Part 2

Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve. Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és fejedelmibb teremtés.

Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint egy pujkakakas, így csördült:

– Van…

– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.

– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…

A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:

– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak belenézek a fülébe…

Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:

– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura kapja meg a Katus nevű rézágyút…

Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt, amelynek kapitánya volt…

Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…

A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két asszonynál…

Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen, vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?

Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a fejedelem fejébe…

Már itt voltak Szász-Lónán.

A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a menet bevonulását.

Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem látott semmit.

A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort, amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.

– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett… A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…

Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek, mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.

Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…

De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…

Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül magukba vegyék.

Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata: az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a nyári szélben a kerti virágok.

A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött… Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh, alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…[2]

Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:

Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes, szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije… Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem hitte volna, hogy valaha így…

Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…

Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy idetekintsen az ablakra fel…

Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:

– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…

Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból: tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…

Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek, oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…

Ha a fejedelem kevély: ő büszke volt…

Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…

Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte a társaságot.

A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.

Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak ellensége.

A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt valamit.

Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.

– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt csinált az úton?…

Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:

– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.

A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:

– Borunk s fejedelmünk vagyon.

Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:

– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.

Kornis Boldizsár vörös lett.

– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.

Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.

A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem után.

A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal, fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a fejedelemasszonynak be kellett jönnie.

A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta. Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.

Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol… Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…

Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.

Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,[3] mert már akkor égett a vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!… Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…

Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt rá, hogy Imreffyné…

Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét: felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis mozdulattal a keresztvetést jelezte.

A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.

Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat, amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel, mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az Asszony így váratja is magát!…

Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s lankadtság…

Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…

Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.

Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…

Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz, kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta, hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy… elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.

Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt… És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…

Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület után a kacagás és az éljen…

Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt, aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.

Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek, mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak ki.

És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.

A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki ránézett.

Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s a portánál.

Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos, nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.

– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb urunk…

A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.

Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd hajóját:

– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása, hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…

Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.

– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…

Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…

A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról, hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is… Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat, s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült figyelme lett egy fokkal fojtottabb.

– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem főképen emberséges polgári munkával…

A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…

– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van: bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló herce-harcokon…

A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…

– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat, kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…[4]

Ez már sok volt.

A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy: még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.

De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:

– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…

Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos igazságot mondta:

– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra fölépíteni nehéz…

– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…

A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.

Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a lóról?…

Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben, magjában törni meg!…

Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett magában…

S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!… Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak, arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…

Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ ellen…

Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«

Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…

Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:

– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!… Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…

Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s könnyelmű kedvesen elmosolyodott.

S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali szellő a virágokat:

– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet statuálunk.

Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…

– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…

Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló lelkesedés, amit e teremben ő provokált.

Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.

Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta annak a kezét.

De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő szívét.

Megkezdődött a bemutatás sora.

De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét, akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.

A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.

II.

Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön. Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez, két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék, püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.