Part 22

A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe se jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt ez, ami megemésztette a támadók seregét… mint az eb, éhesen kap a konc után s belefal s bedöglik…

– A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Raduly Bécsbe szaladt, Lengyelbe szaladt s ki tudja nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?… Ez még a kisebb baj s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról hoznak…

– Zilaj? – támadt fel a fejedelem.

– A kassai kapitány Forgács, átjött a meszesi kapun… Kendy vele van s hátba támadnak…

A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.

– Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én, hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak seregén… de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a fészkét… Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy otthon családját, anyját, hugát azóta felkoncolták: akkor nem megy Sándorral… De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem s akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról s mennek át a hegyeken, haza…

A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége… s ez országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs: Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát, mint csiga a házába…

– Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a fejedelemséget…

– Szebenbe! Szebenbe! – kiáltotta a fejedelem.

– Igen, – mondta Imreffy, – Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az ellenség Erdélyben soha… Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint méhek királya a köpüben.

A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá…

– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.

Imreffy megijedt:

– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…

– Azt te nálam jobban elintézed…

– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a távolmaradt sereg…

A fejedelem őrjöngeni kezdett:

– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!

Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.

Ez sápadtan húzódott az asztal megé:

– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.

A fejedelem lecsillapodott.

Néhány lépést tett.

– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…

Imreffy habozott:

– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?

– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.

Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a hajdut: prédával…

Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.

A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába merülve.

– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: – én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk, és azonfelül…

Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot szánt a hajduknak…

– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram: én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…

Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.

– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.

A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…

– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…

Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják, német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…

– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.

A fejedelem fölvetette a fejét:

– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…

Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…

– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…

Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:

– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.

– Én Szebent harmincad magammal megvettem.

– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…

– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.

– Be: be! de: ki?

A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…

– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…

Nagy András tünődött.

– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon belé kend.

Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az egész hajduságnak bódogságot szerzett…

– Irásba kék ez nékem, – morogta.

– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz az írás…

Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…

A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s Brassó alatt voltak.

Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült bevinni a városba.

Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:

– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.

A hajduvezér nagy szemet meresztett.

– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?

– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, – elébb-utóbb megkapja.

Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.

– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács uram elindult Kassáról.

A hajduvezér megijedt.

– Forgács?

– A felföldi főkapitány.

A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az ellenségnek.

– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…

De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból, béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.

Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan fölkészült s Tokajt már elérte.

Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli harcban, kézitusában.

De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a szekerek megjelenni nem akartak.

Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált, mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják ki?…

A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.

Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is: ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…

Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos, biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen felé…

V.

Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…

A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál. Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart, minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.

Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.

Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy gyermek borult a mellére:

– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… – jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel fenyegette a sorsot.

Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:

– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a balsorsot is el kell viselnünk.

– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!

– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban, mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása, minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei, nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll… Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz esztendő mulva is.

– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.

Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:

– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye szavamat…

Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:

– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy: Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik: ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb, mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem ellensége, de jóbarátja a hazának…

A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély, sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani, sértette, hogy valaki felette maradhat:

– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.

– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni… Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha. Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot: de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok, akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül… Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet, amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…

A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes…

Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy lobbot vetett s lángolva fakadt ki:

– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje…

Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.

Kissé hallgatott, akkor azt mondta:

– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy lehet megcselekedni.

Újra csönd lett. Folytatta:

– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át csak egyszer is az ország határát…

– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.

Bethlen elhallgatott:

– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.

A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele, komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:

– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná, mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja, mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli német császárnak…

A fejedelem izzadt s nem mert szólani.

– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit _kell_… S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.

– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…

Bethlen ránézett… Mégis nagyon, nagyon fiatal legény ez…

A fejedelem az ablakhoz állt, könyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott a szíve s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.

Reggelig vitatkoztak.

Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez, mint ez éjszakán.

Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s méltóságos s nemcsak, hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa emberiből…

Két nap mulva Brassó alatt állt, személyes csapatával s mögötte, érezte, a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb rendben fog megtörténni.

Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.

Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen be: azt a választ adta, hogy még egyedül sem.

A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a brassai bíró?

Nevetett dühében, annyira váratlan volt.

Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem jönnek: a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják; százezer arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik: Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik…

A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba befogadni s még vendégül sem: különben elég volt a hajdupróba, az megmutatta a fejedelem szándékait.

A fejedelem nem szólt, tovább ment.

Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal jött elébe:

– No te veres szakállú, – kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki vezette a küldöttséget, – beeresztetek-é?…

Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: »igen« – holott ép azért küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek.

A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni kezdtek rájuk…

Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt s a fogarasi uradalmat, ami úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve, felprédálták s másnap bevonultak Szebenbe.

A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak, bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták erejét: már nem ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgács hadai s valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet s mehet, dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.

VI.

Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden éjszakára hozzá kellett behozni.

Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban szanaszerte a városon.

– Mit akarnak ezek?

– Menekülők, uram.

– Honnan menekülnek?

– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.

Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek; úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba pakolt asszonyok s gyermekek.

– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a megszedett szőlő.

A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.

– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is magyarok! – mondta ingerülten.