Part 19

– Azt a fiút akarom.

– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának, Szilassy Jánosnak öccse.

– Az én Kereky Ferimért.

Imreffy csöndített.

– A fiút! – szólt az ajtónállónak.

A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.

– Azér ezt megcsináltuk.

A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő dicséret szomjúságát.

– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…

A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.

Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem közepén a gyér világosságon.

A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás arcú.

Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias. Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága komolyan állta.

Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura, mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a fiút.

Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:

– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.

A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.

A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.

– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.

– Igen, nagyságos úr.

Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel, folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak és rendeknek.

Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is lefektette.

II.

Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette, hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul, igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:

– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba, betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.

A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett, máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…

– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes személy szabadságának… Ugy vagyon?…

– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a kisbabának?

A fejedelem nevetett:

– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben… árulásba esett:…

Egy kézlegyintéssel jelezte.

– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.

A fejedelem nevetett:

– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…

Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:

– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…

De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és határtalan lett…

– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja… marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…

Szájszögletiben a keserű vonás.

– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett kutyák vásárjábul…

Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már közeledett a testi kólika…

– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot, zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg össze nem forrnak az összevalók…

Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában, úgy vonaglott s hörgött.

– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni, hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.

Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.

Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.

S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb, most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.

Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen, vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta fel a szobát…

Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház oldaltermében…

Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…

Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép, piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a fejedelmet virrasztotta.

Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is lefeküdt.

A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.

Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:

– Évuska… Évuska…

Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik felébe:

– Pszt, alszik…

A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:

– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.

A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.

A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány kezét.

Soká tartotta így:

– Hogy kerülsz te ide?

A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott csínyes kuncogással:

– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán, – most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.

A fejedelem megborzadt a lányért.

Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit, aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy mennyire fel nem érett még a vére…

Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen, amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig életében akart: látta a székely forradalmat…

Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is, senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben, akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot: aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!

Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz, tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire számíthatna…

Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az övé…

De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek: itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e alá a tanácsházat…

Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva, nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul segítségért kiáltott.

Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha kilopták volna belőle az erőt.

Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy gyermek. Még nem tudott félni…

Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.

– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?

A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben… Oly hatalmasnak érezte magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa, hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva:

– Mit siratsz?

A lány duzzogva pusmogta:

– A macskát.

A fejedelem nagy szemet meresztett.

– Szegény kis macskám, – mondta a lány, – senkinek se vétett, akkor is a patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtam való se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni, hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta, röhögött, elvitte a hegyin…

A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt zokogásba a nevetős lány.

– Egy macskáért, – morogta, – ne bőgj…

– Az enyim volt…

A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja az országba s minden macskát neki ad… De nem mondta, valahogy megérezte, hogy: azt az egyet vissza nem adhatja… Nézte hát a lányt kis ideig, aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti… mert mindennek el kell itten mulni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a kemény biztonság…

– Hogy minek is jött haza ide, – mondta a lány pusmogva s régi szokása szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan, mint azelőtt, – az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor Ókspurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek hijták, ott akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött, hogy aszongya, hogy ű nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász, de a szíve magyar, mer hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe, s vágják a nyakát reggel lefelé…

A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:

– A kezesek köz van? – kérdezte.

A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.

A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a nagy idegen betűk s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden betű mint titokzatos, kísértetes szem meredt rá, minden betű idegen szem, amely gondolataiba túr…

– Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász, – mondta.

A lány hallgatott:

– Jó népek ezek, – szólt aztán csöndesen. – Szeretik egymást, meg a jó istent… Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám az idegenhez, otthon még a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, istent dicsérik, templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek szegények…

– Takarodj! – ordította a fejedelem…

A lány felugrott.

Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.

– Küldd ki ezt a… ezt a… – hörögte a fejedelem, – ezt a szász lányt… ki vele…

Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az alázatosan állott, sírt.

– Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! – kiáltotta a fejedelem.

– És tik is mind, az egész szász nép, mind mind, mind… Megszüntettem a szász nemzetet…

Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki s ez lehajtott fővel ijedten, alázatosan elfutott.

A fejedelem hanyatt feküdt s kirúgta magát, legjobb volna most meghalni…

Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most szeretett volna nem lenni… Valami nagy, nagy setétséget érzett leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben, megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben…

Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni s rémült volt, iszonyú… Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben, messze, messze amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje nyujtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell s akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka s a levegőben kalimpál, furcsán s hátborzongatón mind úgy fut el szavára s úgy lebben elő, levegőben lógva félrefordult fejjel s csákány a kezükben, fűzfacsákány, avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt, csapzott fejükből kilóg, mind halott s irtózat, lehúnyt szemmel néznek, tesznek, sürögnek-forognak s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan s macska kering folyton, folyton a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy hosszúszőrű török macska, egyre közelebb jön s a szeme vörösen ég s folyton dorombol s egyre közelebb jő s egyre nagyobb s a szeme ég s ez is kötélen lóg s kitátja a száját s ugrásra mered s veszi észre, hogy ő egy kis egér, aki rémülten keres lyukat s nincs hol, mert jő a nagy macska felborzolt szőrrel, kötélen s most vége, ugrik, ohh…

Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten fordult vissza.

– Fiam, fiam, – suttogta, simogatta homlokát s az behúnyt szemmel fogát csikorgatta:

– Kergesd… kergesd el a macskát…

– Mit? – szólt tisztán, hangosan a nő s a fejedelem felnyitotta szemét.

Kábultan józanodott ki, nem tudta mi baj, de a teste remegett:

– Bort!

Török Kata hozta a serleget.

Inni kezdett, kiköpte: Méreg, méreg! – kiáltotta. – Vizet, vizet.

Vizet adott neki.

Abból bőven, sokat ivott.

III.

Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.

Már akkor megmozdult az egész város s ostromolták a fejedelem ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanut s ódiumot.

Török Kata fröstökről gondoskodott s mikor az égettbort itták a nagy zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony szívólikkal s kézről-kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:

– S nem inna egy pohár vizet nagyságod?

– Vizet? – bámult rá a fejedelem.

Az asszony huncutul mosolygott.

– Az éccaka ízlett.

Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:

– Megnyomta valami boszorkány nagyságodat, macska képében.

A fejedelem homályosan visszaemlékezett az éjjeli érzéseire s hivatta a papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.

Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a székely akciót, már aláírta volt a parancsot s leveleket, miket a hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás szerint a véres nyársat kölülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy összeszedte aki székely atyafit csak talált s rájuk hagyta a cselt: ha a Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.

Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva s már mind az országgyűlés kiküldött tagjai aláírták, csak a fejedelem aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig, két ujja közé vett állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:

– Nem írom alá nevemet… Hajítsátok pokolba…

Csodálkozva néztek rá.

Menjenek a szászok a szemem elől… Minden húsz éven felüli férfiember szedje magát s menjen világgá… Szászok: nyitva nekik a széles világ… Van nekiek másutt is kenyerek: menjenek Okespurgába…

Lehajtotta fejét, nem tudta mit cselekszik, eszébe jutott az éjjeli szász lány, ezt meg kerestesse, aztán elfeledte. Géczyvel kellett a török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török fővezért s csauszait, bégjeit, basáit megvesztegesse, hogy engedelmet adjanak neki az oláországi háborúra…

Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamaráit járta, nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett s nem gondolt arra, hogy erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé…

Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket, mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára görögtek a világ országútján s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak… Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt és az egész világot maga hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár, politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj s minden helyen, minden helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a veszélytől való félelem nem tartotta vissza.

Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá, 16 éves korában felszabadulva az iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt s tíz évig odajárt, a császár kancelláriájáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt s ő mindenkor elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni, erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy haza jöjjön brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság alapja, épen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be a szászságba nagy német földről.

– Hanem ez mindenen túltesz, – mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre gondolva, – amit csak a kerek világon tapasztaltam.

Weiss Mihály maga elé nézett s uralkodott magán, hogy föl se pillantson. Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a felelősség alól, dacára, hogy épen az ő munkájának megépítésében fárad.

– Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt, – nevetett Géczy, – ennek híre lesz a históriában.

– Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz, – szólt Weiss Mihály, – de őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb fejű emberek biztosítják neki a rablást.

Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.

– Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.

– Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.

– Oh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked, hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásaért a szebeni bírónál.

Géczy ezt belátta s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akár balról ver, a család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, itt nem lesz-e már egy új Básta és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét se fájdítja miatta, lesz ahogy lesz…

Weiss Mihály komolyan mondta:

– Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult, tapasztalt és megértő fejjel vegye e dolgokat, csak épen, ne vegye rossz néven és adulatiónak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék…

Géczy belevágott.

– És Bethlen Gáborról mit vélsz?

– Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej.

Géczy hallgatott.

– Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát, – mondta, – az nagy kár, hogy ő oly véletlen s hamar meghalt.