Part 13

Álmatlan vergődve, hányta vetette magát a hosszú téli éjszakában s szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére… De se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat, lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.

Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:

Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos öldöklő… Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay Bálintot a mult esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték maró méreggel s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a fejedelemséget… s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették… S a Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal… s magát Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kivül valamit: de Kátai kancellárt úgy-e darabokra is vágták, úgy hogy felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a dirib darabjait, hogy eltemettetni valója legyen az urából… Hogy ő is ennyit hagyjon magából a kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos jó szerelmes asszonyának? vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért, türödelméért…

Könny borította el a szemét s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyürve a bársony párnát; ezt is a felesége varrta, himezte őneki s soha nem feledte utána küldözni s inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele… És a gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát, s harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs ennél nagyobb jó a hazára s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő…

Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el, hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek s azt harsogva, ropogva elroppantották, még morzsája se maradt s… kinek lehetne belőle kára… Azért mondta, hogy őtet persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet s tegye ezt vele!… de hogy?… hiszen soha el nem lehet titkolni… mit ér, hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva s nem volna, aki bosszut álljon érte, ha csak valaha a Lengyelországba szakadt Báthory-ágból nem jönne bosszuálló, – de hiszen, még ha nem ő mívelné is, akkor is mind ez világ széles Európában, mind azt hirelné, ő tette s gyermekei nevén tapadjon-e?

Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna s meg is lött volna: a nyelve a szájpadláshoz ragadt s vetette-hányta magát s fulladt a belső hévtül.

Csak ő ne szólott volna: de szólt, azt vetette oda: legjobb reá menni urakul s karddal… Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország… Ő kész az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van s nyitott szablyával körülötte…

El fogják beszélni, itt is, ott is meg fogják mondani s akkor neki vége… Csak feleségének hirével ne legyen.

Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt. Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.

Feje kábult volt és nehéz, el is határozta s el is ment a borbélyműhelybe főt mosatni.

A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga, fogadkozott magában s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára, Erdélyben vagyunk s itt hamar lába kél a szónak s a főnek…

A borbélynál ott ült a fiscalis direktor, Kolosváry János deák. Ez is isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a közvádoló… Uristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember gondolatiba belenézni nem tud: ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül való irást…

Még el is mosolyodott rá.

Egyszerre végeztek velük a borbélyok s mikor szép tiszta fővel, megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.

Ahogy a piacon keresztül mentek, s a fejedelmi palota szemükbe tünt, megállottak s nézték a házat:

– Kiket tesz ország tanácsának! – mondta hirtelen, váratlan a direktor, – szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat s most megint Kamuthy uram ugrál…

Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.

A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:

– A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett… Uramisten mire jutunk, ha efféle emberek végzik Erdély sorsát…

– S várjon az ember békességet – mondta Kornis szokatlanul bánatosan.

– Ez mind így van Erdélyben, – dörmögött Kolosváry, – itt mindenkor nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak…

Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:

– Mind országostul elveszt ez lator.

A fejedelmi palota előtt állottak s annak az ablakaira néztek fel. A ház ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.

– Annyi gazda sincs Erdélyben, – mondta a fiscalis director – ki a házat meggyógyítsa.

– Nincs gazda, nincs gazda – legyintett fel Kornis egyre kevesebb óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az éjszaka megjött s most az ablakon át megütődve nézi őket.

– Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki poraiból megélemítse az Főnikszet.

Kolosváry direktor kimondta:

– Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás fejeszakgatásában: hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm…

Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.

Csak ennyit mondott:

– Talám még az is meglösz…

De most elhallgattak mindketten, érezték, hogy tovább mentek a kelleténél.

Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó lóval s utána lovasok kis csapatja. Kiváncsian néztek oda, ki lehet az s felismerték a Bethlen Gábor színeit.

A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy süvegemeléssel köszöntek neki s ő fejbólintással fogadta.

– Bátor asszony, – nézett utána a direktor ahogy elment a szán s fejét csóválgatta – éjszaka idején útnak indulni…

Kornis szíve elszorult: az imént már ép Kendyről akart szólni s kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott: kálvinista ez s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után úgy néz… Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon is valami praktika…

Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni, mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskay alatt s most Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb volt.

Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy itt a fejedelem.

Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.

Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében visszavonulásra fordult, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az életet, a nyugalmat, még semmi sem történt… meg fogja vizsgálni s máris máskép nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat…

A nagy palotában már sokan ott voltak s ő szorongó érzéssel őgyeledett bele a tanácsurak csoportjába.

A fejedelem hirtelen megjelent köztük s ő megütődve nézett rá: olyan friss, fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott s nagy szemei lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla s mindenkinek kisütött az arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.

Sorra kezet fogott s az érintésével mintha megváltoztatta volna az emberek belső állapotját, elmult mindenkiben az aggodalom, a háborútól rettegés: »Minden jól megy főispán uramék«, »fenn jár a zászló, fennen repül már« s más ilyeseket mondott s úgy eltörpültek mellette az aggódók s úgy felsodorta őket a szilajságával.

Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte s azt mondta mindenek előtt: »Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot megvenni«.

Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű arcot ölteni s érezte, hogy minden szem rajta függ s szörnyű kétség háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi…

Bethlen nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de épen kész volt, hogy felmegy a palotára, mikor jelentik, hogy a felesége itt van.

Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról, egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű télben… Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda, lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas karjába ölelte, úgy vette ki a szánból s boldogan csókolgatta hidegkicsípte arcát:

– Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni, farkasok, medvék meg nem ettek…

Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most didergett, gazdaasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje nem látta s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, ő hátraejtett fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a macska kimozgatott s azt mondta válaszul:

– Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik valakinek…

Bethlen felpillantott s meglátta a tető alatt bomlott falat, nevetett, no nem olyan nagy a baj,

– Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy s nincs bajod szivecském…

Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani, zsibbadt volt és didergett, Bethlen folyton nézte az arcát, be nem tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen s ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen bajtól, amit még nem tud.

– Hamar tüzet, tüzet – nem volt meleg a belső teremben, mert el készült hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett felszítani, füst is volt, az asszony csak belebujt egy nagy zsöllyébe a kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára s a fellobbanó tüzben sütkérezett.

– Hamar borlevest, enni-innivalót, – rendelkezett az ura – minden meglesz szivem, csakhogy te itt vagy s nincs semmi bajod, hogy van a fejedelemasszony Görgényben?… Vessétek az ágyat, rakjatok a tüzre, melegítsétek a vánkosokat…

Az asszony lassan elmosolyodott.

– Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.

– Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te, kellett ez?… s nem féltél a vadaktól?…

– Féltem, – mondta az asszony s sírósnevetve dugta a fejét az ura karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös, mint a beteg gyerek s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem lett belőle…

Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem birt sem maradni, sem vetkezni, az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé, dunyhák közé, lankadtan s ernyedten eresztette el magát s fogta az ura kezét.

Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:

– Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán, – mondta suttogva.

– Ne menjen el kegyelmed ma hazul – szorította meg az asszony az ura kezét.

Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:

– Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom… Mondd meg a fejedelem őnagyságának, hogy megjött a feleségem, kérem grátiáját, délelőtt nem mehetek föl a palotára.

– Délután se, – suttogta az asszony – soha többet, soha, soha, soha többet!…

Bethlen intett s a deák sietve elment.

Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a könnyeket.

– Rossz ember az, – rossz ember az nagyon, – mondta, – az a szegény fejedelemné, az a szegény asszony…

A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára:

– Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak buzáját…

Bethlen ijedten kapta föl a fejét:

– Az én buzámat! – kiáltotta.

– Igen.

– Az én becsületemet!

Az asszony indulatosan sírt.

– Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől venni, ki merte azt…

– Ő… Ki más?… lefoglaltatta Kamuthyval a háború javára…

Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.

– A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel… – morogta aztán.

– Ilyen ember, lássa, ilyen ember! – szólt az asszony – most valahára meglássa s maga még mostan se látja…

Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz s ebből immár csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk s még nagyobb gonddal a háborúra…

– Báthory nagy ember – mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen, makacsul fordította el a fejét s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.

– Az. Rabló.

Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:

– Urak fejedelme.

– Rablóké, – lihegte az asszony.

– Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők…

S lassan folytatta:

– Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi… Ha Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell számolni… A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött mindig elérhetetlen magasságban legyen… Báthory nagy politikáju ember, nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör, hogy ha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte, messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér buza egy igen komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfuvás. Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra…

– És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?

– Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarább mint magam reméltem… Még nincs két hete, hogy igértem s már Tordán van a buza…

– S mikor lesz Kolozsváron?

– Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a felelősség nem rajtam van, hanem azon aki a végrehajtást megakadályozta… És a fejedelem mikor tette, bizonyára tudta mit cselekszik; tudta, hogy a szegény népet maga ellen ingerli… A fejedelemasszony neve áldott marad Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot…

Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle áradó nyugalom csillapította le: érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély a be nem váltott igéret miatt s lecsillapodott.

– Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi lépésétől fog ugyis függeni. Mert vagy sikerül a had s akkor a győzelem örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül s akkor egy ilyen parányi ok elvész… Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit s az országban ma már nincs csak két fajta népség: akinek birtoka van és úr: az mind az ő megadományozott fizetett cselédje, akinek semmije sincs, járom alatti szolgája.

– Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse, – szólt fellobbanva az asszony – pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint annyi éhest jóllakatni.

– Erre kell a háború… Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az éhes ember s az éles kard… Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa saját dicsőségszomjúságát s jóllakassa az embereket… Máris sok a katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?… majd a más kamaráján megelégülnek…

– Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba, – kiáltott az asszony – ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyujtsa fel?…

Bethlen lehajtotta a fejét.

– Igazad van édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem lehet, csak megérteni s amiben lehet minden erőmmel segíteni az országot… Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait s megnézem, mi fordulhat jóra… Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak, hogy azokkal muszáj minden nap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni cselekedete csak egy első lépés, utána jön ugyanez Brassó ellen, a Székelyföld ellen s mi ellenünk, amint már láttuk az elmult esztendőkben Mihály vajda alatt… Ha háborunk sikerül (és nem tudom miért ne sikerülne), elég jó vitézink, vezérink s erőnk van hozzá s a fejedelemnek mégcsak ez a harminc szekér buzáról való rendelkezése is azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja végrehajtani a dolgot… Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert ott már torkig vannak Serbán Radullal s meg vagyok győződve, hogy igen meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.

Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus lelke lassan betöltötte őt, mint az isten igéje a templomot, de azért hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos tevékenység folyik s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése… Már látta, látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak szakadni s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él s csak epedni fog s dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérezése kongott ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását érzik már, hiába predikál a pap oly bölcsen és oly igazakat…

– Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem…

Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit, ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, az életet, a gyerekeket, a gazdaságot: de őt magasabb erők kötik le s nagyobb rendeltetés, mint egy család sorsáról gondoskodni s már félt, félt a kitörő vihartól, mely minden percben fenyegette életüket… Igaz, az asszony ezt az életet jobban elvégezi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és keserűségre, nem segíthet rajta… Gondolatai részesévé, belső tagjává nem teheti s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát s nem veszi magába a szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti…

– És nem kell ez az élet! – kiáltotta az asszony – nem leszek özvegy! élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való, minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy nem fogok senkire szorulni, de hogy én belőlem éljen egy férfi s ő csak kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál, hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje és mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem és senkitől se kap semmit, csak én tőlem…

Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő, hideg s ellenség.

– Nézd kedvesem, – mondta csöndesen – mikor elindultam az életre, semmim sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik voltunk?… Egy nagy cifra füst vett körül s ma mégis a mienk az dévai uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész hazában… Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem panaszkodhatsz, hogy…

– Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak s én itt szenvedek és nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb… – a szemében könnyek voltak s nehéz levegő telepedett a szobára…

A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és rugalmasságát…

Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy bozontos fejet:

– Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember… evvel az életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz lelkek ezek… Aki igy fél a feleségitől, így el tudott vele bánni…

Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata s kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön saját bajától.

– Báthory vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált… – mondta megvetően az asszony, férje fejét simogatva.

– Zsigmond titkos beteg volt, – mondta az ura – Zsigmond szerette volna a feleségét, de nem tudta…

– Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni… Ez, attól fél, annak a becsületes, hűséges jó szemétől!…

Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén még ő is ellene szegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még ezerszerte kevésbbé bírja megérteni az idegen lényeket… Szép és ostoba nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság… Most azonban nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte s óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott kiérdemelni…

Felállott, az ajtó závárát rátolta, s visszajött:

– Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak…

Az asszony energiátlanul feküdt s egyszerre két, fészken ülő, szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét s párázott belőle a kivántató jóság…

Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.

A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is, ezt az ügyet ismeri s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja s legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta, Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb dolgoknál nem lehettek ott, Bethlent felhivatni sem engedte, Kornis megérezte, hogy tart Bethlentől s talán azért siet annyira, hogy addig mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet… Kornis nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma: igaz, lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van…