Part 11

Mikor helyükre visszaültek, az asztalnok fiúk leszedték a megfagyott ételeket s újakat hoztak.

Kristóf deák azt jelentette:

– Asztalirendtartás: harmadfogás: öregtálra Borjúhús tiszta borssal. Zöld káposzta májossal. Tejes étek. Apró torta.

Jó volt újra beletemetkezni az evésbe, mindenki tele volt valami zavarral: ilyen felfordulást, mint ez adományzápor után, még ördög se látott…

Az asszonyok maguk is ajakhegyét mosollyal pecsételék, mind úgy érezte, az egész adomány, az mind csak a csók miatt volt s most nem tudták férjükuruk előtt hogy fogják elsimogatni: a fejedelem minden asszonyt szájon csókolt, kivéve Imreffynét, akit homlokon s Kamuthynét, akinek csak a hajaszálát érintette meg. Imreffy nem látta, de Kamuthy ezt kegyvesztésnek vette s megijedt, mi lesz Gyalu várával: ez a beste asszony egész nap rá se néz a fejedelemre, bezzeg Csáky Krisztina tudta megvesztegetni a szívét…

Imreffy most intett egy legénynek, aki ott állt a pohárszék mellett s az rágyujtott egy virágénekre:

Áll előttem egy virágszál, Örvendetes liliomszál… Kis kertemben ékesen áll, Bús életem!… egy virágszál…

Kis kertemben szép virágok, Jó illatu szép virágok, Tündöklő szép piros rózsák Szomorúságos violák!…

Az asszonyok kéjes borzongással hallották a dalt, arra gondoltak, hogy ezt meg nem fogják mondani otthon a pátereknek s a tiszteletes uraiméknak, mert elátkozzák mind haláliglan, hogy mely bachanáliában valának… ahol virágéneket fúttak…

A fejedelmet a dal egészen megváltoztatta. Eddig is tünődő s csöndes volt, de most egyszerre sírni kezdett.

Baltenyérrel a fejéhez kapott, hátra vetette magát a szék karjába s lehúnyt szeme alól szivárgott a könny az ének szomorú hangján…

Aztán felemelte az ujját s az énekesnek intett:

– Azt hogy: – s halkan elkezdte:

Titkosan szeretek! Csak egyet kedvelek…

A dallos legény megbillentette fejét, elkezdte s folytatta a dalt:

Ki legyen… s hol legyen… én jól tudom…

A férfiak a feleségükre néztek, mindenki jelentést értett ki a dalból…

Én tudom s jól tudom, Másnak nem is mondom, Mi közi… bár fűzi… másnak ehhez…

Nono, gondolták magukban a férjek s az asszonyok mosolyodtak.

Igaz, sokan vagynak, kik engem vizsgálnak, s akarnák, hogy tudnák kit szeretek?… Némely már kérdezte. Ezt mondtam: quid ad te? Pirultak, Némultak, Az illyenek…

A nótás mintha maga is megérezte volna, új lendülettel gyujtott rá az utolsó strófára:

Nem köll vizsgálódni, Más titkát nyomozni. Okos az, Boldog az, Ki hallgathat…

Aztán a daloló egyet, másat kezdett, komolyat s szomorút:

Panaszát Uristen mi szegény hazánknak, Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!…

Míg a hosszú, nehéz versek egyhangú, fájdalmas szavai lassan zokogtak, a vendégek egyre poharaztak s apró, sült tortákat rágcsálgattak.

– No de indulóskodjunk, – mondta Kornis Boldizsár s a feleségére nézett, aki rögtön kezdett állani felfele.

– Ne siessenek Nagyságotok, – tartóztatta Imreffyné a társaságot, de ahogy kiadták a szót, rögtön megbomlott az asztal.

Kendy István azonban még felállt s Szent János poharát elköszöntötte egy kis beszéddel és pedig a fejedelemasszonyra.

A köszöntés kínosan ütötte meg mindenkinek a szívét. Ez a szó ott lappangott köztük egész idő alatt, de senkinek sem volt mersze, kimondani. Felállottak s kiki telekupát emelt. A fejedelem is felállt, de míg a többiek fenékig itták az edényeket, ő alig itt bele.

– A fejedelemasszony őnagysága, – mondta, – kőtözködik Görgénybe…

Mindenki elcsodálkozott.

– Nem szereti a nagy lármát s mulatságot, – kérte, hogy nyugodalomban s békességben élhessen s Görgény várát adtuk őnagyságának.

– Szép erdők vagynak arra, szép, könnyű, főasszonyoknak való vadászások, Nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy Farkas.

– Hát nálatok Tordába mikor lesz egy jó hajtás, – kérdezte a fejedelem.

– Jövő héten nagyságos uram, Géczy uram kedves komámat már épen meg is hijtam agár-eresztésre.

– No azt én is szeretném látni, – mondta hirtelen a fejedelem. – Kamuthy egy pillanatra meghökkent, mert a fejedelem látogatása félelmes kitüntetés, s neki se szénája, se abrakja, pedig akkor legalább párszáz lóról s emberről kell gondoskodni, de egybe meg is örvendett, mert Gyaluvára lehet ez lakodalomnak ára… Verte hát a vasat s kiabált:

– Nagyságodnak olyan szarvasokat s őzeket hajtatok, – jött elő, a terem közepére álló fejedelem elé, – hogy deákot kell állítani, szarvának bogát számba-szerbe venni!… Gyere csak asszony, hijd az mi édes nagyságos urunkot, az te szódra tán elgyün.

A kis Kamuthyné fülig pirulva jött, szemét fölemelte a fejedelemre, a szeme nagy volt, fekete s csodálatosmódon csillogó, tágas, nagy ártatlan gyermekszemek, de a mélyükön, mintha tűzlángok szikráznának ki, a fejedelem szeme meghomályosodott tőle…

– Szójjál, no szójjál, – mondta Kamuthy.

A fejedelem elfordult, Csáky Krisztina állt mellette, annak hirtelen megfogta a kezét s önkéntelen zavarral felemelte a fehér ujjakat:

– Ha szép asszonyok széjjeltépnek, akkor megmenekedek a pokolbeli ördögök tüzes villájátul.

Kendy István azonban idegesen remegő hangon, bár fojtott nyugalommal szólt bele:

– Szeretnők nagyságodat meghijni fejedelem urunk, az ujvári hegyekbe, de feleségem asszonyomnak haza kelletik mennyen Szerencsre.

Általános csend lett e váratlan szóra.

– Háromhetes asszonyt hazaküldeni, – zsibongott a társaság. Maga az asszonyka is csodálkozva nézett az urára.

– Anyja, édes asszonyom őnagysága betegségje mián, – mondta Kendy, – kivel nem akartuk búsítani a társaságot…

A fejedelem élesen nézte az újonnan kinevezett ujvári kapitányt.

– De kegyelmed velünk jön Tordára!

– Csak elébb Nagyságod engedelméből feleségem elkésérjem, – mondta ez főt hajtva.

A fejedelem érezte, hogy itt valami nincs rendben, mindenki nyugtalan volt s az asztal utáni kézfogásokban lassan zsuborogtak az emberek.

Mikor Imreffynével a fejedelem összekerült, ez lihegő sziszegve súgta feléje:

– Kiejtettél az játékbul Gábor, vaj meg ne keserüljed…

A fejedelem nevetett:

– Ez a köszönet a tágos Alvincér?

– Se Alvinc, se Felvinc, te jól tudod, nekem csak egy Vinc kell: s azt nem hagyom, Gábor… Engem nem vitt Szerencsre az uram, hogy tőled megmentsen!…

A fejedelem dühösen fordította el fejét s a közelébe levőkhöz szólva mondta:

– Elkésérem a társaságot Válaszutig én is…

Imreffyné megértette, hogy elmegy s hogy gyáván és szökve megy el tőle, szakítás nélkül s egyenesség nélkül: tudta már, hogy többet nem fogja látni s nagy bosszú s nagy düh volt a lelkében…

A fejedelem Imreffyvel beszélt: most adta ki neki a rendelkezést, hogy a fejedelemasszonyhoz sietve menjen s mire ő beér Kolozsvárra, akkorra fel legyen indítva minden útikészület, hogy Görgénybe kísértethesse.

A társaságban nem volt egyetlen ember sem, aki ne nyugtalan s zaklatott lélekkel állott volna a lábán. Igazi boszorkányfészek ez híres boszorkány Imreffyné hajloka, csupa seb és sértődés, nyugtalanság s forrongás mindenkinek lelke.

Kamuthyné elvesztette fejét, mindenki szeme előtt esdekelt az urának:

– Kérem kegyelmedet, ha jót akar s istent esmér, el ne hozza Tordára a fejedelmet…

Kamuthy sok nagy fogával nagyot kacagott; rácsapott a felesége orcájára egy kicsit s azt mondta neki, Bánffy Pál és Kornis György füle hallatára:

– Tarts fiam, tarts Kata, Gyaluváráért!…

Az urak vele nevettek, nagyon jó mondás volt, jól meg lehetett nevetni.

A fejedelem a hajdukkal kezet fogott, jól megrázta az öklüket:

– Nagy András uram: a szó, szó; az írás, írás: számolok kedtekre!

– Nagyságos uram, az úr úr s a szolga szolga!

Értették egymást.

Talán csak ők ketten voltak megnyugodva a dolgok rendjén, s még velük Géczy, aki úgy látta, kivirított sorsának szép napja…

– Kegyelmednek Imreffyné asszony, – szólt a küszöbön a fejedelem, – köszönjük az vendégséget, lakomát…

– Isten áldja meg Nagyságodat, – mondta Imreffyné sápadtan, gőggel mosolyodva. – Kívánom, még megemlegesse Nagyságod ez lakomát…

Mikor az urak fenn ültek lovaikon s a dámák a szánakba, bársonyba s prémekbe burkolva, Imreffyné utánuk nézett, egyedül maradottan, az üres tornácról s most, most érezte, tudta, hogy mindennek vége. Hiába már minden varázsolás, remény, hiába a bűvölés, bájolás, vége, vége. Vége már…

MÁSODIK KÖNYV.

I.

A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával, a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes, megborzad az ember, még a lelkek se járnak…

Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján, bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná, hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszodva borzong bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan s mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e szívvel…

Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a mindavilág, megettem a kisded ország…

Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.

Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem kését ragadja: itt a vad!

Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű nagy fekete vadkan.

Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el oldalt, mintha a föld rugná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti… s az ordító állat eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a bemenetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul, szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.

– Kurr, – ordít ez felhördülve s elugrik, de későn; remeklése után való kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul, lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék, fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre s vérével életet sír a semmibe…

Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s az ember dög, semmi…

Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot…

S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága, lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses, emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre…

A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval surolta, mosta magáról a foltot.

Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé a vad csapásán, óriási szökésekkel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány teteménél… Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott, úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény, aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt… Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú, búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az Isten… ezt a dolgot… Hát így fog menni: leghűbbjei árán?…

Ökörszarvkürtjét fogta, belefujta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg új jelek, hangok feleltek a távolból…

Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a holt felett, fába… Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze, arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt…

De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek előtt, nagy lett s kemény.

– Sárkány apó, – ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon kiült az ijedség a nagy erdő fenekén…

– Saraglyát! – mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s rá a tetemet.

– Adjatok neki egy Miatyánkot, – morogta a fejedelem, s az arcok rögtön megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.

– Hejaj, – sóhajtott fel utána a fejedelem s körülnézett hű emberein, – nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom, mindenkor meghalt volna értem… de azokrul nem tudok… semmit…

Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily nehezen veszi a szegény halálát, szomorodva kíséri a testet: mék úr tenné meg ezt? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is Erdélyben!… Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjával… Más mit vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a halálával… de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok: ez a szegényt is embernek veszi…

Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.

– Pusztítsátok el! – szólt keményen a fejedelem, mintha erre felelne, s uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről…

Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc mulva kutyák konca volt minden miszlikja…

Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.

– Ki a vendég? – kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az udvarban.

– Egy főasszonyság, nagyságos uram – mondta a csatlós s elvezette a lovát.

Erre sietve igyekezett elbujni véres ruhájával, arcával, aki meglátta, mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.

Mikor egy óra mulva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra váró fiú.

Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel ismerte föl; unokahuga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.

– Isten jónap szép hugámasszonyom.

A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony.

– Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, – mondta fesztelen nevetve, – szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.

Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap…

– Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, – mondta hirtelen.

Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami azonnalvaló meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.

– Török Katával nem lehet játszani, – mondta – Török Kata egy komoly matrona, mint szegény özvegyekhez illik.

Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér…

– Szegény öreg cimbora, – mondta s leült az asztal mellett, előre hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös virágnak.

– No csak hagyjunk békét a holtaknak, – hárította el a kínos kegyeletet Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, – maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.

Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy kisgyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.

A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyekezett szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe… Semmi se jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van benne belől…

– Mit parancsol nagyságod, – mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve. Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis megkínzott asszonynak csak sirdogálni illik.

A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete volt…

– Nem vagyok éhes, – mondta nyersen, – szomjas vagyok!…

A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett, hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s hogy a könnyeit letörölje.

Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fejedelem Török Katát s nagy kívánó szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot, csodálta s kíváncsi volt rá.

– Szépasszony hozott a kötőjébe, – mondta Török Kata túlságosan – nekem itt épenúgy helyem van, mint akárhol – s az orrocskáját megmozgatta, mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, – épenúgy helyem van nekem itt mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken…

A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.

– Minek?! – mondta s az egész arca elképedt… Ezt ma hallja először, hogy valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.

Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.

– Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból állani, – negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.

– De milyen búzát?

– A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra, eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.

A fejedelem elkomolyodott.

– Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!

– Hát Görgény?

– Görgény?!… – ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! de eltakarta a gúnyt s csak azt mondta: – Görgényben nem terem negyven szekér búza, legfeljebb cigánymogyoró…

Az asszonyka a vállát vonogatta.

– Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes nagyjó mivelkedet vólt… Nagy jámbor asszony…

A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett Török Kata s azt mondta:

– Nagy… nagynak nagy… – dörmögött a fejedelem.

– És jámbor, – szólt áhitatosan a nő.

– Elég jámbor.

– Hát az ő búzáját viszik…

A fejedelem legyintett:

– Na az övét nem viszik.

– De bizony azt mondták az övét viszik… A cipót se a magáéból süttette: a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!… Ezt is, ha nem az ő birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja… őtet áldják érte, azé a dicsőség, aki adja, akit istenítenek érte…

A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy mégegyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel benne, az ajkát rágta.

Kamuthyné bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.

Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.

Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el kezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyüjtötte.

– Bethlenné asszony is megjött Dévából, – mondta.

Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.

Dengeleghyné csöndesen szúrta:

– Izzad is most főkapitány uram.

A fejedelem kíváncsian nézett fel.

Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség, bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal, főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett, csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok, amilyen tréfásak voltak.

– Én jól vagyok Gábriellel, – nevetgélt Török Kata, – unokatestvérem után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de Susánna! a bibliai Susánna!

A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, síma haja, díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi felsőbbsége… ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi valaki mellette.

– Derék nőszemély, – mondta irígy fanyarul.

– Nagyszerűen tud sertvést hízlalni, – szólt ugyanolyan komolyan Török Kata. – Mit nevet?… ez nem nevetség… ez komoly dolog… Erdélyt a sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit ő hízlal, dufla szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna, felül is szalonna, középen hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt, azt is ő hízlalja.

Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót, de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette…

– Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is… a feőkapitánynak!

– Te bestye, – mondta a fejedelem, – hogy mersz te a feleségemről így beszélni előttem?

Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet: