Part 20

– Thurzó nádor, – mondta Weiss Mihály respektussal, – Illésházy nádor embereit vette maga mellé s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.

– Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk feleségem után, aki Poltári Soós leány s így Csáky Istvánnal és a volt fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.

Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, örömmel kapott e hetvenkedésen:

– Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell tehetségeit elvesztegetni.

Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túlközel értek s félt, hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszélgetést…

Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét s az isten titokzatos utaira gondolt és a szász nemzet jövő csillagát a ködből kibontakozni érezte.

A fejedelem boldogan szijta magába zsákmányának becsét, mikor megjött Bethlen Gábor.

A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a Básta katonái használtak, tizenkétezeren felül volt: csak most értették meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette Szebent, úristen, micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban, mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem ellenségivel.

Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek ragyogó arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt s hallgatag.

Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat, fegyvertelenül, sőt szinte ruhátlanul, úgy ahogy a dobszó érte őket házukban; sorba állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajduk tatárvadsággal röpködtek körültük.

A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele, egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani, támadni, akkor meggondolta s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna, mintha természetes lenne, mintha máskép nem is találkozhattak volna: beszéltek a hadakról, a lovagokról, banderiumokról, a székely nemes felkelésről s a további utazás dolgáról.

– Menjen kegyelmed országgyűlésébe, – mondta a fejedelem, – s lássa meg, mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkkal.

Az országgyűlés már együtt volt s a nádori találkozás dolgait tárgyalta, valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők sérelmeit s más kisebb dolgokat.

Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig, csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment mellette s egyre azt noszogatta:

– Hajduk, nagyságos uram, mindenütt csak hajduk…

Bethlen így szólt hozzá:

– Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály vajda idejek s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem építtetik…

Mikó Ferenc szőrös macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatal ember s szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes időkre:

– Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdu cselekedte… Oh átkozott nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót, az ártatlan gyereket levágták, – felemelte öklét s halkan szitkozva átkozgatta: – eltöröl e földről isten, nem leszesz nyomos, nem marad a te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!

Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését s hagyta, mert helyette könnyített a lelkén. A hajduk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak, új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak s szász portékákkal tele, tarkák voltak, mint a tarka madár s mind ittas és boros.

A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán számüzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen praktikálhatnának…

A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamire való nemes ember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek…

Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották s reggelig énekeltek s imádkoztak a nagyhatalmú isten színe előtt.

Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden gondolatát s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.

S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a szász nemzet minden kincseit.

Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A brassai tanács, a bíróval élén megalkudott vele életre-halálra, hogy szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek s keresztbe húzza a fejedelmi terveket.

– Mért prédálja el nagyságod – mondta Weiss Mihály, – e kincseket, melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az ausztriai birodalom jóakaratát…

Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e szédületes előhaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse; ki tudja, még fejedelmi süveg igérkezik!…

Másnap a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel Kákoni Istvánt a Kamuthy sógorát kapitánynak.

Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboj, eső előtt, a székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja, gyalogos, bocskoros, meztélábas parasztokból, visszafordított kaszával, bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.

A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott, egész új ember lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit az ember elgondol, ime másnapra teljesedik… No híres uramék, senki sem akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen oratiót csapott a had ellen a fejedelemasszony fogadtatásán s ő már akkor tudta, hogy senki sem akarja s mégis meglesz… s megvan…

A merre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak vivát s éltették istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt, ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra jó teremtőisten, egy kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s hogy égnek s esküsznek istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra, Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent szabadságot, amiből épen két Báthory nyomta le őket, az az első István vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy Báthory István… Mind semmi már sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra vitt s visszaadott s mindeg ez mostani jó a jó, elmossa a régi fájdalmakat… Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy galádul vesznek rajta dézsmát az urak s hajtják robotba, hogy egy esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni s felesége gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak…

– Isten ítélt, – kiáltották, – Báthory gyógyítja, amit a Báthory égetett…

Mámorban és álomban ült a fejedelem lován s nézte, csak nézte a tömeget, mely hadaival egybekavarodott. Már a hajduk tízezeren, a maga hadai másik tízezeren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve, kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal s megmustrálta s igen szép hadat épített a csőcselékből, húszezerig valót.

Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi harcos ellen… S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek megdöbbenve lovaikon, nem értették mi ez s még nem tudták, mitől rettegjenek…

Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.

Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek, sült kenyereket sokezerszám…

A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott s meghívá a fejedelmet Brassó városába früstökre, de csak ötödmagával…

– Vagyon-e nektek erős váratok, – kérdezte a fejedelem nevetve, – hogy öt embert be mertek ereszteni?

– Vagyon, felséges uram, – szólt a bíró mély hajlással, – még százezer ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.

– Vidd a pénzed, – mondta a fejedelem megharagudva. – Ajándoktokat elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kiváncsiak, hanem a lelketekre.

Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti pénzét.

Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében. Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt különösen megdicsérték s az ő példájával buzdították a szász nációt…

– S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? – kérdezte a fejedelem, de elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott s tudta, hogy övé lesz ez város, ha bármi történjék is…

– Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem, – szólt alázatos, de ravasz mosolygással a brassai bíró, – tegnap eresztettük volt ki s elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstancinápolyig, ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk útjának javáért…

– Úgy, – mondta a fejedelem s élesen nézett a szász bíró szemébe.

– Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.

Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg külön beszélgetésre.

Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával, gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt embernyi kíséretnél, mert máskép a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak a várfalakról.

Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.

A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd s a fejedelem szó nélkül, igen rendes viselkedéssel ebédelt s még fényes nappal kijött s az nap estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdu sereg után…

Lóháton a hegyeket megmászni.

Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt hómezőkön veszni…

Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.

Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett, tűz mellett az éjjelt s főgondja a széki kutyája volt, melyet maga bundájába takargatott.

Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.

Mintha új elementumba jutottak volna, kinyilt a szíve az egész seregnek s hajrá, most már minden szabad, hajrá, itt már minden a mienk, megszünt minden fék, hujjahó…

Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén, elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület: ami a határon túl van, a had jussán: préda…

Tündéri szépségű völgyekre nyilt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem hódol… Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa s mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez már új tartomány.

– Mi baj, Farkas uram, – mondta a fejedelem Kamuthynak.

– Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gyerőffy uram! nem neki kellett vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss fiatal akarás.

Gerőffy a kolozsmegyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes haddal előre ment, megfogni a rókát.

A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását, bontakozását s hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.

– Sose érünk be Tergovistyébe, – mondta Kamuthy – evvel a csürhével. Jó gyalogos ember ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el… Ezt tudja a főkapitány? Ez a tudománya?

Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.

Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek állanak az útban, huszával torlódva, az idő telik s alig jutottak túl egy hajláson… már letelepülnek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát pirítanak s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyeken, elvadászták, lehozták, megették szőröstül-bőröstül…

A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint bent Szebentől Brassóig… Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Ráduly, mert ennek itt vége akkor, vége…

Újra feltápászkodni, megették ami a tarisznyába volt s most tovább cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák s akkor újra leheverni a kövér, megtapodott fűbe.

Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az oláh vajda megszökött Tergovistyéből s az egész sereg káromkodott; elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait mindenestül s üthetik most bottal a nyomát…

Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton csattogott s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett volna Ráduly után menni… Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek, nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni…

S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek? ördög látott ilyen hazát… Bethlen két napig meg bírta őrizni a málhás szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang tarisznyás éhes lett s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az elemózsiát…

A fejedelem egyre rosszabb kedvvel vekengett, nyomorgott tovább…

Ez-e a hadviselés… Igy ment-e Nagy Sándor végig Ázsián?…

Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy hadat, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul… A fejedelem ingerült volt, s százszor megátkozta türelmetlen sietségében a sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz…

Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni: rosszul indultak, rosszul vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének… az egész csorda futna világgá s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg, a székelyek nagy szájtátással vették körül s csak nézték beszélték halálig s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere…

– Lökjétek ki az útból, – ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor volt s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle, lehevertek a fűbe aludni…

S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?… pocakos komék, országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek, úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel, gyerekükkel mi van azóta…

Ez nem had, nem háború, ez utálság s üsse meg a kő az egészet.

Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal s azóta talán magát a vajdát is szorítják erősen.

Ez a kis eredmény egyszerre átalakította a kedvét: elmondatta, hogy ugrott ki Ráduly az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült s merre, hol bujdosik… Egyszerre fellobogott benne reménység és minden… Vágtatva, vágtatva ment előre kíséretével s ebéd előtt bent is volt a gyenge szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy falut, e Tergovistyét körülvette…

Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan, szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt Szeben ez világhoz… kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival…

Nagy tömeg jött szembe rá, csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a városból, hosszúhajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezitláb, gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve, böfögve, nyíva, vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó, ostoros csizmás hetyke magyarok előtt…

– Hová viszitek ezeket? – kérdezte a fejedelem.

– Ki a városbul, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.

A fejedelem bólintott, persze, kell a hely, negyvenezer katonának…

Egy lovas csapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda palotájába, ez is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de nagy tágas szobák voltak benne s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.

A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a bolhát bekapja, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül kapja meg ez országot: csak ép el kell jönni…

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbevájt putriknak e szörnyű tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe kezdtek jönni a saját emberei.

– Ha ilyen a világ, – mondta magában, – akkor nekem nem kell negyvenezer ember, csak háromszáz jó katonám legyen s végigmegyek a föld kerekén…

Estve felé a kapuknál bevárta tisztjeit s azokkal ment fel az ebédre.

A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Ráduly pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen s mint a raj gyűlnek és jönnek, mennek udvari népei.

Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával, kurjongatással érkeztek saját népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt s hajlékot keresve, éhesen, szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók…

Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával s nem volt ennivaló a füstös setét vityillókban.

– Hej, testvér, – mondta a székely levetve üres tarisznyáját a földre, – csak az a jó, hogy az apám, hálistennek disznót ölt.

– A jó tesvér! – mondta a cimborája.

– Jó vón tesvér, ha még életyibe meg nem ette volna!…

Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.

De a hajduk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen dolgokba s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala…

Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba s valami megelégedettség látszott rajta.

– Megjöttünk, nagyságos uram, – mondta, – a nagyisten segedelmével.

A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha hordót töltene.

– Csuda, hogy lejött kegyelmed.

– Bizony csuda, – szólott a főkapitány, – soha nem hittem vón, hogy így le hozzuk a sok tanulatlan hadi népet: mind itt vagyon egész seregünk.

Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.

A fejedelem csudálkozva hallgatta.

– Máskor nem így megy, – magyarázta Bethlen, – máskor mihelyt idegen földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni, ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban s dühös volt tapasztalatlanságáért.

Később meg is magyarázta Bethlen:

– Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta, hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre s egy se akart elmaradni…

A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.

– Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni, – mondta Bethlen komolyan magyarázón, – hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk, meg ahová megyünk, jól meg legyenek adva… Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj, akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint megy előre… Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell… De ha ellenség van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a népek… Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb: persze a török sereg, az más, az nem így megy, már a deréksereg, csak ép a basibozukok, meg a többi csőcselék…

A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de megértette, s nem fog ez máskor így történni… Rendet kell csinálni, vagy leülni a sutra…

Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gyerőffy had után, még tegnap, csapatával s már a zsákmánnyal jött meg.

– Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!… Tergovistye!… Mi lesz a harmadik?… Konstancinápoly?…

A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?… s ezzel a csürhével!… el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre bízni…

– Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy, – csak étvágy legyen hozzá…

A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túlolcsó győzelemben nyerte meg ez országot, nem becsülte s nem bízott semmit…

Kamuthy a vajda anyjának kiséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb bojárnőt, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a palotára.

A fejedelem felpattant.

Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt, ijedt csinos személyecske, drága ruhákba öltözve, de oly lomposak s rémültek szegények.

A fejedelem csak nézte, nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman köszöntötte, latin nyelven őket:

– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban, – mondta, – ami az enyém, a tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.

A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul; de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással s nyájas nevetéssel…