Part 21

Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak s nem ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártirnő akart volna lenni: szépen hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalhoz ülhettek.

– Ezér, no, hát ezér érdemes volt, – szólt a fejedelem, – s magához ölelt egy nagytőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó, almavirágszínű arcával rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers tréfáját, – ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni, fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e hugám?…

– Gyere csak kedves, – és a fiatal hajdut, Szilassy Pált, maga mellé ültette, a lányt az ölébe adta és tanítani kezdte, hogy kell csókolni lányt. Összeölelte őket s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.

Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók… A kutya egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste gazdája minden mozdulatát.

IV.

Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni, tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.

Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm, oly rendkívül szegények, betegek és isten elesett bárányai.

Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?

A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se Lengyelországból, se a tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ végén volnánk.

Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt, hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb, hetyke nép, amely egész Európában végig parádézott, mindenüvé királylányokat adott s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra nőtt… Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni, összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék s összefogta, ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni a várban, a természettel s az emberekkel harcolni s nem tudja mihez fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzödelmével, amelyet nem is érez, s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.

Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhízlaló idő.

És a had, mint a méhek szétrajzottak s nincs hatalom, amely összegyüjtse őket, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.

Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok, kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek napról-napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét Tergovistyén.

– Nektek adom fiaim, – mondta végül maga s tenyerével végigseperte az országot, széles jókedvében, haragos dühében, voltaképen pedig tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlöt népek mint az éhes falka, szerte kóborlottak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig s mindent felprédáltak.

Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb kedvesével, a fiatal hajduval, hogy siket legyen s ne hallja, hogy a sereg erői széthullanak: a hajduk úgy learatják az országot, elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek, akiknek inkább kaland volt, hadi kirándulás: csudálták hogy a hajduk fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem adtak körmükből s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze, nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt átengedték az erdélyi hadaknak s most nem is akartak arról tudni, hogy még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország felé… Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy ahol megállanak, az országot mind kiürítsék.

Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdu gazdálkodást s hogy a hajduseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.

– Mi megvevők ez tartományt a hajduknak, – morogtak s szitkozódtak az erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő hazájuknál is nyomorultabb volt.

Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek, jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből: valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog s nem ereszti többet markából a pokol.

Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak s ha meglátják őnagyságát, mind csak éltetik: asse tudják, hunnen kőttek s oly kevélyek, mint hushagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe szállt a szabadság s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a robotot!…

Az urak ellenben fel vannak dúlva s bor közt s józanon traktálják az új szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre: szabadítson csak meg az isten egyszer, – mondogatják, – gyerünk csak haza, – s fenik fogukat s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét, aki itt van, így vagy úgy viseli magát…

Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncravert komondor, fogavicsorgatva:

– Még állasz-é? – döfi meg szóval az úr a parasztot, – ne lépjél ojan sályára! rakjad a lábod! látom nagyon értesz magad felől. Nem es lehet vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!

– S ojan hatalmas? – mondja a másik zászlósúr, – soha bizon!… Vigyázzatok, mer minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!… Tudnak ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is betudnak herpenteni!

Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét s úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak Török János mer visszavágni:

– Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába: szabadság vagyon a tarsolyunkba…

– Hegyes, hegyes, – vág vissza a székely úr, – hát még milyen hegyes lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe…

A székelyeknek vezetője lett ez a Török János, akinek Szék óta nagyon felvette isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van s udvari főlovásza őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.

Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Török János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással, fiatal, kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még s jó vívó, mint egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember, kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást s mindent megpróbál, hogy ártson a másiknak.

Török János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány hajdufajzatot s miatta reszket attól, hogy a hajduk elmenjenek, ezért minden gyanus mozdulatukról értesítette őt.

A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában a változó, hol sikító, hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó, nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha, ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a fia körül, leste a szeme mozdulását, reszketett, ha a közelében volt és soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szavát, hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette maga mellől s megfullasztotta a szeretetével.

A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és kitüntetés volt. A hajduk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után járjon s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle s ha csak egy percig elszabadulhatott, az már megkönnyebbülés volt.

Végre az egész napon nem lehetett megtalálni.

A fejedelem dühöngött s pityergett.

– Imreffy, a fiút akarom.

– Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.

S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés napjaiban, úgy elmult most hatása és befolyása. Mindenki tudta, hogy a hajduság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek s a fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.

– Felséged elvadítja a fiút.

– Mit teszek én neki? – nem röstellte, nem takarta, mindenkit agyonzaklatott, míg elő nem hozták s akkor agyonszorította ölelésével.

– Fél az sodomitaság híritől, – mondta Imreffy egyszer a fejedelemnek, – s szökik a hajdukkal, mihelyest lehet.

Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta s új szenzáció volt, hogy napról-napra vívást, karddal verekedést tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Török Jánost is elfelejtette miatta s az határtalan gyűlölettel leste a percet, hogy kitörje a fiú nyakát.

– Hogy vág a bajusz, János fiam, – kérdi egy reggel a fejedelem a lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.

– Szöknek a hajduk, – feleli az. – Az éccaka megint elment egy róta.

A fejedelem épen ballábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött Szilassyért s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédelőházban kapta, rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti s ha a fiú az otthont említette, gyilkolni tudott volna.

Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát, eloldalogtak.

Megragadta a karját:

– Édes fiam, kérlek maradj velem, légy szolgám.

A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte a nyakát s csókolgatni kezdte.

– Itt maradsz, Pál fiam?

– Nagyságos uram, isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab kenyerem, nem akarok szolgálni.

A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:

– Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.

– Nem tehetem, nagyságos uram.

Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.

A fejedelem farkasnevetéssel taszította el s Nagy Andráshoz fordult, aki most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.

– Igaz-e, hogy már háromezer hajdu sincs a seregben.

A hajduvezér legyintett, – nagyon útálták már egymást.

– Hazudság, – mondta hetykén, – talán két avagy háromszáz cselédem hibádzik.

– Mustrát tartunk generális uram, – mondta a fejedelem fenyegetően: – holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.

Nagy András hallgatott:

– Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nipek.

– Hónap reggel Nagy András! – mondta erősen a fejedelem s Nagy András felállt, kiment.

– A hajduk után az egész sereget megmustráljuk, – mondta a fejedelem az uraknak, – menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.

Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit, harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények, Dobrudsában vagy Besszarábiában, vagy isten tudja merre.

Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.

– Szilassy fiam!

De a fiú nem felelt, szökött.

– Ha a bőrödet nem féltenéd, – kiáltott utána halálra dühödve, – megvívnál az én Török Jánosommal.

Szilassy s Török halálos pillantást váltottak:

– Miért ne tenném meg nagyságodnak, – fordult a fiú, – szívesen megölöm, ha nagyságod parancsolja.

A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.

Szilassy már vetette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Török János szeme vérben forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel méregetni.

A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott:

Dühöngve szólt Törökre:

– De kikészítsd ám János, ezt a nagyságos úrifiút.

Török rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze, csak a szablyája acélát vizsgálgatta.

– Kezdjétek már, – kiáltott a fejedelem.

Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt, hozzá se férhetett Török a nagy pallosával s hosszú karjaival. Török Jánoson veres selyem pruszlik volt.

– A pruszlikot ne bántsd! – gúnyolódott a fejedelem Szilassyn, – azt én adtam reája.

Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte el a Török János arcát:

– Elég, elég, ne vágd tovább! – kiáltott a fejedelem Szilassyra s ez vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek heggyel.

Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. – Látom, derék katona vagy, – mondta a fejedelem.

Török János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene farkas acsargott a megszégyenítésért.

Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva ott hagyta a kardját s megvető pillantással nézett a fejedelemre.

Ez felkapta a kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette s az az ablak fájában állott meg.

– Hisz csak egy karcolás, – mondta nevetve.

Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.

– Mit akarsz Nagy András? – kiáltotta a fejedelem.

– Semmit, nagyságos uram, – hörögte a hajduvezér, – csak tán én is megviaskodnék evvel a híres lovásszal.

– Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? – ordította a fejedelem – s úgy jösz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metceni?

Kikapta a Török kezéből a szablyát s rákiáltott:

– Igy forgasd a kardot!

S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.

A vén hajdu védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a ketten leeresztették kardjukat s gyűlölködő lapos pillantással fordultak el.

– Kemény legény nagyságod, felséges uram, – morogta Nagy András békítve, szíveskedve, ravaszul. – Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?

– Hat órára! – mondta a fejedelem.

– Értem: hát legyik hatra…

Nagy András kiment s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy Szilassy gúnyosan mosolygott.

Az arcán látta, hogy reggel hat órára a hajduk megszöknek s velük ő is…

Iszonyú düh lobbant fel benne, vér az agyába, s odavetette a szablyát Töröknek.

– Mit állsz?… Itt az idő, vágjad!…

Török fogta a kardot s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.

Az apród Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül valamelyik a magáét elveszti s önkéntelen odafutott.

– Nagyságos fejedelem, – sikoltotta, – ne engedje Nagyságod! – s Szilassy felé nyujtotta a kardot.

– Mit parancsolsz te nekem! – üvöltött magából kikelve a fejedelem, kardjával oda sujtott a gyerek felé s azt torkon találta.

Észre se vette, mert Török János darabolja Szilassyt.

– Végezd! – ordított rá, – a lovász csak úgy vágta, húsvágásokkal, majd beledöfte a kardját a mellébe.

Szilassy összeesett.

– Vigyétek a dögöt! – kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki lába előtt vérében fetrengett.

Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más, csak Mindszenti Pál nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte mi történt.

– Szilassy fiam, – kiáltotta a fejedelem s elordította magát, – jaj szerelmes fiam! Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne halj!

Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:

– Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám, Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.

– Csak jó voltam hozzád! – kiáltotta a fejedelem, – jobban szerettelek életemnél! gonosz rossz voltál hozzám!…

Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte:

– Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett kutyamódra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem szerelem miá, de megállj Török János…

A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan az ő fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője…

– Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút s én arannyal mérem fel nektek amit nyom: mind a hajduknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort, csak ezt a fiút éltesse isten.

Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma s jelentették, hogy török főkövetség jött.

– Csatára, csatára, – morogta a fejedelem, – ez jókor jött, jaj nektek most mind ez világ népei…

Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt, senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt s ott sírt hangos jajszóval.

Aztán megint más jutott eszébe s felugrott s hivatta a törököket.

Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.

A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve, selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt s száraz szavú.

Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett, hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török szavakat:

»Az Jézus hitin levő uraknak dicsősége,

»az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,

»az keresztyénség békességének őrizője,

»ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,

»az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,

»Erdélynek fejedelme,

»ki vagy Báthory Gábor,

»minden dolgaid jó szerencsések legyenek…

»Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván, értésétekre igy legyen.

Hallgatták. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordut a szó, mint kívánta:

»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők és megtartanók a ti kis országotokat:

»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal lenni bizonyossággal köteleztetik…

»_Térjetek meg azért békességgel hazátokba:_ ez országnak gondját hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…

A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…

»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett, hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili, Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…

A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte, hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s elterült a világon a semmiben a sorsa…

Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:

– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő időben megadandjuk reá.

Elbocsátotta a törököket.

– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt… – Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…

Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.

Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török, bölcsebb mindnyájunknál:

»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az imént.

A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.

El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.

Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze. Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes, szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg forróság, minden pillanatban.

Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája: de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…

– Imreffy, Imreffy!…

Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy, Imreffy! küldjétek a kancellárt.

– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek, mint Antonius!

– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –

A fejedelem már ez egy szótól fellélekzett: van, aki nem tör halálára?…

– Mit csináljunk, mit csináljunk, – mondta s haját marta.

– Inkább isten kezét kell lássam!

– Isten kezét!

A fejedelem lélekzetfojtottan figyelt.

– Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had folytatására megadja a fermánt?… Mondja meg nagyságod, mi lesz vala?… Az engedelem: parancs: hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?… elgazultak a hajduk s elszöktek: nincs is hajduseregünk!… a székelyek s az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés; szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink, lovaink alig… Hova menne az isten szerelmiért nagyságod, ha a szultán nagy szerencsénkre el nem tilt a bolondoskodástul…