Part 23

– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés, csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár, mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik, égetik a népet…

– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék, lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak prédálni…

– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.

Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok, beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja erőtlen testét, de hová…

A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések látásával.

– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort indította ránk…

A fejedelem magára vette az átkot…

A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.

Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is, arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú, mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?

Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a várba.

Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.

Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak, tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf mellett látták a táborban:

A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.

A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a hajdu gyüjt és takarít…

Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog, akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…

És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:

– Itt vannak az oláhok!

Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.

Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület, kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.

A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.

Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben feltornyosuló bajokkal szemben.

S a hióbhíreknek se vége, se hossza:

Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.

Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.

Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz, Kendyhez.

Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a Báthory Gábor bűneit.

Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.

A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…

Minden órában új követ.

Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás nélkül elfoglalta.

Forgács Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi…

A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsánna!…

Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a lisztát:

– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk… no, az isten elébb megjobbított…

Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett, felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…

– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak harmada s ekkora fordulás…

Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna: Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…

Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az emberfajt, csak kutyájával játszott.

Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a föld alól is előteremti a fejedelem számára…

Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…

De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran, de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta és sírva fakadt.

– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.

Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort: ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.

Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette: Forgács hadai körülvették Szebent.

– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok, vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…

Napokig fantáziált:

– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…

Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte: »piszkosnyakú kálomista asszonyok«…

Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága volt, hányt, szenvedett.

Jött Imreffy s azt mondta:

– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.

Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:

– Mi van a székelyekkel?

Most Imreffy hallgatott.

A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron. De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra kényszerítették.

Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett, maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot, marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek hozakodni a fejedelemletevéssel.

– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, – mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…

A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.

Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt mondta:

– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…

Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…

– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.

A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden bokorban…

– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást mindenáron vissza kell hozni pártunkra.

Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…

Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a dupla árulást…

– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…

Hivatta a szebeni tanácsot.

Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.

– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután, kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…

Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy mindnyájan koldusok.

– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy minden kegyelmességet visszaveszek.

A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…

A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s rendelkezett.

Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.

A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt, nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.

Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált: ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem. Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely össze tudta volna őket fogni.

Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.

Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű módja.

S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük megjött s leszállt három hadsereg.

Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait, mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.

Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.

– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.

Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?

Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták egymást.

– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.

Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg köröskörül a vár alatt.

Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.

– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.

– Mit, felséges uram?

– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…

Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a török sem lelt többet legelni valót…

Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.

– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép soha ki nem lehetett tudni az országból.

VII.

Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.

Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt, nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.

Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:

Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de a fejedelem nevetett:

– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!

Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart megmaradni a markolatjában az oldalán.

Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni, mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már lefelé indult s azt mondta:

– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt, mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!

S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.

Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott, sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.

Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz, még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s persze, minden zsákmány az övék…

Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott Imreffyhez:

– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a megállás.

Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:

– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!

De a fejedelem nevetett:

– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így megijed.

Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.

De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja magát.

A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s nézték az első fegyvereseket.

Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.

Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális, mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:

– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.

Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett, boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével elkergeti az ellenséget.

Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt, hogy:

– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.

– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.

Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is, lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát, ahonnan futni is lehet.