Part 25

Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha a porta bizonyos tudomással bírt volna róla s így valószínűséggel lenne az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől elszakadva, annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy, országfutó haramja lett.

– Ha a porta megadja az engedélyt s a kivánt segélynek csak harmadát, akkor is meg lehet csinálni.

– Hogyan: ha megadja!… Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?…

Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország történetében elő nem fordult.

Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal, fogózkodva dolgozott, hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák: állandó vád volt; de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török számára akarja meghódoltatni a magyar hazát…

Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolnia kellett önmagával: elveszett lelki egyensúlyával, nem ülhetett békén: neki a száguldás volt az életprogrammja s ha keleten romba szakadtak tervei, nyugatról kellett megkerülnie…

A gyűlésbe Imreffy nagy oratióval vitte be a dolgot: úgy állítván azt be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak boszút az erdélyi nemzetek a Forgács-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még a pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúlták, rablották s égették a fejedelem tartományit s amit hol kaphattak, minden kémélés nélkül felprédálták… De még az oláhok részéről nem olyan csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak, mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg a tartományukon: mindazáltal ők az ő dolgukban jártak… A magunk nemzetsége azonban, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, épen oly irgalmatlanul dúltak, prédáltak ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, noha azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget continuálják vala…«

Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük ellen felkeltek és a magyar ellenségekhez álltak, számszerint negyvenhárom embert: két papot, Csiki István püspököt s Koppányi Mátyás kanonokot, hét nagyságost: Kendi Istvánt, három Kornist, akik közül kettő már elvette büntetését személyére s a többi el fogja minden vagyonára, két Sennyeit s Petki Jánost, a volt székely főkapitányt, harmincnégy nemzetest… s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha megbocsátania… Ily rettenetes módon a bünösöket országul elmarasztván, a megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak s ezekkel együtt erős igéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha máskép nem megy, török segítséggel mindezt végbeviszik.

Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába, amit a fejedelem maga sem mert remélni.

Mint egy boszorkánykonyha forrt s kavargott a szebeni várban az országok jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta átvonult had szomorú emlékét, csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát s mindjárt bevermelték a földbe, hogy ha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a leégett portákon az új apró házakat s kezdték szántani a tarlókat, hogy új magot vessenek belé a jövő életre.

És sajnálták a fiakat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.

Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra; felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s raktáriból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat s bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig s eladja rajtuk örökre a magyar szabadságot…

Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, mindent elronthat, de lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgait; másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet: próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt, hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.

Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen érintette meg.

Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba s be is eresztették.

Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő előadását; nagy vacsorát rendelt a számára s a legfőbb tanácsbelieket meghívta rá… a magyar nemesek közül is többeket… S mikor a felköszöntők megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt s végre maga Weiss Mihály felállván, a következőket mondta:

– Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket, hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Sardanapalunk támasztott s im itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat, hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…

Mély csend lett a szóra.

Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban, részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen ellenkező gondolata sem volt.

IX.

Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul: jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl. a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.

Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.

Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja, sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…

Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a hadképes élőkről…

Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj, mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön, akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…

Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…

Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.

Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.

Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.

S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…

Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette: hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…

A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál, amely csodákat teremt…

Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.

Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.

Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen, néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s építheti magát?…

A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…

Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s lelki nyomorúságokban hánykolódott.

Akkor megjött a huga, Báthory Anna.

Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért, ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…

Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.

Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat, amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette. Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.

A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak, lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy ott mondja el.

Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul megöleték…

Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.

Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be Pozsonyt?

Bethlen nagyon elkomolyodott:

– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje rámegy is…

A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:

– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú lőrét.

– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a fejedelemhez.

Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet a törökkel való fraternizálástól.

– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.

Bethlen elborult:

– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük szájamon kiejtem valaha…

A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a pohármester töltött neki.

Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul akart önteni.

– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé féltréfával, – talán megérdemlem!

– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem védelmezte kegyelmed?!…

Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem csapott felé.

A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt, várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.

Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte, megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves, jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.

De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó, nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«

A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába, aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s halálra taposta Török Jánost…

Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a fejedelmet.

Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk közt hetykén kiáltott fel:

– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se nézem, ha ellenem fordul.

Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől, Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt vele:

– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt: ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.

Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:

– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett lenni…

Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön neki:

– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz s hol vagyok én ettől…

Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.

– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok…

– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.

– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz, alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én jómra, se az övére…

– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…

– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad együtt.

– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak…

A fejedelem nem szólt.

– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére rakták volna…

Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna…

– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze szaladni a bástyára…

A fejedelem azt mondta:

– Igazad van.

Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.

Ott várt a szász városi tanács.

– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.

A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.

A fejedelem megharagudott:

– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra… Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő helyettük is imádkozhattok otthon eleget…

– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk, felséges uram…

A fejedelem mosolygott:

– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben…

A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár ura…

Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot érzett s közbelépett:

– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal ereszthetitek a táncba.

Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.

Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.

Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be, bizony, kissé kapatosan.

Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat, harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.

Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment, ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt a zug…

Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment, de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság előtt.

Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a sarok felé:

– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…

A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással, ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen kezéből s így kiáltott:

– Nohát világíts!