Part 15

– Csak nézd el, – mondta Kornis Boldizsár, – nézd a latrok hogy vigadnak a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országafutó bitangok?… Az övék Erdély, avagy a miénk?… Behoztuk magunknak külföldről ezt a garázdát s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán Erdélyország? harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat… Hát hogy? tíz főembert sem lehet együvé hozni rá?… nekem is van itt húsz emberem, neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is tizenhat embere, Gerőffy uramnak is van vagy húsz.

– Ezekre ne számolj, – mondta Kornis György, – ezek a Bethlen-bandába vannak, nem jönnek velünk.

– Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta, az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal űt magát nem böködik…

Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még máskép beszélt, történt valami azóta?

– No de itt vagynak Sennyei Pongrác, Torma György, Basa István uramék és Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalább is háromszáz emberrel…

– Hallgass, – nagyon néznek ide.

Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját is visszament az ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s koccintásra emelte a kupát:

– Nagyságod életire! – mondta a köszöntést.

A fejedelem nevetve nézett rá:

– Úgy élj, ahogy nekem kívánod, – mondta.

Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig… akkor leborította…

– Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa Nagyságodat!

Nevettek mindnyájan.

Sarmasághy csudálkozva nézte ezt s később induláskor, így szólt Kornisnak:

– De nagy kedv van ilyen hajnalba! korán kél, aki virradtakor kél.

Kornis komolyan nézett rá:

– Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de azután hátat fordít neki!… Én inni akarok ma ennek csorduló vériből…

Sarmasághy elrémült:

– Eszed veszett?

– Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.

Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.

A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken éjszakáz:

– Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent leszünk, – mondta Sarmasághy.

De a fejedelem nevetett:

– Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál, – mondta, – Kornis Boldizsár marsalkunk előre mén s helyet szerez.

Kornis örült.

– Kezembe adta isten, – mondta magában, – mint Jónathánnak, kezembe adta isten a filiszteust.

Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház a régi, kihalt Székyek háza is olyan volt, mint egy granárium. Annál jobb, hogy ezt a helyet is az isten rendelte, mert ettől a háztól sehová se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet rávezetni.

– Szedjétek fel a kerítéseket, – rendelkezett s mikor a saját emberei, gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá, – tűzre, tűzre, – kiáltotta, – tehenet húzzatok nyársra s megsütni, mire bejő a fejedelem.

Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s palánk, ami csak köröskörül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az ajtókon erős vas zárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le s csak a fakilincseket hagyta meg.

Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett fenyőgalyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház s a fejedelem vidáman köszöntötte érte Boldizsár urat.

A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen, hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s meg sem állott Szamosújvárig.

Ez csak jó félórajárás ide lovon s Kornis otthon lelte Kendyt, bár nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.

Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:

– Egészséggel, sógor.

– Rakjátok a tüzet, – mondta rá Kornis.

Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.

– Rakjátok! – szólt vontatottan.

– Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.

Kendy karon fogta Kornist s bevitte a házba, még meghallja valami cseléd, pedig a szó is öl.

Egy óra mulva Kendy behivatta Szász János gyaloghadnagyot.

– János uram, – mondta neki keményen, – válogasd meg a legényeket. Az öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd össze, kivisszük a várból.

– Főkapitány uram, – mondta a hadnagy, – nincsenek ám itthon a legények, disznót makkoltatnak a széki erdőn.

– A széki erdőn, no akkor azokat megtaláljuk, csak tik készüljetek.

A hadnagy sarkon fordult s kiment.

Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként, jól, már akkor Szilvásy Péter szolgabíró is ott volt a várban, azt is a főkapitány hivatta s nemsoká itt látták Körpedy Zsigmond lovashadnagyot is.

A három nemes ember összeállt.

– Székre megyünk mindjárást, – mondta Szilvásy Péter újságolva.

– Székre, – morgott Körpedy uram, – mi az nagyisten haragjának indulunk estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is elég idejébe odaérkezünk.

– Ennek így kell lenni, – mondta Szilvásy Péter, – mint aki tud valamit.

Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott, valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt, ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Szilvási uram tegnap: »Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek lesztek!«

Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal indultak s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a két úr.

– Hova mennyünk má no, – rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a szolgabíró mentéjét:

– Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népét, – mondta Szilvási Péter, – mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.

Hallgattak, hogy ettől úgy megijedt mindenki?…

Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak, megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre, súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik előre.

– Kik vagytok, – robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak. – Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagy uram, itt vagyon e puskátok?

Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok: csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Szilvási Péter jön lovon szembe:

– Hadnagy uram; – suttogja rekedten.

– Ihon vagyok uram.

– Hun vagynak a legények?

– Ihol vagynak s ki lovon, ki gyalog.

– Nohát indulj mindjárást s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj megizenem, hun ájj meg.

Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb, mit ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul elébük:

– Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.

Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét, – torokhangon dörmögi:

– Mi dolog ez Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a setétbe.

– Én nem tudom hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr má hétszer esketett meg, hogy nem mondom senkinek soha.

Jön Szék város alatt szembe újra Szilvási Péter:

– Ájjatok be ebbe csürbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.

Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend, csend. – Itt a lovasok is.

– Van-e töltésetek elegendő, – kérdi a szolgabíró.

– Bizony minékünk nincs, – szól mérgesen a lovas hadnagy, – nem tudtuk mink mire híjnak minket.

Szilvási a gyalogokhoz megy, azoktul elszed kitül egy, kitül két töltést s kiosztja a huszároknak.

– El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.

Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: »Várjatok megyek, majd én az urat magát meg-megkérdezem«. Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóba, meg deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt, felugrik: »legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!«

– Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket, – dörmögi Szász uram.

– Én nem tudok semmit, – fojtva károgja Bertók, – csak azt tudom, hogy a bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.

Szász uram elindul befelé, hobb, valaki megfogja a karját hátulról, de maguk embere volt, Dobokai nemes uram Ujvárbul:

– Tudod mi a dolog? – mondja ez.

– Mi?

Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.

– Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.

Szász János fellélekzett, végre megtudta, intett s boldog volt, megnyugodott. Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza a csapatához s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna senkinek.

De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s Szilvási Pétert fogta el:

– Imreffyt ölitek? – kérdezte tőle suttogva.

– Besztercére visznek bennünket, dörmögte Szilvási, ahogy ő már tegnap hallotta, – hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni, mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.

Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Szilvási Péter lett nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak tanácskoztak. Egy perc mulva magából kikelve jött vissza. Török János a rémséges nagy marcona lovászmester az ólból jött égő gyertyával, rászólt: »Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr.«

A lovászmester elfujta a gyertyát, Szilvási a torka fenekéből dörmögte Dobokainak:

– Meg akarják ölni a fejedelmet.

Török János fülét hegyezte az uriember szavára s megnémult: a fejedelmet?

Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy s meglátta a két suttogó embert:

– János, – mondta, – gyertek bé.

Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az asztalon semmi.

Kornis Boldizsár épen abba a percbe, ahogy ők beléptek, kipattant az asztaltól a ház közepire s tele tüdőből kiáltotta:

– Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rullunk ez veszedelmet.

Dobokai tágranyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert ő mint nemesember, csak azért volt ma Ujvárban, mert szénát hozott be két szekérrel eladni, hű de jó lett vóna otthun maradni s bele nem keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.

De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, aki hatalmas fekete legény volt, iszonyú erős és marcona, karon fogta és magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s mondani:

– János, téged választottalak ki erre János fiam: te fogod a fejedelmet… te fogsz vele elbánni…

– Nagyságos uram, – szólt ijedt húzódozással a lovászmester, – én hitös vagyok a fejedelemnek.

– Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt tettünk mink, mint tik együttvéve: de ennek meg kell lenni. Te is hazafia vagy s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba kerültök!

Török János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.

– Ide figyelj! – kiabált Kendy, ellenmondást nem tűrő hangon s ekkor Kornis Boldizsár bejött. – Elmégy előre, rámutatott Kornisra: a nagyságos úrral: ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a fejedelemnél, még a hálóházába is, ű véghez viheti igyekezetit, az ágyba fogja átalverni… De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral maradsz s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemén s vigyél egy embert, aki távul nézi mi lesz s visszaszalad, ha baj van, megmondani, akkor megustromoljuk a házat…

Török János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.

– Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot kapsz én tüllem magamébul Vinczen. No felelj, felelj!… No!

Török János agyabódultan állt s csak sokára mondta kemény durva szóval:

– Szolga vagyok nagyságos uram!

Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt s ha a szolga ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy pillanatban eldőlt volna a győzelem. Kimentek az udvarra az ordító, káromkodó nemeseken keresztül.

– Megállj, – mondta Kornis a lovásznak, – még a magam emberiből vagy kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik rögtön mennek Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.

Török János a szemébe húzta a bőrsüvegét s morogva adott engedelmes hangot, neki ez ur nem ura, s nem parancsolója.

Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova felnyergelve, ahogy most kilépett s ezeket még itt látta, szólt Töröknek, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza Tamáskó jött hozzá ijedt hosszú képpel s Dobokai, aki már előbb kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.

Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt s szél indult, tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított, fellegek vágtattak az égen.

– János fiam, – mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón eszébe, – eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magadat.

Török odaadta a lovat Dobokainak s lesunyt fejjel elment. Kendy várt, várt, aztán elkezdett káromkodni:

– Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most meg csak rajta s rajta, még semmi sincs kész, odadnék tízezer forintot s fél Lónát, ha ezt nálam nékül elvégezték vóna…

Dobokai suttogva hajlott hozzá:

– Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Ujvárba, erős hely az az Ujvár.

Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő mulva dörmögte:

– Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.

Dobokai még halkabban morogta:

– Ugy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.

Takargatta, lapongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak voltak s végre lóra ült. Akkor a domb gerincén, a más kertek felől jött lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.

– Hova mégy koma?

– Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Ujvárba.

Kornis majd leesett a nyeregből.

– Ne menjünk még egy kevés ideig, avval fordította a lovat, rá Dobokaira, isten őrözte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa megé húzódott előle:

– Ez a te dolgod Dobokai János!…

Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszály, neki igyis úgyis vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.

– Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.

Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már délután kiszámította.

Kendy ott maradt a ló hátán s nézte, ahogy eltünt a szem elől Kornis, a fekete tájat, amerre Török is elment.

Török egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért, felpattant a kialudt tűz mellett egy pár ember s abba a pillanatba megkötözték kezét lábát.

– Hallgass, – mondták neki, – mer ha nyikkansz, benned a kés.

Török hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.

A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert behozták, mintha várta volna.

Imreffy ott ült az asztalnál s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok itt is be voltak dugva felsőruhákkal.

A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem előre hajlott s hunyorogva nézett rá:

– Mit keresel?

– Felségedet, nagyságos uram, – nyögte Török János.

– Minek?

– Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.

Ez a szó ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.

Felállt, kihúzta magát, Török Jánost a hajduk térdre nyomták, de ő maga is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.

– Hát itt vagyok, ölj meg.

Török János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torka szakadással:

– Én nagyságos uram? felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki a szegényt is megszánja? hogy én arra kezemet emejjem, ikább fődbül is kikaparnám a csontját!

Ömlött a szeméből a könny.

– De nemcsak hogy én, nagyságos uram, – kiáltotta Török János olyan ordítással, ahogy fért, – nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó kódúsfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!…

– Akkor mér jöttél ide?

– Parancs vót nagyságos uram!… Szegénynek az úr parancsol! de úgy meg van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr a tőrvetist.

Báthory elkomolyodott:

– Oldjátok el.

Eloldozták a köteleit.

– Adjátok a kezibe azt a szabját.

A saját kardját az asztalrul.

– Eskettessétek fel rá.

Imreffy mondta az esketést, Török János utána esküdött.

– Most eregy ki közéjek! – kiáltotta a fejedelem, – minden urat levágni!… Koncra hányni!… Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!… Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza… Minden legény, aki az urak ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek benneteket!

Török János hátra lépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította rettentő fogvicsorgással:

– Jaj most nektek, gyilkos uraimék!

Elrohant.

– Mind együtt van, rendbe van? – kérdezte a fejedelem.

– A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt testőrség van itt.

– Elég nekem az is!

E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.

– Tamáskó, – kiáltott a fejedelem elámulva, – te is karddal jösz rám.

A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát reszketett.

– Én nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él, vagy alszik.

– Hm, hát ők még nem alusznak?… Kereky Feri, szaladj, hijd az Kendyéket, az urakat kéretem, gyöjjenek, hivatom.

A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt, mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát csattogtatta s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte a győzelmét.

A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben s nem tudta mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.

Három négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését s utána szivárogtak. Akkor jön lentről Kereky Feri, a fejedelem udvari fia.

– Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hivatja Nagyságotokat.

Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy jutott ép ide hozzájuk a követ?…

Kendy összesúgott Sarmasághyval:

– Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.

Kereky Feri visszafordult, elment s oly gyorsan, amint bírt; rettegett, hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette magát s csúszva más útra tért.

E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.

– Fussunk nagyságos uram, – kiáltotta ez, – mert Török János rajtunk vagyon.

– Török-é? – ámuldozott Kendy.

– Utánunk van Török János! azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki nemessé lesz, aki az urakat öli!

Kendy sarkantyúba vette a lovát s vágtatni kezdett fölfelé Szék város mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.

A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szijta a csataordítást: ez ő érte, s neki s az ő ellenségin vagyon.

Kereky Feri futva, lélekzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd jönnek.

– Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé nehány legényt, vágtass fel Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.

Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra:

Megvetően nézett a hullákra:

– Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok!

Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott, csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt, aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták után szoktak fujni…

Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívében, nem sajnálta őket s ki az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran, kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.

Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte: »Világítsatok a pofájába, lássam, miféle nagy vad ez.«

– Hozzatok egy kupa bort, – kurjantott vígan: – Életedre, Kornis uram! – s magasra emelte.

Kornis Boldizsár megvonaglott.

– Ki csipte el ez haramiát! – kiáltott, a fakupát messzire vetve, – harminckét háztelket kap Radnóton!

Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:

– Vegyétek fel ezt a dögöt, – kiáltott, – ezt az ebecskét is jobban szánom, mint e nagy kutyákat.

Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon, Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés testőrivel fölfelé ügetett.

Reggel Lekenczén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az attentatumon.

Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hivatta.

Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem birt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.

Meg volt törve s összekinozva. A fejedelem maga is megborzadt; »ki műve ez?« kérdezte, kisült, hogy Géczyé.

Egy pillanatig tünődött, mire ez? akkor eszébe jutott, hogy Géczy a szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani s könnyelműen vállat vont és Kornis felé kiáltott; »mért praktikált! nem volna jobb most uri módon széket ülni, bárha feleségem csorba is!«…

Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt, ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan felüvöltött:

– Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ, nem soká kerülöd el sorsodat!…

A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni, kötözött, láncolt s sárra nyomorított embert.

– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár!

Ez gőgösen nézte: