Part 12

– Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát tisztelem jobban, Károli Susannát.

– És engem? – szólt a fejedelem.

– Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagyságod, hogy a maga huga Bánfi Diénessel soká fog együtt vadászni?

– Ő választotta, az ő ura – mondta a fejedelem elkedvetlenedve, – jó vadász.

– Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász…

A fejedelem kedvetlen lett.

– Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.

Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:

– Beste lánya, ment volna Lengyelbe! – kiabálta, – ment ehhez a ripőkhöz… ott van Lengyelbe a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona, döglődik a király… de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem, mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére… minden nevet rajtam, hogy az erdéli fejedelem hugja hajdukkal s kocsisokkal adja össze magát, de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit vele kapok…

Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb sebjeit rakja ki…

– Most nem szabad bántani, – mondta álnokul, – most nagy.

– Nagy? – kiáltotta Báthory, – felugrott s dühösen rágta ajkát. – Majd elrekkenti, mint az többi ilyen félék…

– Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta…

Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:

– Imreffyné? – lihegte, – s az még él?

– S méghogy szépen!… Most varrassa a besztercei ruhákot.

A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az előbbi szótól, mely Báthory Annára, hugára vágott, de uralkodott magán és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:

– Tán a gyűlésre akar jönni? Tán ő is a zászlósurak közé tartozik?

– Közé, vagy belé, vagy alá… vagy fölé… – vihogott lehajtott fejjel s fellesve Török Kata.

– Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagycsontú: de ő csak hallgasson s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek békjót rá.

– Mért haragszik rá oly igen Nagyságod?

– Beste boszorkány, – morogta a fejedelem s felvette a kupát s kiitta.

Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, minden szó után úgy reszketett, mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e főgondok huzkodásában, ő még megsendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig merte, bujt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell fülével megérteni s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert szándékolatlan tanusága van e szókról.

A fejedelem letette a kupát s lázas, véres szemeit rémesen forgatta; elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:

– Még hogy Ecsed… azt az egy szót ő ki ne mondja, hogy Ecsed… Ő néma legyen, mint a sír s hallgasson, hogy Ecsed!…

Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre biztosan megtudott, dagadó örömében igyekezett másra terelni a szót.

– Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdélyben… Megjüttek Posonbul, – mondta.

A fejedelem laposan nézett rá:

– Te is sokat tudsz, – mondta dörmögve, fenyegetően…

– Nem szóltam semmit, – pillantott rá az asszonyka.

A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett a csizmája alatt, fel volt dúlva s nem is tudta volna megmondani pontosan, hogy mért, csak vad volt s búsbika…

Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyesegetését, s mikor a fejedelem az ablakhoz állt és kinézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat a tenyerébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle, azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket mind bele gyúrta a belsejébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat pergett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját s kitalálta, hogy most boszorkányoz, varázsoló igéket mond:… ahogy én nem élek köröm nélkül, ő se éljen nálam nélkül… ne legyen nekie nyugta nyugodalma, mint a víznek a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a fának a tűzbe: ne legyen nekie nyugta, nyugodalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor menése; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes ételér, úgy fusson én utánam; ahugyan az éhes ételét körömmel is ássa, úgy ásson engem éhesen ételnek ásson…

A pogácsát visszatette a többi tetejére.

– Honnan tudod? – fordult vissza a fejedelem.

– S mit?

– Találkoztál velek?

– Tordán.

A fejedelem tovább sétált.

– No? – mondta aztán s ránézett, hogy beszéljen.

– Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapja a fejem, – mondta kuncogva az asszony.

A fejedelem révedező szemmel nézte.

Dühe elhomályosította pillantását:

– Akkor: hallgatsz, – vetette oda.

Az asszony kissé hallgatott, vidáman, bátran, fölényesen, mert tudta, hogy övé, mert a nő, a magahatalmára ébredt fiatal nő, nem fél férfitól, bár ifjú, bár öreg, bár lassú, bár tüzes legyen is az: jól tudja mért…

– No egyen inkább egy kis pogácsát, – mondta, – többet ér a Kata pogácsája, mint az én csarálgatásom.

A háziasszonyka, varrójára hajolva, megrémülve s megdermedten maradt, a vér mind leszállott a szívére, a tű megállt kezében s a torkán befult a felsikoltás: ne, ne, ne…

A fejedelem dühöngött fuldokolva:

– Tudsz valamit, vaj nem tudsz semmit?

Dengeleghyné úgy játszott vele, mint macska a gombolyaggal, a férfiú ki így kiadja magát, s erejéről, hatalmáról leszédült, ez nem más: szerelemőrülés…

– Ha megeszik egy pogácsát, megmondom.

Kamuthyné elájult. Senki sem vette észre. Karjai lelógtak, mint a hévütött virág: ezt nem, a bűnrészességet egy ilyen szörnyű boszorkányságban, ezt el nem viselhette.

A fejedelem tovább sétált, fütyörészni kezdett s azon tünődött, hogy mely igen jó volna most az a hüvelykszorító s vasszűz s hóhér ha kéznél volna, akit a papok beszéltek, hogy Spanyolországban avval beszéltetik az boszorkánynékat… Nono, de persze úgy, hogy kárt ne tegyen a hímes tojásban, hajszála se görbüljön meg a drága asszonynak…

Valami kis neszre most Török Kata észrevette a Kamuthyné rosszúlvalólétét, egy pillanatig ijedten nézte, aztán csengetni kezdett a kis csengővel, ami az asztalon volt.

Kereky Feri jött be:

– Asszonyotok másmint vagyon? – kérdezte tőle.

Kereky Feri meg volt sértődve; mi köze neki az asszonyhoz s hogymintségéhez, csak nagy szemeket meresztett, a fejedelem is odafigyelt.

– Küldjétek be a vénasszonyt, – idegeskedett Török Kata.

Kereky Feri sietve kikiáltott, hogy mutassa, hogy nem őrá tartozik:

– Héj küldjétek be a vénasszonyt.

Török Kata észrevette, hogy a fiú személyében tévedett, annál kényesebben, hangosabban mondta:

– Jaj vigyétek, vigyétek, vigyétek, hiszen oda van, le kell vetkőztetni, ágybatenni – s idegesen nyafogott, nem mintha meg lett volna ijedve, vagy oly nagyon hatott volna rá a betegség, mert hisz olyan idegei voltak, mint a kötél, de ezt helyesnek tartotta, védekezett vele az asszonyiság gyengeségének gyanuja ellen.

Mire egy kövér és ostoba vénasszony bejött s asszonyát nagy maflán gondjába vette, akkorára ez már magához is tért, s kicsit szédelegve, de maga erején ment el véle.

– Nem bírom, nem bírom el, nem tűröm ez fiatal kényeseket, mikor ilyenkor így ájuldoznak, én nem tudom, én ezt a szegény Katát szeretem halálig, anyárul való mostoha testvérem nékem, de nem bírom nézni, ha beteg; olyan gyenge szívem van, inkább meghalnék érte, de nem vagyok képes egy beteghez ujjal is nyúlni, – nyafogta, pityegte, magát kellemeztetve.

A fejedelem, aki férfiszólás szerint durván, de belől annál jobban megilletődve nézte a halálra vált kis nőt, hirtelen érezte, hogy ez az asszony őt is így ott hagyná, ha beteg volna: »de én nem leszek beteg, – mondta magában, – én nem ájulok el!«

– No ki vele! – folytatta támadóan.

– Nagyságod velem csak packáz, – nyafogott az asszony még mindig ugyanazon a kényes hangon. – Egyen pogácsát.

– Nem!

– Jó: ha nem, nem…

– Nem!… Érted?!…

– Értem…

A fejedelem indult, hogy itt hagyja, mint… de aztán az ajtó táján a lépése megbillent, ellankadt s az ajtótól sétálásformán visszafordult.

Török Kata mosolygott befelé, győztesen.

– Pedig megérne egy pogácsát, – mondta izgatón, szeme sarkából rálesve, – mert hozzák ám Mathiás királytól »az Illustrissime Princepset!«

A fejedelemben felgyúlt az öröm s egyszerre mindent máskép kezdett látni: hozzák?! hisz akkor más… az jó… akkor rendbe van… Nagyot sóhajtott: hát ez is megvan: ezt eddig nem tudta elérni, hogy a prágai s bécsi udvar elismerje őt felséges erdélyi fejedelemnek, vajda volt neki eddig csak, vojvoda… Ez tud, ez az asszony… – gondolta aztán, – ez ám a boszorkány!… az ebadta, s nem Imreffyné…

Hirtelen egyet gondolt, fogta a pogácsát s egy falásra lenyelte, Török Kata hallatlanul elkezdett kacagni: rémülete, félelme szakadt el, mert ha lassú rágásban kiderül az körömbéli praktika!… életre-halálra ment neki e dolog…

Ugy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka fejéren tündöklött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul vicsorogva hajtotta rá a száját s az meg csak nevetett és nem volt ereje tiltakozni se…

A fejedelem soká csókolta s rágta és mikor vérelobbanva el akart válni, az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős s szoros volt, magához ölelte s azt mondta:

– Még!…

A férfinak minden vére fejébe dagadt, ekkora hőséget soha nem érzett, az asszonyt felkapta, mint a farkas a gödölyét.

Mikor feleszméltek, a nap leszállt s vörösen nézett be a sugár az ablakon.

– A nádor találkozni akar veled, – mondta az asszony hirtelen, lágyan s tegezve.

– A nádor!… – kiáltott a fejedelem… – Velem!… Találkozni!…

– Igen és pedig hamar…

A nagy bumfordi fiú kócos haját ujjaival hátraüstökölte, mámoros mosollyal vetette el magát a kanapén:

– Találkozni velem… ugyan mit tervel…

– Nem tudom, de még ez márciusban akar cito, cito, citissimo… hamar, hamar, rögtön.

A fejedelem érezte, hogy dagad nagyra, nagyra az ereje, túlnő, túlnő a kisország határain, már jönnek, már jönnek, már mozdulnak az erők: a hajduk már azóta lovon ülnek s hétfőn hajtanak Lugosnak lefelé s a nádor megmozdult, mintha a messziből húzná valami őfeléje… Ez soha még nem volt, hogy nádor találkozásra keresse az erdélyi fejedelmet… Most összetenni az erőket, marokba fogni a gyeplőket s rá Konstancinápolyra, rá!… Egy csapással a fejét a kígyónak, akkor aztán elomlik majd, szerte hull majd az egész mérges, gyilkos, szorító rút sárkánytetem…

– Turzótól vigyázzon Nagyságod, – szólt az asszony.

Vigyázni?… Turzótól?… Hisz ismeri, látta Kassán Bocskainál, mint követet, kurtanyakú, szakállas nagy csöndes ember: ez nem néz messzire, ettől nincs mit vigyázni; mintha a lobogó fáklyának mondanák az éjszakában, hogy vigyázzon az istállóbeli olajmécsestől…

– A nádortól nem félek, – mondta megvetően.

– Nono, pendellegény, mint Gabriel… Az asszony viseli a süveget…

– Asszony… Attul kell féljek, hogy odaát a szembelevő táborba asszony dirigál?

Török Kata ott ült mellette, gubbaszkodva, egy öblös, párnás gyékényszékben, mint egy macska, még a lábát is felhúzta maga alá:

– Nagyságod nagyon kicsinyeli az asszonyok körmét, pedig minden sült almát asszonyok kapartatnak ki…

A fejedelem legyintett, hadd kapják, kinek kell a sült alma… friss, ép, az igen; szekérrel, szekérszámra, magtárakat megtölteni buzával s enni adni százezer katonának: az igen… Eszébe jutott a Bethlen Gábor buzája, amiről az asszony beszélt, hogy Tordán látta: ez az a sült alma, amit egy asszony ki tud kaparni, de ő majd ezt is visszaveszi…

– Nádor uram csak a porverővessző asszonykézbe, – mondta Török Kata, – nádrispánné asszonyom mozgassa!… Ha a felesége ráparancsol, hogy be kell kösse torkát, akkor kendőbe jár juniusban is s legjobb étkét ott kell hagyja, ha nádrispánnéja félti nádrispánuram hasát… Ó, mely példás házasság; gróff uram nem rövidítette meg az asszonyfeleségit negyven év alatt se, de csak próbálta volna is!… Mindig otthon kellett neki dolgozni, az asszony előtt még se volt becsületje, mert bárhogy próbálgatták, egyik lány után jött az másik leányzó, s meg a harmadik s hetedik: mindig mondta az asszony, hogy no ez egyet még kiviselem, akkor búcsút mondok a szent matrimoniumnak s megmeg újra lány lett a viseletbül…

– Van egy fiú, – nevetett a fejedelem.

– Van a vakarcs, annyiba fiú, hogy viseli a nevet…

A fejedelem úgy hallgatta; nem, e nélkül az asszony nélkül többet meg nem tudna lenni, ez úgy belefészkelte magát a szívébe, az egész életébe: egy-két órája, hogy jött s már mintha egész életen együtt voltanak volna… Üdítőleg, felfrissítően, megszabadultan hatott rá az asszony minden szava, mert minden szó mintha a saját elfojtott rossz indulatának kibökkentése lett volna: ugyanúgy rosszat akar s kíván mindeneknek s félszóból megért minden lehetséges s lehetetlen vágyat…

Kint nagy lódobogás volt, emberek érkeztek.

Kereky Feri bejött:

– Nagyságos uram, – mondta, – megjött az úr, Kamuthy uram, és kancellários uram.

Az asszony felfigyelt.

– Jól van fiam, – mondta a fejedelem.

Kereky Feri el akart menni, de a fejedelem intett neki, maradjon.

Az asszony felállt, eszébe jutott, hogy okosabb lesz beteget ápolni, mint mindjárt szájra adni magát.

– Megyek, megnézem a szegény Katát, – mondta – ó, hogy ilyen gyengék vagyunk, mint a harmatok, – furcsán hunyorogva a setétben, odakacsintott a fejedelemre s elröpködött, mint egy pillangó…

A fejedelem utánanézett, ahogy eltűnt a belső ajtón s nagyot lélekzett:

– No Feri fiam, – mondta s az úrfi vállára tette a kezét, – ennél jobb ízű lelki testi emberrel nem közlöttem magam, mióta megvagyok.

Feri nagy szemeket meresztett s a zsebe felé nyúlt, a lajstrom után kapott.

– Küldd be az urakat, – eresztette el a fejedelem.

Imreffy s Kamuthy természetük szerint, egyik fanyarul, másik vígan jött.

Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb dolgokból, amit szükségesnek látott.

– Reggel lemégyünk Fejérvárra, – metszette el a beszédet a fejedelem s magunk meglássuk a nádor izenetjét… – Kamuthy uram? – fordult hirtelen a házigazdához: – kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben eleget, Tordán valamelyes harminc szekér buzát visznek keresztül bé Kolozsvárra. Ezt a buzát szállíttasd bé a tordai kamaránkba, így akarom s így parancsolom, secus non facturus, külömben nem történvén…

– Igenis, – mondta Kamuthy s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a fejedelem itt van a házánál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek mindig annyi s oly sürgetős parancsolatja levén.

A kancellár boldogan hallotta a parancsot s hosszú lisztájára mutatott:

– Kivántam én is Nagyságodat erről informálnom, – mutatott rá egy pontra… A Betlehem uram buzája most nem elpocsékolni való, hanem ha csakugyan háborúra kell készülni, akkor kamrába gyűjtendő…

– Hozzatok már gyertyát, – mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta, hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibujni nem lehet, menni s menni kell.

– Bort! – mondta a fejedelem, – egy ital bort!… – No megnézhedd feleséged elébb, – vetette Kamuthynak.

De az süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:

– Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga kihull, – s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen…

– Kell is hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert itt vannak a legatusok, – mondta egyszerűen.

– Posonbul, – szólt a fejedelem kényelmesen.

De Imreffy fejét lógatta:

– Lengyelbül.

Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán kiegyenesedett.

– Lengyelbül?!

– Jarosláv uram maga.

– Jarosláv! Itt!… – a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. – S mi hír?

– Más nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.

– Megdöglött a Kazi-Gerej?

A fejedelemnek minden izma lihegett s lángolt. Az asszony ijedten s összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok szagát.

– Béhozom az irásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul, – mondta Imreffy s elment.

A fejedelem ott maradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó lobogásban.

– Valamit mondanék Nagyságodnak, – szólt Török Kata s előre hajolt az asztalon.

A fejedelem nedves szemeit rávetette.

– Mondja meg nekem, – az imént, – mikor én pogácsával kínálám, – mért vött? s mért evett?…

A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.

– És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.

A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:

– Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek a színje…

– És ha méreg van benne készítve?

– Méreg?… – a fiatal ember elképedt, – s ki készítene énnekem mérget?

Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.

Az asszony kitérően felelt:

– S nagyságod nem készíttetne-é senkinek?

– Én?… – kiáltott Báthory s fölkacagott kurta száraz nevetéssel, – én igen!

– S ha e Jarosláv méreget hoz?

– Nekem?!…

Hirtelen legyintett.

– Még Bocskay élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!… már engem a Stadnicki párt királylyá meghivott… taknyos kölyök voltam, tizenhat éves… és megráztam a rohadt bordájú respublicát… De most fejedelem vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld tengerekig Dunáig… Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik…

Nagyot sóhajtott, nevetett:

– Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.

Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.

II.

A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a belsőben pohárszék is volt s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a »pogányház« volt Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram, aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó komencióért.

A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tizen ittak a pápista főurak.

Éjféltájban volt s már nagyon részegek voltak.

– Én töttem fejedelemmé, – verte az asztalt Kornis Boldizsár, – Kendy István testvéremmel!

– S Bethlen magának vindikálja, hogy ű… – kiáltotta az öreg Kereszturi György deák.

– Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék s kimene szolgálni Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem s Kendy, mi ketten, veszetthordta, eszünk elmentiben.

Újra ittak s ittak s megnyiltak a szívek s mindenki tartalék nélkül kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította s kevés fekete bajsza fényes volt.

– Ha tudtad volna, kedves komám, – nevetett Kornis Boldizsár, – hogy majd még sógora leszel Homonnai Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a Báthory fattyat.

– S ki volt a hivatal előlmenője? – szólt élesen Kendy, aki sokallotta a komázást még Kornis Boldizsártól is.

Mindenki nevetett; mikor meghijták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre, Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.

Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:

– Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta űkeme, hogy neki Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi s meginnya… hogy más birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!… Majd más birodalmakat szerzünk neki…

Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak, akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben s jobban szerettek volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis mellett itt volt Sennyei Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona, ugyanaz a Sennyei, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután az idősebb Kereszturi György deák, tudós ember, lelkes pápista, aki minden percben meghalt volna a jezsuitákért, Sarmasághy főispán, tüzes ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István, meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát s e percben mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak…

– Majd szerzünk neki egy jó birodalmat, – harsogta Sarmasághy, – majd egy jó birodalmat szerzünk üneki!…

Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:

– A mennyek birodalmát, – mondta egy pillanatnyi csöndben.

Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem akartak:

– Korpázd az bestyét, – kiáltotta Basa István sivító hangon.

Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját, mert ki akart menni s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a szíve elkezdett szorulni s hogy takarja a bent kitört indulatokat, nevetősen nézett rájuk:

– Igazítsátok a ló száját, fiúk! – mondta.

Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség főkapitánya, »marsalk« levén, mindnyájuknak főnöke volt.

Kornisnak inkább a hangja, mint a szavai, olyan fulladt s ideges volt, hogy megijedtek s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.

Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a vérbeborult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.

– Gyerönk aludni, – mondta Kornis György.

Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult s minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi fejedelemmé s Kereszturi György, nem közönséges jelentőséggel ismételte el a magyarországi urak izenetjét, hogy: »Kár az erdélyi fejedelemség eretnek embernek!«

S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól fogvást nem lesznek többet oly magukbiztában az országban, mint eddig.

Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz, kemény szóval mondván:

– Rakjátok az tüzet.

S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom kívánás helyett az éjszakában, hogy:

– Rakjátok az tüzet.

Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen, kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna, de alig aludt valami két órát, ijedten felserkent s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá lett a szó.

Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.

Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen Báthoryja, Sennyei Bálintnak a feleségét, Kereszturinak a lányát, s ha a fáma igaz, sok családot megszeplősite, igaz Sennyeiné maga ugrott a tűzbe s a Kereszturi lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük s székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilegiomi széjjel tapodása, s külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány megharagítása s a némettel való tanálcskozási: az embernek füstöt vet a feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még s hogy ez mi mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem s hogy lehet kardot emelni a fejedelemre… Még csak a feddő ének is, akit gyerekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:

Isten szerzése az fejedelemség, Fejedelmet illet azért minden hívség.

Pedig az egy eretnek mester volt és a fejedelemről minden rosszat oktatott…