Part 14

Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez Thurzó nádort s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is… A királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát… Mért gyüjt sereget Forgács Zsigmond Kassán fejül s Thurzó Szaniszló: mit akarnak a portai követséggel s mit vittek ajándékba a nagyvezirnek, kajmekámnak mit s a kapitihák kik s mit mívelnek… Csakúgy ömlött a kérdés s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna… Most megértette, milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra vetik s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyülésbe vitatják s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem találkozik az uralkodás dolga…

Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is époly biztos módon tudják az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa…

És a tanácsurak, főispánok, össze-vissza mint egy kavarodás: referatumot tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt mind tudni, fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Dobokamegyeiek szavát, mikor a Háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel s a módvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról, elhajtott barmokról, s osztályos atyafiak istentelenségéről s mind meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik is fejedelmük s lengyel volna… Moldva, Oláország, mind ki vannak terítve s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a védtelenek ordítása, felgyujtott falvak füstölgése…

Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert mindenuntalan közbe tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy Forgács Zsigmond korrespondentiát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja, elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása erősbödik, vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik… Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte, ezer szerencse, hogy oly messze van Radnóth Szamosújvártól, ezt mind a felsőországiak csinálják…

De mért? mért nem vallat a fejedelem? ez nem bántja, mit írt Zolkiewsky Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak, hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora lehet, a Csáky Krisztina anyja lengyel lány s Kendy így egész lengyelségnek sógora…

S Kendy milyen bátran jön megy, a fejedelem minduntalan hivatja, tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését, a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos kamarák, élelemrekvirátiók számadásit s ez úgy jőmegy, az ember nem hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nem egyszer érzi kezének ideges mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.

Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák dolgát s végre is szólt:

– De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová leveleket?

A fejedelem egyszerűen, nyilt szemmel nézett rá:

– Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?…

Olyan bátran, egyszerűen s nyiltan állt, Kornis hitt neki, hogy ez semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jól esett ez a nyugodalom, s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja a Kendy dolgát.

– No Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk, – mondta a fejedelem nevetve.

Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják, inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet, csak hogy kimehet.

– Az ebédnél két asszony is lesz, – csapott vállára a fejedelem, – két szép asszonyok s főasszonyok pedig!

Ki lehet az, tünődött magában Kornis s ahogy kiszabadult a fejedelem boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélekzett, szitkozódott, nyújtózkodott; legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte, tudta, hogy minden szem rajta van, irígykednek s feléje húzódnak az emberek; mi ördög ez? de hizelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem legtitkosabb kedves emberének.

Kendyvel a grádicson találkozott.

– Rakjátok a tüzet, – morogta halkan Kendy.

A vér a fejébe s az ijedség a lábába szállt:

– Eszeveszett bolond, hallgass, – mondta neki nyersen, – jól vigyázz, mert alattad a máglya!…

Kendy különösen s gyanusan nézett rá:

– Ma estve még szólunk egymással, Bold!

– Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.

– Magadban?! – mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.

Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni… Megborzadt:

– Vidd magadnak Újvárba, – morogta s elfordította szemét; a fényes nappal józanságában iszonyú rágondolni is.

Kendy kicsit gondolkozott:

– Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba… de jössz te is.

– Mit faggatsz engem! – pattant fel Kornis szokott hetyke hangján, – nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott leszek… Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát…

Elváltak s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja, majd valami közbejön s nem kell részt vennie… Mikor kijött a fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de most a konyha felé ment s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanukat szaporított volna maga mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de haza, haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes feleségéhez…

Kendy azonban folyton szemmel tartotta s mikor az ebédre gyültek, Kornis egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni…

Beteg volt s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak s látta Bethlennét és Dengeleghynét.

A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok levén, egész nyiltan gyűlölték egymást.

A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a baloldalára vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.

Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki, visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem is hallották a bókolásit s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.

De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos, vagy hódoló lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.

– Hiába gőgösködsz, – mondta Bethlennének, – nem vagy Károli Zsuzsánna, csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél s ezt nem szabad elfelejtened.

– Palotsay Anna is akkor született? – vágott vissza Bethlenné.

Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó kis lány akart maradni, s oly rendes volt, síma volt a haja is, mint egy kislányé, még pingálva is csak ép egy parányit: de most elárulta magát e nevetéssel.

A fejedelem nem haragudott meg:

– Palotsay Anna? – mondta, bort ivott s elnézett messze, tünődve s furcsán, – Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben, mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat, kivirított a virág… Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta, nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére van: nekie diadémum kellett…

Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt, fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.

Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:

– Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe… neki csillogó korona kellett, nem csattogó csók… megkapta: örüljön neki… még mit akar, ő a fejedelemné!…

Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:

– És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval, akkor most mi volna? hogy volna? akkor valaki _csak_ az övé volna?…

A fejedelem kajánul felnevetett s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:

– Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom, illatját felszívom…

– S elvetem a porba.

– Igen… – húzta a nyakát mint egy rossz fiú, – de ha egy drága forgót pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba iratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész…

– Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni s ki diadémum.

A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.

– Igen…

Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss volt s az összetüzés kivirágoztatta, de gyönyörű íves metszésű szája gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:

– Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.

A fejedelem galád kárörömmel nevetett:

– Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az asszony nem ember, de asszonyi-állat!… – s a Kornis szemébe kacsintott, amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta mért.

– De bezzeg a férfi, az aztán ember, – szólt Bethlenné csöndesen, – s a férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy nem: de mit tegyen egy asszony?

– Mért lett asszony? – kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak szájára kiadva s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.

– Én sokszor szeretnék asszony lenni, – mondta a fejedelem: – folyton égni, égni, rohanni, űzni, hajtani?!… Jó volna megülni, várni, ellágyulni… Kapni, zsarolni, kínozni…

Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt s egyszerre úgy érezte a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített vad élethajszájában… E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni biró kemény embert: kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha haját megsimítani, bolond részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is tudná fordítani sorsát…

Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent, imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet…

Báthory ivott s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant:

– Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!

Kornis belesápadt; ez váratlan!

– Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé, inkább árkon-bokron át Radnót, Széken át… Kancellár uram velünk jő, Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.

Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek a merre akarnak, Bethlenné megérezte, milyen más az ő ura s már sajnálta percnyi szerelmét, mit rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag, tesz s mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga…

III.

Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült mindenki.

Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és éjszakának, amit itt töltött Radnóton.

Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.

– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.

A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét, mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…

A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.

– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő házánál a fejedelem oly jókat álmodott.

Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig, mert semmi célja az úttal.

Kornis mosolygott s azt mondta:

– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.

Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.

A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:

– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén alusznak.

– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza ujjal, – még alszik a házi görlice.

Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s azt mondta:

– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.

Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs: megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.

Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem színváltozását.

Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:

– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.

Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:

– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.

Géczy kedvetlenül mondta:

– Még a fejedelem belefogott valami munkába.

Kornis nagy szemet meresztett.

– Munkába?

– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír… Elővette az pennát s ír…

– Mit ír?

– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.

Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül. A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy lépésekkel járkált.

Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz; ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka volt s nem volt felettébb hideg.

– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.

– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.

Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.

– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe, früstökre?

Kornis ezt félfüllel meghallotta.

– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.

De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.

– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?

Senki sem hallott semmit.

Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is meghallotta…

Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.

Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt, ahol hagyta.

– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se lehet bemenni?…

Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.

– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a bejárás a fejedelemhez.

Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.

Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.

– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.

Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.

– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos uram, kérem felségedet.

A fejedelem azt mondta:

– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.

Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.

Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság volt néznie…

– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s vállára csapott Kornisnak.

Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.

Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:

– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem ellen való cselekedet volna, amit tesz…

A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult, kiment az ajtón, utána Imreffy.

Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a kezüket…

Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen s mind oly különös volt…

A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte, Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit vivátoztak.

– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.

– Igenis.

– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd emlegessék meg a búcsúzást a lányok!

Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.

Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent a tornácon Kornis Boldizsár.

Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az udvarból.

A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…

Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett: de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért, magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem láthat tisztán, s mind igaz…

De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt: megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület, hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz, Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…

A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.

S újra meg újra beleszédült rémületébe.

Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni, sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis elrabolta s magával viszi minden kincsét.

Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a vad iramlás.

Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator, krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…

Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren, pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…

Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél… Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar… Majd jó lesz ez ostoba Kornis Boldizsár, aki olyan mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé, hadd tudja Forgács Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban résztvett Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katholikus urak mind egyek e bitanggal…

Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had…

S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül, hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült a felelősségtől: ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számonkérni: te ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták követit elutasították, a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára szerződtek törvényes királyuk ellen…

Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel északra mennek, Szegyel, Záb, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, s akkor ő is beletorladt a többiek közé…

– Jó lesz vigyázni, – döntött magában, – jó lesz jó arcot mutatni, hogy észre ne vegyék, ami bent forr…

– Nem megyek felétek, – mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel, – ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az asszony hirire.

Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.

– Nagyságos uram, – rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben Kamuthy, – ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi gondunk!… Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye rimáknak!

A fejedelem felnevetett s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.

Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.

– Mit búsulsz testvér, – mondta Kornis György a bátyjának.

Ez rá se nézett, azt mondta:

– Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.

Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta volna valaki.

Félre hijta s úgy beszélt vele.