Part 17

A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok süveglengetéssel.

A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a nádor.

Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték őket s a had mozdulatlanul állott hátul.

Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt. Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt, várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az pedig csak szolga…

De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka, mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta, hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…

Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy egyik a másiknál hamarább ne lépjen.

Lassan szembe mentek s kezet fogtak.

A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott, mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:

– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.

A nádor így felelt:

– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.

A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora felé.

A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki komolyan s mereven ment be.

Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.

Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit, kölcsönösen sorra kezet fogtak.

Leültek s Thurzó kezdett beszélni:

Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe szerkesztessenek a határok…

A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.

A fejedelem magyarul szólt bele:

– Minden ellenség ellen?

– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen: akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán szembe száll…

A fejedelem újra magyarul szólt:

– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen is?

Thurzó kicsit hallgatott:

– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor is vele tartok.

A fejedelem fellobbant:

– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?

Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:

– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék, barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika… Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy konceptumot…

Báthory belevágott:

– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk, s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek… Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen: Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra megverekedhetünk…

– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.

– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.

– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.

– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.

– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.

Kicsit leckéztető módon tette hozzá:

– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…

Báthory felförmedt:

– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.

Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.

– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.

– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.

Thurzó gondolkozott:

– S mit vélne Nagyságod?

– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló praktikáktul.

A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás, a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása legyen.

– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban, hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…

Báthory legyintett:

– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi, addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek, hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.

Thurzó felállott:

– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s a hitbéli vonszódás…

A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.

– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült Kornis Boldizsárt.

– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak, aki azt alig fogadta el.

A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem jobbról, sem balról.

A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy szorgalmatossággal.

Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.

A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük másképen akar végezni.

Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis Boldizsár lefejeztetését.

HARMADIK KÖNYV.

I.

A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.

– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel nézte.

Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.

A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.

– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.

A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó kérdésre, így szólt:

– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr megfelel:

Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú ember s latinul szólott:

– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.

– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.

A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt. Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.

– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.

A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy parányit elmosolyodtak volna.

– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak rakva a szabócéh fegyvereivel.

A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!

– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző, – maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet semmisíteni.

A fejedelem gondolkozva nézett vissza:

– Látni kívánom.

A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.

– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!

– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében volt az aurea aetas!

A fejedelem bólintott:

– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek: nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok, mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában, hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?

A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.

– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.

– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte rendreutasítóan.

– Igenis felséges uram.

A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán megfaragott kövekből voltak rakva.

– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak, amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban lévén…

– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.

– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?

A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:

– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona alatt feküdött.

– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?

A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:

– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.

A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok számára már gyakorta elkészült e feleletre.

– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az 1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik: fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek.

A fejedelem kíváncsian figyelt:

– Folytasd.

– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet, amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton. Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram, neveztetünk Nagy Szebennek.

Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely föllázította a magyarokat.

– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, – nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.

– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek, óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták, hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a Nagyságod többi dicső népeinek.

– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!

– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk, nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még árnyékát sem merjük nézni magunknak…

– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? – kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni, mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?

– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…

– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg velem jönne az én oláországi utamra.

– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?

A fejedelem nevetett:

– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más szükségest cselekedjetek nekünk.

– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.

A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s megbökte tréfásan az oldalát:

– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek, erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a hét szász város hét nemest jelent a hazának.

– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden város ezer és ezer hű polgárt jelent.

– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?

A főbíró szól nélkül meghajlott.

A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha valami fenyegetné.

– No isten velünk főbíró uram!

Hirtelen valami jutott eszébe:

– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem: akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy állanak, főbíró uram!

A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:

– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.

– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit, csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel támadjanak fel a szemem előtt.

A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival szólhasson.

Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett, felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában. Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«

Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.

A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal tért vissza:

– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.

A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.

Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas, megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.

A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.

Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan, szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.

A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.

A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:

– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől, mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

– Hány céh van összesen?

– Tizenkilenc, felséges uram.

– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni, csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet… Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet ülhetnék.

A főbíró meghajlott.

– Parancsolatjára felségednek.

Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.

Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a piacra, németül ordít rájuk:

– Nézzetek a kapura!