Part 18

De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a fejedelem népe lepi el.

Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem körül.

– Árulás! – üvöltnek a polgárok.

– Árulás! – zúg az ordítás a városon.

A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.

A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra húzódnak.

Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:

– Aki megmoccanik, halál fia.

A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.

A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.

– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.

Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky Feri.

Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.

Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.

– Egyet: egyért, – sivítja.

– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!

– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!

S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…

A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int, könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.

Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is az országgyűlés azonnal megnyilott.

Megnyitotta maga a fejedelem:

– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni ne halassza.

A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.

A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.

Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.

Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly némán hallgatták, mint a temetési beszédet.

»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések, sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is, mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.

»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.

– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé, mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.

– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben, megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb, leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!

Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se szerezni?…

Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:

– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében, soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel Bathory Princeps Transsylvaniae!!!

Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…

A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván, jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…

Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván, aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.

Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden dolgáról neki hoztak jelentést.

Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.

– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…

A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.

A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak, bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait szenvedték.

Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, – mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a szájukban.

A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a nádori találkozóról hozott magával.

– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?

– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…

– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa s nem Erdélyországé.

Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.

– No iszen nem szóltam.

– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.

– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.

– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek, lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…

– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam, tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek fülit-farkát…

A fejedelem elhallgatott.

A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.

– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret abrakot?

Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:

– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.

– Olvassa el, meglátja Nagyságod.

A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni, mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram, hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át akarnak menni a Tiszán.

A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s vállára csapott Nagy Andrásnak:

– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a hajduknak semmi rövidsége nem leszen.

– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.

– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem – de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!

Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.

Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s szomjuságinkat.

Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a fejedelem:

– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva gvardiák?

– Igen, felséges uram.

– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!

– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.

– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán így szólt:

– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.

– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay címerrel, kit más magyar nemesekével.

A fejedelem felhördült:

– Óh, a bestye rablók.

Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés élén.

– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.

– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.

Fulladtan s fojtottan tette hozzá:

– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.

– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas: igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira, aki sietve ment el.

– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem valók…

– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?

– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.

– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben mégis megvan!

A fejedelem mereven nézett rá:

– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!

Hirtelen parancsolva mondta:

– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer forint bírságot…

– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan – mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.

– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját: ha holnapra bé nem jönnek…

Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:

– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.

– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…

Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:

– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.

Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára, sem fontolgatásra:

– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.

Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a parasztforradalmat megszavazzák.

– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.

Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:

De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…

– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj: ezt ki ne locsogd…

A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.

Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött, hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden… Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új képe lesz az egész világnak a tengerek között.

Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor, parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó alá.

Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;

– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre publikálni kiküldd…

Imreffy értette.

– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos és szent dolognak vélem.

Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:

– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék érette…

Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.

De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett lehetetlenséget tovább…

– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem lészen rajta kívül…

Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…

A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen, nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.

– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem kell az ördögök szekerén…

Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után, elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére villanó fiatal arcát látta…

– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott, mióta bejöttek a hajduk a várba.

Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán kivert nagy kupájából…

Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…

Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.

– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja, akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…

Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is: »Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog ez szólani, mit fog ez szólani…

– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!

– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.