Part 24

A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet, csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a kopják hegyibe.

De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.

Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.

Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor, végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd, vágd, szúrd, ordította maga is.

Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt: épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette, körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…

Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba csavart magyar katonája körülötte:

– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja, Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!

Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik: már az az érzése, nincs semmi veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.

Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron átvergődőket s a parton futókat.

– Feküdj le, – ordítja egy hang, – mind idelőnek, – feküdj le, az isten döglesszen meg, mert ha odamegyek leütlek!

A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay Farkas:

– Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt…

– Vágjátok le, – ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.

De akkor lefekszik s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton szekereit a szászok s oláhok…

Elnyúlik a földön, a sáros fűben s egész testét megrázza az indulat.

Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang így szól:

– Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott volna az árok szélén…

Másik hang ezt mondta:

– A jó isten keze, testvérek! A jó isten így akará megismertetni magát. Igy büntetett meg minket az utálatos rossz olá nemzetség által…

A fejedelem felpattant: tovább.

Úszva ment át a túlsó vizen s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték szokásuk szerint.

– Mennyien vagytok, – kérdezte tőlük.

Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.

– Szebenbe, Szebenbe, – mondta, – vezessetek váramba!

Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szunyogszéken át a fogarasi útra.

Közben bealkonyodott s a szétszórt sereg ki merre tudott menekült a hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze.

Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajduk árulása mindennek az oka, mert megszöktek, alig hogy elváltak a fejedelemtől, megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek vissza hazájukba.

Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult s kínjában az istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja kezébe az isten Nagy Andrást…

Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyüljön minden hadinép.

Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a szétszórt sereget s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része együtt volt a brassai csatának.

A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata? Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan, mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.

Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki olyan volt, mint egy ki veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort s azt a hírt hozta, hogy a főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most jöttek át a Vaskapun.

A fejedelem szeme könnyes lett:

– No, ha a szerencse most így meg is játszott, – mondta, – de az istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!…

Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat. Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló ifjú s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.

A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába s megfogadta, hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas kísérte az úton.

A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak s őszintén elmondta, mi történt rajtuk.

Bethlen vigasztalta:

– Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó, talán isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat, mert aki hamar nyer, hamar veszít.

– Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! – mondta a fejedelem, – de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.

Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, bár fájdalmas volt neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel, székelyekkel megszállja a várost.

A fejedelem tovább indult:

– Meghivom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik: olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz s Bethlen Gábor olyan jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.

Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment Szebenbe és ő Brassó alá.

VIII.

– Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem, – mondta Bethlen.

Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez, mint a futótűz terjedt el s minden embert kibékített, megnyugtatott s lelkesített.

Később még ezt mondta:

– Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja meg a tulajdon házát mégegyszer, amit maga épített s el nem adott?… Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.

Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől nekibátorodva.

Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták, hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszünt.

Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.

Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem hebehurgya brassai csatája jó lecke volt s mindenki oly erősen fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.

Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat s harc támadt a két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a városból s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.

Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót, elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne közelíthesse.

A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Sorbán Radulyt elűzze.

– Csak menjetek, – mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a török ízlésnek – tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse s egy napját sok ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Sorbán Radul az átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el is veszti azt…

Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár hadaktól ilyenformán újra megszabadult s nem kellett velük leétetni, lelegeltetni ami még a sok dulás és pusztítás után a vetésekben megmaradt a szegény Barcaságon.

Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, azalatt a fejedelem Szebenben országgyűlést tartott s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.

Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a nemesség kárpótlására.

A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek, akivel szemben a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az volt első tette, hogy a nemességre szabadította a paraszt katonákat s most a székelyek felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól…

A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az egész városból egybehordott legszebb butorokkal, nem sokat törődött a »fecsegő haddal«, mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére tombolásának: csak egy intésébe kerül s azzal a negyven-ötven emberrel akkor végez, mikor akarja.

A muzsikusok folyton húzták, fujták, a nótások szakadatlan gajdolták a fejedelem kedves nótáit s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba s egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövértestű, de babaarcú s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és virulva vonta egész nagy rokonságát magával s minden ismeretségét: isten tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül: Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt, hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irígy, ő csak mulatni akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.

Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a Fogács által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy megrázkódtatása után kitombolta magát egy egészen felelőtlen s ártatlannak látszó nagy nekibuzdulásban. Olyan jó dolga volt s oly titkos tervei, hogy Géczyt is kihivatta Konstantinápolyból.

Géczy sietve jött meg s hogy portai követségének sikertelenségét feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.

– Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram – mondta Géczy hizelkedve, mikor megjött s bámult a nagy dáridókon.

Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a keresztyén, főként a protestáns úri rend kiváncsiságát. A reformáció felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a világ minden dolgai felett, »mindeneket megpróbáljatok, – mondta a biblia népszerű tanítása – s ami jó megtartsátok, ami rossz elvessétek…« Igy a katholicizmus sötét, vak s birálat nélkül minden ellenkezőt elvető és megsemmisítő zárkózottsága helyett, kiváncsiság, minden tudománynak kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismerteknek lenyügözése. A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török miszticizmusba…

Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel s az annyira titkos és tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus titkaiba.

– Azt úgy értse meg nagyságod, – mondta s imbolygó füstfellegek közt kezdett beszélni a szent tanításokról – hogy a török tudomány szerént a paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon… Az ő kőfalának épületének fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon s nyolc kapuja vagyon s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon…

Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket s a nők csiklándva kacagtak fel.

Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhitattal magyarázta az Alkoránt:

– Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak aranyból, mindenik házban hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból s mindenik trónuson hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból…

A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan komolysággal folytatta:

– És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi fényességbül.

Egymás keblére bujtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szivüket a csodálatos.

– A paradicsom hajléki olyak, – folytatta Géczy – hogy ha minden teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér… Ott nap, hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az paradicsom.

– A paradicsomnak lakosi penig mind mezeytelen orcával járnak s aki az Paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved és egy férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra és asszonyállattal való öszvemenésre és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek. Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta. Szépségesek lésznek, mint József. Illatosok lésznek, mint Mahomet. És mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tiz-tiz gyürüben, mert: az uristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetetekért…

A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyujtó méreg itatta át az ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta s sűrű borkábulatában a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta:

S Géczy halkan, dudolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.

– Szól a felséges isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh én szolgáim, az én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok közbenjárás nélkül: annakokáért én, isten, ha én immár köszöntöttem az én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh én szolgáim, mért rettegtek én tőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok… Mindgyárást az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat, azokból sok külömbféle étkeket hoznak, az mely étkeket soha senki sem látott… Azokból esznek, isznak s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal megparancsolja és mindgyárást az menyei szűz leányok gyöngy- és rubintpoharakat hoznak, bort; az hiveket itatják és Istennek hálákat adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak, fényködből teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak utána az isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az Paradicsombéli szűz leányok jőnek és mindenkinek hetven-hetven szűzleány és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az isten Rézmánnak: Mondd meg az én szolgáimnak, ez hely melyet nekik adtam, igen főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hivek az istennek: Uristen, mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kivánnyuk az te szemednek nézését…

Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert s csodalátó szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös különös volt, az ablakon besütött a hold s a görögtűztől bíborvörösek lettek a falak, mintha a szavak színe festette volna meg.

– És akkor mondja az Uristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem, kezd el és olvasd a Soltárt… akkor az isten a Dávid szavát hetvenszeresre változtatja és igen ékes nótára fogja s oly megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is azt hallván, énekelni kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a hivek: színről-színre látják az istent… Mond az isten: Tü én hüveim vattok, én is kegyelmes istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim, választottaim és barátim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok…

Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb rikoltozva tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva meredt Géczyre, aki folytatta:

– Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, isten színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az istent imádgyák, de az isten mond nekik: én hiveim és szolgáim emeljétek fel a fejeteket, mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon…

Ezzel Géczy felemelkedett helyéről s kezeit keresztbe téve, törökmódra hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.

Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat megrontja.

Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt és semmi a haláltól meg nem mentheti, ha nyilvános lészen.

A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.

Kábultan feküdt s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében táplált:

– Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint a rühes kutyát utáljam és megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget és én azt akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek…

A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.

– Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra nőjjek… Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten el nem férnek ez világon… De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak… Hallod-e, ha ő nem bocsát be a keletre s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg: Magyarországot akarom…

Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő török prófétálásának.

– Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük Magyarországot?…

Géczy hallgatott. A fejedelem kitört.

– Nem kell hozzá semmi, csak engedély s egy csapásra az ölembe hull: a Forgács serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem lesz sem kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen… Ha most gyorsan sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék…

Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jőve, látta a tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár Magyarországra is?… A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint pusztulást…

– Isteni és felséges gondolat, – mondta azért hangosan, – ehhez hasonló emberi főben még fel nem támadott.

– Feltámasztom Bocskay idejit – ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott visszhangot keltett, – engedje el a porta az eddig meg nem fizetett adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit, meg az országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel s vármegyékkel és a hajdukkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak egész Magyarországot, Pozsonyig.

Géczy csak azt felelte:

– Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás s valamint Isten előtt minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk… A hajduk árulását elengedi Nagyságod?…

A fejedelem felkiáltott:

– Az el van rendezve!… Nagy Andrást felakasztatom s a hajduknak új generálist teszek…

Géczy megértette:

– Bethlen Gábor mindig azt mondja, hogy politikát száz esztendőre előre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.

Fél éjszakán tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is titkolni a dolgot s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.

– Nagyságos uram, – mondta, – én csak egy szegény szolgája vagyok nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat, pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.

A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:

– Felséged az országban Dei gratia minden! hogy merne beleszólani a fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából semmi.

– Kötelességem az országról gondoskodni!

– Nem úgy fejedelmem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki kötelességei vannak.

– Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.

– A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi köszönjük a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját… Én igen, én egy ital vizet is megköszönök…

A fejedelem szeme fölvillámlott:

– Igazad van, – mondta – ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma nem parancsolnék a szász Natiónak, legfeljebb a kuvaszomnak.

Belelovalta magát s hivatta Imreffyt.