége, vége Erdélynek, – mondta Bethlen – s benne mindeneknek…

– Jaj, – kiáltott az asszony, – hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb bajt fejedre venni…

Bethlen az asszonyt saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani… Most hirtelen rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész világon, egyedül, társ, barát, lelkirokon nélkül…

Az asszony kétségbeesve folytatta:

– Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora teher s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyon én itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba… Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben az életben ne legyen… öt esztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt adott-e nekem…

Bethlen hallgatott.

Sóhajtott. Az asszony, mint a zuhogó eső folytatta:

– Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit csinál, tudja, hogy az a malac ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt neki kell felnevelni, mert azt ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a gyereke ott fog születni, ahol ő született s az unokáját is ott fogja ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre, mit érek én a gazdasággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok elevenen, élő a kriptába, mindenki irígysége: hallom eleget: a te urad az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?… Csak ennyit mondok: éltél vele?… akkor megtudod… De hát én éltem vele? én éltem vele?… öt napot öt esztendőben…

A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal küzdeni…

– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…

A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek, tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál: szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a gyermekkel játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan kimondhatatlan jó volna…

S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja, ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az országfutó bitang sorsára juttatta:

– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit tegyek, az emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a vigasztalást…

– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga? Isten?… Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?… Mindenkinek: csak nekem nem?… Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak én nekem nem adja meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött…

A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.

– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy velem együtt áldozod fel magad.

– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!… Miért?… Én áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én feláldozom magam azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!… Én feláldozom magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen!… Másokért… Hogy másokért tehesse, akiket ismer, nem ismer: csak nem én vagyok!… Ezért nem… Nem, nem!…

– Érdemes…

– Azt nekem ne mondja!… Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem kellene: akkor jönni kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye tudomásul, hogy én: én. Mert belőlem él s az én erőm tartja fenn magát: vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én ismeretlenségemben… Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed is éljen meg nálam nélkül… Soha sem fogok egy darab kenyérért senkire szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával: bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok könnyebbülni, ha nem kell a hátamon viselni a várat ágyustól, katonástul, török, tatár tízezerekkel, akik egy nap alatt felprédálják, amit én három keserves esztendő alatt építettem… Majd lesz nekem egy kis házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert s tyukok kotkodálnak körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés…

Bethlen elmosolyodott:

– Édes kis szívem, – mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba tört ki s eltaszította:

– Hagyjon engem békességben, azért, ha maga elveszítette az eszét: én nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól el leszek dugva a világ elől…

– Nem küldelek: viszlek…

– Hova…

– Erdély fejedelmi székébe.

– Nem, nem, nem!… Nem kell, nem kell!… Nem és nem! – kiáltotta vergődő kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony, – nem kell, nem, soha! Soha, tudja, soha!… Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt vergődni és csapkodni mint egy kalickamadárnak, soha!

– Tündökölni és ragyogni, – mondta Bethlen.

– Véremmel itatni egy egész országot: hogy ne csak egy birtok, ne csak egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész ország én rajtam hízzon s én belőlem táplálkozzék: soha!

– Zsámolyod lesz az egész ország…

– Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa s én a világ utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte s engem mindenki gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát s felhízlalja a világot s engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtem őt s akiből minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak…

– Tárd ki te is a lelked…

– Én? Jó ember!… Én is szétszórjam magam?… ha én nem gyűjtök, akkor te mit fogsz adni?… Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?… No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?… Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut, mit adni!… Csak azért olyan gazdag maga: mert én szegény vagyok…

– Ó, áldott asszonyom…

– Próbáljuk csak meg: majd én fogom adni magam: majd én terítem ki magamat: azoknak, akik nekem volnának kedvesek: majd meglátom, mit fog kegyelmed akkor csinálni!… Óh, hogy? Hát én csak arra való vagyok, hogy itthon üljek egy zugban, egy szurdikban, ócska ruhában s dolgozzak, gyűjtsek, gyarapítsak, hogy legyen egy fészek, amire mindig számíthat; hogy legyen egy boldog hely, ahol rendbe szedhesse az életét s a szétpusztult reményeit, ahol mint a főniksz mindig felújithassa magát?… Nem! tudok én más életet is elképzelni magamnak: tudok én oly szép s virágzó lenni, mint akárki s tudok én is nevetni, dalolni s boldog lenni azok közt, akik nekem kedvesek: akik az én hiuságomat legyezgetik s az én cifra ruháimat körülcirógatják… De maga mellett?… Maga mellett soha: maga énnekem rabtartóm s börtönőröm: maga engem élnem nem enged: csak egy pillanatnyit adjak el a maga jussaiból, mit fog ahhoz szólani s majd meglátom, akkor is oly nyugodt lesz-e s hogy akkor is a haza s az ország s a szegénység s az egész emberi világ lesz-e a szerelme, ha majd én kirepülök a ragyogó napfényre…

Bethlen lehajtotta a fejét: hirtelen megvénült s megöregedett:

– Én láncot a te szívedre nem tettem s én a te szerelmedet erővel meg nem vettem: – akkor hirtelen felcsattant: – és én, jól tudod, szeretlek, csak téged szeretlek, soha rajtad kívül más asszony nem volt szívemben: amilyen vagyok, olyan vagyok: neked vagyok, amit teszek: teszem: neked cselekszem.

– S ha én erre fütyülök?

– Akkor megölsz…

Az asszony elhallgatott, majd hirtelen fölvillant:

– S aki megszabadít magától?…

– Azt én ölöm meg… – mondta tompán Bethlen.

Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint nappal.

– Jajjaj, – sóhajtott, – minden férfi eszeveszett bolond.

Bethlen kábultan hallgatott:

– De én ezt nem engedem tovább! – kiáltott az asszony, – vegye tudomásul, hogy: nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért feláldozza magát…

– Krisztus urunk is feláldozta magát, – mondta Bethlen.

– Én nem akarok Krisztusné lenni!

Bethlen megdöbbent, csak most, csak ebben a pillanatban vette halálosan s értette meg az asszony ellenszegülését, aki sikoltott:

– Én ember vagyok s emberi módon akarok élni…

Bethlen felállott, meggörnyedt testtel, önmagában összeomolva:

– Óh, sajnos: én is csak ember vagyok: bocsássa meg az isten, hogy egyszer magamat az ő egyszülött fiához vetettem: aki királyságát nem e világból kérte s aki koronát tövisből nyert s királyi pálcája nádszálból vala: én gyarló ember vagyok, aki beláttam, hogy magam feláldozásával testvéreimen, az embereken, segíteni nem tudok: avval azonban, ha kezembe veszem a sorsuk vezetését s nem szolgájuk, megrugdosott, leköpködött rabjuk, hanem fejük fölé emelt fejedelmük leszek: avval legalább is ezen az elveszett szegény kis országon segíteni tudok…

Az asszony felé fordult:

– És neked azt mondom: szíved szerint igazad van: senkihez sem méltatlanabb a világ, mint hozzád s a jó és építő asszonyi lelkekhez; de el fog jönni az idő, mikor a te dicsőséged is kivirul s az egész világ érteni fogja, hogy a férfiélet az asszonyi élet kertjében való virág s az egész ország látni fogja, hogy az a Károlyi Zsuzsanna, aki egy senkifiát, egy árva bogarat ölébe vett s felistápolt, s aki minden szegletet, ahová áldott életével elért: megvidámított, meghízlalt s életre elevenített: az egész országnak anyja…

– Azt nem fogja megtudni soha senki, – mondta az asszony feljajongva, – mert azt se Károlyi Zsuzsanna nem fogja hirdetni, se Bethlen Gábor…

– És mégis úgy lesz! – szólt Bethlen s a feleségét hatalmas karjaival átölelve, átfonva, magához szorította, magába temette s forrón, szerelembe olvadva csókolta…

Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a megváltót: a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra, egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak a rettentő forróságot s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.

Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:

– Isten hozta kegyelmedet, professzor uram, – fogadta az öreg tudóst, aki a theologia professzora volt.

– Mi baj, mi baj? – kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha nagy urakhoz hijták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.

– Két kis lányocskánk közül a kisebbik vérben megbetegedett, – mondta Bethlen.

Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.

– No, no, minden betegség a vérben van, – mondta a professzor; – no majd megnézzük, ej de istentől elvesztett rossz utazás volt, nagyságos uram…

Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte szórakozottan s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s kellemetlen volt a látása.

– Portól, szennytől nem akar-e professzor uram megtisztálkodni?

– Isten ments, – mondta a professzor, – tilos! csak gyerünk a beteghez, míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.

Felemelte az ujját, csendre intett:

– Mely szobában vagyon az betegecske?

A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte s mielőtt a küszöböt átlépte volna, mondani kezdte:

»Természet ellen vagyon,

hogy valaki vétek nélkül légyen!

És egy igaz sem találtattatik

Isten előtt az élőknek sorában.

Uristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért! Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el nem veheti csak az Isten irgalmasságábul. Ámen.

Szent, szent, szent, seregeknek istene,

légy őrizőm, oltalmazóm

és légy kegyes gondviselőm, amen.«

Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte s erősebb hangon szólt:

– Istennek nevében, ámen.

Azzal belépett.

A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.

Az anya sírva válaszolt.

– Békességgel, nagyságos asszonyom, – szólt rá, – sírás nem orvosság.

Az anya erőt vett a szívén: ez a komoly s méltóságos ember, aki hosszú fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott látni az ember: megfélemlítette.

A pap most nekigyürkőzött és orvossá alakult át s egész egy hosszú óráig dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta, végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgy hogy izzadt belé.

Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte, nézte és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell…

Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a lovasai közt látott: vajjon nem a fejedelem kémje-e, vajjon nem ő ellene jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele: most a becsület s az ösztön küzdöttek: vajjon ha menekülnie kell, itt hagyja-e feleségét a beteg gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni… Ha kint valami nesz volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja s ennek a ceremóniának csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű ház, amelyben élnek, jönnek, mennek s nem gondolnak soha a test felett való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán itt felettük s dermedten emelte föl pillantását s az átlátszó levegőben szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán; igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya: hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket aki nem ismeri törvényüket, soha észre sem vesz s az ember vakon él a különös borzalmak között s jó ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni…

Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a theologusnak a medicinális munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje itthon van-e, talán már meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva s loppal közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek, az egészséges test felé, aki még nem tudja, de már reá csap a rontás, mint héja a csirkére… Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást: mintha nagy setét fellegek kóvályogva közelednének…

Igy kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi megtört s megszünt boldogság: s mért? ki tette? ki adta? ha nem a gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn az égben, amely ha leereszkedik a fejünk felé, akkor mindent tőből s fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala…

Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha szembeszállani a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva hátrál…

Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most mindenki távozzon el a szobából.

Kitámolygott s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megful…