Part 10

Géczy nagyon kellemesen beszélt, nem mondott semmi újat, de e perc igen alkalmas volt, hogy újra végiggondolják beszéde alatt az ország szerencsétlen állapotát… Kiszakítva az alföld, a török parancsol benne… Elszakítva a felföld, a német parancsol rajta… s itt a kis Erdély, mely a török felé repes… »A magyar nemzet, Spectabiles ac Magnifici Domini, a nagy Mátyás dicsőséges idejiben huszonkét nemzetnek tudott parancsolni s ma nem bír saját magán uralkodni, Nagy Lajos fényes birodalma a tengerektől a tengerekig terjedt s ma a hegyektől a hegyekig sem terjeszkedik… S lássák kegyelmetek erdélyi uraimék, mégis kegyelmetek nem is tudják milyen bóldog állapottal vagynak: kegyelmeteknek szabad magyarnak lenniök… Kegyelmetek perelhet és osztozhat s civakodhat, magyar a magyarral, de akik kívül vannak ez határon, azoknak semmi sem szabad, de magyarnak lenni: az legislegjobban tilos!… Nekünk odaát, szolgáknak s raboknak kell lenni… Itt az emberek az lehetnek, amivé akarnak vagy tudnak, aki nemes, nemes lehet, aki mester, mester lehet, aki pásztor, pásztor lehet: de odaát a magyar, ha gyűjt, csak arra gyűjt, hogy aki jön, elszedhesse tőle… ott csak dolgozni, s hallgatni szabad: jön a török, elhajtja barmainkat, jön a német, elszedi rongyainkat… ott van békesség csak, ahol puszta a föld, mert ha híre kél, hogy van egy falu, ahol még emberek laknak, soha semmi isten meg nem őrzi a dúlóktól s fosztóktól… csak a jóisten tudja, mi lesz ez világból, ha így telik a magyarság dolga, nem lesz szabad többet nevetni s dalolni, csak sírni s jajgatni… Átkozott nyomorék az emberi fajta, hogy ebbe is bele tud törődni s másra is gondol néha, nem csak a bajra… Ha kegyelmetek tudnák mi az: hogy itt a magyari urak hajba tudnak ragadni egymással, menjenek-e bosszútállni régi megbántó ellenségeiken, vagy ne? hogy itt harmincezer s hatvanezer szablyát tudnak egybe seregeltetni!… akkor áldanák az istent, mert odaát, a határokon túl, ha valaki három embert tud maga mellé szerkeszteni, bárha földtúrásra, vagy bőrkalapálásra, vagy kereskedésre: akkor már egy hét mulva rebellis kell legyen: mert szűk az ég odakinn a magyar felett…

Oly közvetlenül s természetesen beszélt, hogy lekötötte a figyelmet s elterelte az indulatokat s pillanatnyilag keserűséggé változtatta át. Sóhajtások és nyögések kísérték szavait vagy legalább fakó és fásult szomorúság, mint a temetésen, míg a pap beszél a halottról…

– Nádor uramtól jövök s eleget hallottam, asztal mellett, kupa mellett, őnagyságaik beszélgetéseit… Hogy gondolják azt kegyelmetek Nagyságos uraim, hogy a magyariak szablyát ne rántanának, ha jel történik: hogy szabadságidő lett!… Itt van kész példa, Bocskai fejedelem dolga: ahogy kiütötte a zászlót Biharba, az egész ország, Brassótól Pozsonyig, eccerre lángot vetett; a németnek minden hada úgy maradt, mint egér a fogóba; harcolni se kellett ellene, csak leszedni, akár az ázott ürgét… Nem mondhatom: nincs írásbeli maghagyatásom: de én esmérem az urak gondolatját s azt mondom kegyelmeteknek: csak kard kihúzva légyen s a kard kézbe légyen! akkor mellettünk lesz az egész világ s hátunk mellett az egész keresztyénység…

Báthory Gábor, a szavaktól megmámorosodva húzódott vissza magába: érezte a lázat s lelkesedést, ifjú vére gőzt vetett, nincs, nincs hatalom, ami többet visszatartsa…

Foktűi Máté azonban mint egy felrobbant lélek, tűz és láva dörgéssel robbant ki közéjük, abban a pillanatban, ahogy szót foghatott. Már másodnapja forr benne a kirobbanó düh, most aztán megeresztette dühei zsákját:

– Szerelmes atyámfiai az Urban, nézzetek az hatalmas isten trónusára, mely csodálatosság az ő míve: hogy kiterjesztette fejetek felett az égnek firmamentumát s lábatok alatt megerősítette a földnek fundamentumát…

Kornis Boldizsár is szólani akart, de látva, hogy ezt megállítani többé nem lehet, visszaült s gúnyosan nézte a parasztok papját, aki iszonyú hévvel öblögette a szokott papi frázisokat, míg elért a nagy rávallásra, amit ki kellett magából üvöltenie:

»… az a hatvanezer szablya, azkit Nagy Andorás uram űkeme ígirt: az mind Krisztus igaz vitézinek kezében vagyon, nincsen azok közt egy is, amék a pápisták rothadt fekete fertőjébe fetrenkednék…«

Kornis Boldizsár nagy robajjal taszította hátra a székét s a fejedelemre nézett: tűri-e az ő jelenlétükben ezt a lázadást. De a fejedelem úgy ült, mintha nem is hallotta volna a papot. Lázban s mámorban révedten ült: nem látta, érezte, a szilaj jövendőt s minden idegét felgyújtotta a harc tüze… Akkor megrázta magát, mintha erőszakkal hozná vissza ez világba, tollat fogott s egy papirosra jegyzéseket kezdett tenni.

A pap azonban egyre súlyosabban támadott s öntötte a kálvinista sérelmeket:

– Ugyi Szatmárt megadták a nimet kommandónak, de csak, hogy pápista papot a várba soha be nem hurcolnak, a vallást nem háborítják a pápistaságnak berakásával és a templomok dispositióját semmiképen meg nem sértik… S szemléljed a pokolbeli sátán mívét! jezsuitákat állítottak a pápista urak mellé, hogy mint test az lélek által, az urak az ő tanácsaik által cselekedjenek!… És még azonfelül collégiumot nyitottak, hogy már a gyermeki lélekbe imbibálják az papismust, és a pápista uraknak Bécsből nagy jutalmakat igértek, ki mennyi ajándékot küld az collégyiomra… Ilyen időket értünk nagyságos uraimék!

Egy pillanatra szünetet tartott, a katholikus urak sápadozva s lélekzetvesztetten hallgattak; hát ilyen hangon lehet beszélni a fejedelem színe előtt? a kálomista urak, Kamuthy s Bánffy Pál is hallgattak, de örültek: a háromnapos vendégség után káröröm elégült ki bennük, hogy jön ez paraszt, s az ország gyűlésében így megtáncoltatja a pápistákat, akik csak karácson előtt tettek nagy karakallát, mikor Kornis Boldizsár országgyűlésében azt kiáltotta: »tik Luterek örültök, de mi is pápisták nyolcezeren vagyunk még s majd mink kacagunk, mikor ti a fogatokat csikorítjátok!« Akkor csak fővesztés fenyegetésével lehetett elhallgattatni, most hallgat s fogát ő csikorgatja; azt azonban még Kamuthy Farkas sem merte, hogy hangosan helyeseljen a papnak…

– Új feje vagyon az katholikus religiónak az jezsuiták közt, – mennydörögte Foktűi Máté – aki kimondta s hirdeti, hogy a papismust nem hűhóval s lármával kell trombitálni, mint Jakab János jezsuita idejében Kassán: inkább a kis eklézsiákat kell megbontani: a fő és zászlós urak a szegénység hitét s templomait szedjék el úgy sundám-bundám, csendes módjával, a papi tizedet ne adják meg a reformata religión való papoknak, majd így a reformátos papok lassan eléheznek s elkotródnak a vidékrül, amibe erősen csalatkoznak a kutyahitű töröknél ajjasabb lelkű pápista urak…

– Quis asinus ululat, micsoda szamár beszéd ez! – kiáltott s ugrott fel Kornis Boldizsár, – azért vagyunk itt, hogy ilyenekkel traktáljanak a fejedelem őnagysága jelenlétében?… Kövesse meg magát kend, s tegyen lakatot a nyelvére… Ilyen szavakkal fogják az prédikátorfélék a szent békességet plántálni?…

– Nem kelletik békesség, tűz kelletik s veszedelöm – üvöltött a pap égre emelt ököllel.

A két Kornis és Kendy egyformán kiáltottak s velük Kamuthy s Bánffy Pál is, egyik csillapított, másik tombolt, egy percen mult, hogy az urak kardra nem keltek. A fejedelem a kannával vágta az asztalt s mindeneket túlkiáltott:

– Silentium!… Parancsolom, hogy csendesség legyen… – Én békességet akarok mívelni, jobbrul is balfelé, meg balrul is jobbfelé…

Lehűlve e szótól, alábbhagytak mindnyájan a lármával, de a fejedelem folytatta:

– Nagyobb dolgok indulnak ez világban, nem lehet üstökvonásba kezdeni: nem tűröm, hogy valaki más vélekedésbe legyen, mint én vagyok: s nekem ország dolga számít: mind az egész magyarságra vagyon az országnak szüksége, s nem csak a pápistákra s nemcsak a kálomistákra…

Kornis gőggel vetette oda:

– Oltassa ki akkor Nagyságod a bolond tüzet, akit pásztorok gyújtogatnak, mer leég az egész erdő s süthetjük az makkot…

– Megmondtam kemeteknek már, hogy én ezt az országot úgy akarom tartani, mint egy tündérkertet… s kardunk, és haragunk csak kifelé gyújtogasson… Ezt mondom az uraknak s ezt mondom a hajdúknak…

Foktűi Mátét Nagy András félretolta. Nagy András már félt, hogy a bolond pap szétrontja az egész reménységet: ha az urak összevesznek, még porba pottyan a háború pecsenyéje…

– Nagyságos uram, – szólt s a hangja oly rendületlen volt, hogy mindenki csodálkozva nézett rá s megenyhült a mozdulatlan higgadtságától: – Nagyságos uraimék; kár a sok szójír; szóbeszídír… Mire való a?… Nem arrul van itten títova! hanem arrul, hogy megyünk-i az olájra, vagy megköszönnyük neki, hogy ujfent kezdik az Mihály vajda grátiáját…

Kamuthy Farkas nagyot kiáltott:

– Persze hogy errül van szó!

Még a katholikus urak is elhallgattak; egy percre nem látszott nekik rossznak, ha a hajduk háborút kezdenek, legalább pusztulnak a verekedő haramiák…

Kendy István vette át a szót s latinul beszélni kezdett; higgadt volt már s lassan visszatért a nyugalom. Kár erről ilyen nagy erősen gondolkozni, nem azért vannak itt együtt… majd az országgyűlés… – mondta.

Ebben megnyugodtak s Imreffy ki is fejtette, hogy az országgyűlés már egybe is van hijva, minél előbb Besztercére… – de azt nem árulta el a kancellár, hogy a hajdúkkal már meg is szerződtek, hogy az országgyűlés napjára nekik már Lugoson kell lenni…

Maguk sem vették észre, hogy eltelt az idő, s felhangzott a konyhacsengő, amely az ebédet hirdette.

A fejedelem örült, mert végeredményben jól végződött a dolog, hiszen nincs is semmi igazi ellenmondás, még jó is volt a pap tűszúrása, legalább felfakadt s kitisztult a kelevény… Elmult. Odaadta Imreffynek az írást, amit a gyűlés alatt jegyezgetett össze.

Mindenki kíváncsian, szinte ijedten nézett az írás után: vaj, mi lehet az… Mióta Zsigmond fejedelem gyűlésben írta meg, nyájaskodás közben a Báthory Boldizsár s társai halálítéletét, azóta nem szeretik az írkáló fejedelmet. Imreffy nagy gonddal olvasta az írást, az arcáról nem látszott más, csakhogy nehezen olvassa a betűket.

A fejedelem néhány szóval megköszönte a tanácsadásokat, avval felállt s ebédre invitálta az urakat.

VIII.

Az ebédrehívás mindannyiuknak jól esett, mert az ember megéhezik a sok beszéd közt.

Kitüzesedett arccal állottak fel, hogy a fejedelem után az ebédlőbe menjenek.

Az ebédlőház közepén ezüst mosdómedencével állott két darabontinas, hosszú törülközőkendő vállukon. A fejedelem odament s megmosta kezét; a többiek sorba álltak, hogy rang és kor szerinti rendben végezzék a szokásos kézmosást.

– Kendy uram! – szólott a fejedelem s kívánta, hogy vele azonegy medencében s együtt mosódjék, s az ő törülő kendőjébe szárítkozzék.

De Kendy ezt a kitüntetést úgy vette, mintha fogát húznák; mióta a fejedelem a kancellárságról szép szín alatt letette, azóta e szótalan ember sokat gyűjtött fel, sok epét s mérget: s pláne ma; tudta már, hogy felesége miatt vagyon minden… A pap otrombasága is csak olaj volt az eleven tűzre s fejefájdulásával jobb szeretett volna inkább pokolba sántálni, mint asztalhoz ülni a fejedelem oldalán.

Az asztal elég szép volt, aranyhímzéses asztalszélcsipke csillogott környöskörül s középen fehér abrosz volt felterítve. A szürke ezüst- s óntányérok, a nehéz kupák s vörhenyeg-mázos boroscsuprok komoly s módos díszt adtak az asztalnak, amely a fal tövében nyúlt végig a boltív alatt, úgyhogy belső oldala a falig volt téve, csak annyival kiebb, hogy mégis az inas végigmehetett a lócák mögött a falnál, belül. Ez a belső oldal a tisztesség helye, az asszonyok itt ültek. A fejedelem az asztal felső végén egymagában helyet fogott, háta mögött állván a kis Bárdy Pál apródja, aranyos kardjával, melyet büszkén tartott a fejedelem fejénél.

A fejedelem intett s Kendy István őmellette ült le, csak azontúl ült Kornis Boldizsár, Bánffy Pál, Kamuthy s Kornis György. Az asszonyok férjeikkel ültek szembe.

Imreffynének háziasszonyi joga lett volna, hogy az asztalfőn a fejedelem mellé üljön, de ő tartózkodással, az asszonyok után telepedett s így ép az asztal közepére jutott. Maga mellé jobbról Géczyt, azontúl a hajdukat ültette s az asztal alsó végén ült Szilassy János epésen s a többi hadnagyok s udvariak összesen huszan voltak az asztalnál. Imreffy a fejedelemmel szemben, a hosszú asztal alsó felén ült.

– Ez nagyon váratlan, – szólt finoman Kornisné, aki furcsán, összeszorított foggal mosolygott, úgyhogy ajkait szétvonta zárt fehér fogairól, – traktamentumot bizony nem vártunk.

– Csak szegénység, asszonyám, éhet elverni, – mentegetőzött Imreffyné, – nagy szégyenbe kell maradjunk.

Ekkor mindnyájan felálltak s Foktűi Máté rövid imát mondott, mint pap. Úgy telepedtek zörgéssel vissza.

– No lássuk a medvét! – mondta Kamuthy Farkas, fogát csattogtatva s kivette a csizmaszár mellől az étszeres tokot.

A többiek is előszedték az evőeszközt, csak Kendy Istvánnak adta az inasa át, a háta megől, a drága mívű evőszerszámot s feleségének is, asztalon át a tisztaarany s trébelt aranyremekkel cifrázott nyelű eszközt.

– Ó be gyönyörű, – kiáltott Géczy, messziről felismerve az olasz munkát. – Hol vette Nagyságod e remeket!

– Lengyelkirályasszony keresztanyámtól nyertem, – szólt enyhe gőggel Csáky Krisztina.

– Ilyet csak az italián fabrikátorok szoknak készítni, – beszélt Géczy, aki örült, hogy van miről szólani.

– A mi szász míveseink is nagyon csudálatosakat tudnak csinálni, – mondta Kornisné, nem hagyva a magáéit.

– Az olasz mesterek Nagyságod, – szólt Géczy, – ezüstbe és érczbe úgy kiverik az Nagyságtok képit, hogy azt várná az ember, hogy megszólamoljon.

De Kornisné nem egyezett ebbe:

– Én láttam, – mondta, – Zsigmond fejedelemnek képit írva, sok aranyakba került, az leghíresebb piktorok csinálták, kit Prágába s kit Velencébe, de bizony soha nem hasonlított hozzá.

– Velencébe? – kérdezte Géczy megütközve. – Hát volt Zsigmond fejedelem Velencébe?

– Mér lett vón? Akart menni, mert az fejedelemséget is ott rúgta, – kiáltotta Kamuthy, – de mégis meggondolta s nem ment el.

– Hát az festőmíves volt itt talám a fejedelemnél?

– Ó ugyan! annyi földrül eljönni!

Géczy nevetett:

– S nem is látta a fejedelmet?

– Nem.

– S mégis jól eltalálta légyen?

– Dehogy is, egyik oly maskara volt, mint a másik, a prágai olyan szakállat írt neki a képire, urambocsá, egy nagy kövér szakállas vént fabrikált a szegény árva fejedelembűl; visított a kacagástul, ki látta. A cseh nagyon kövérnek, a talján nagyon soványnak metszette, az egybe jól hajazott, hogy nagy orra volt mindenik képen, csak másmilyen szabású, mint nekie vólt…

– Jaj, Nagyságod, – szólt Géczy, – a legnagyobb míves is, ha nem látja, meg nem tudja cselekedni! Hogy süt ispékelt pávamellet a szakács, ha nem is látta szemivel se a pávát?

Az étekfogók felrakták az asztalra a fehér kendővel letakart tálakat.

Kristóf deák ekkor hatalmasan elkurjantotta magát, szertartásosan:

– Asztal rendtartás: első étel öreg tálra, Tehénhús tormával, másodétel Bárányhús ecettel, sályával, harmadétel Borjuhús éles lében, lemóniával, azaz citronnyal.

Csörögve, zörögve nekiláttak. Mindenki abból a tálból vett, ami épen előtte volt. Három ezüstkanál volt feltéve az asztalra, s ezt egymástól sorra kéresgélték, hogy a szép szelet húsokat mártással meghintsék. A lakájok a kenyeret sorra hordták, de csak a vendégeknek adtak, mert erősen kenyérszűkibe voltak. A hajdúk örültek most, hogy a reggeli cipót megkapták. Azután a poharakat töltötték meg, a kupákat, de senki sem nyúlt világért sem hozzá, mert csak a második tálalásnál illik poharat emelni. Ezt még maga a fejedelem is respektálta.

Vígan ettek s nagy falatokban, rágatlan nyelték a kemény húsokat, mert az volt a férfias, hogy az étellel hamar végezzenek. Beszélni sem beszéltek egyelőre, csak a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt, a sok ember mia’ s már csak a jövő héten küldhet újért.

– No majd küldetek én asszonyomnak, – mondta Kornis György, – akkora kősókat, csak a szeker bírja.

Kamuthy Farkas azonban cáfolta, hogy a hús főtelen volna:

– Nem vagyunk mink vénasszonyok, – mondta, – hogy a híg kását se győzzük megrágni!

S neki csakugyan olyan fogai voltak, mint a farkasnak.

– Utálom is az német szokást, hogy a húst puhára főzik, mint a kocsonyát, igaze az? – kérdezte Géczytől.

Géczy igenlette, mert Mathias királynak úgy kell megfőzni a húst, hogy kés nélkül kalánnal is meg tudja enni.

– Akkor az már harmadhetes dög! – kiáltott Kamuthy Farkas.

– Én is eleget perelek a pácért, – mondta Kornis Boldizsár, – feleségem asszonyommal, még az vaddisznó húsát is csak félig sütve szeretem, nyárson, úgy érezem ízét; ha pácba rothasztják, akkor már nem étek…

A fejedelem nem szólt, pedig az egész társaság belekeveredett a vitába s ilyenkor mindig fejedelmi döntés kell; ő azonban félig lehúnyt szemmel ült, belőlről forrt a vére, szórakozottan rágcsált s egyre mosolygott: mire a kikelet béjön, hol lesz már ez az egész csendesség!…

Kristóf deák, a második fogást hirdette:

– Asztalrendtartás, – mondta harsányan, – másodfogás: első öreg tálra: Káposzta vaddisznóorrjával, más öreg tálra: Nyúlhús fekete lével, Borju gyümölcsös lével, Tehén-nyelve kaszás lével.

Most aztán fel lehetett venni a serleget, vagy a két-három itcés mázatlan bögréket, mindnyájan egymásra s az asszonyokra köszönték az italt; a dámák szintén apróbb poharakat fogtak s belenyújtották a nyelvecskéjüket, mutatták, hogy nem megy beléjük a bor, a világért se.

Ivás után mindenki ujjongott a tálakon, váratlan volt a bő étel s kisült, hogy egyik vagy másik tál, valakinek épen a legkedvencebb kosztja. Most már a tálak csereberélése is szabad volt s a szomszédok odább-idább kérték a bőzsíros húsokat.

– Héjnye bárannyi kenyerem vóna, kivel bajszom feltörlöm, – kiabált Kamuthy uram, – hogy fogok az asszonyomtól csókot kérni ilyen zsíros pofával.

Mindenki hangosan nevetett s a fejedelem, mintha durván s dárdával bökték volna meg, odanézett a Kamuthy asszonykájára, aki lángbaborult arccal s lesütött fejjel nevetett az ura goromba tréfáján.

Ott is hagyta a szemét az asszonyon, a nagy háborus lázban elvesztette előbbi nagy szívütését, de most egyszerre megint valami fájó, szorongó, nagy vágyakozás támadt benne a nyíló rózsabimbóhoz hasonlatos fiatal asszonyka után… Olyan tiszta volt, olyan egészséges s üde; nem is tudta mi ez, nem is ismerte soha a szerelmes fájdalomnak ezt a szorongását, de minél tovább nézte az asszonyt, annál kínzóbb volt valami odabent: hisz ő minden asszonyt szeretett, minden asszonyt megkívánt, de ezt a kis asszonykát, ezt nem úgy, mint mást.

Ezt fájdalommal vágyta, sírni tudott volna, ölébe borulni és sírni, mert annyi baja s félelme van, úgy fárasztja s kínozza már az a sok minden, ami felgyűlt az életében, ez az asszony hasonlít egy kicsit Palotsay Annához, mikor még kislány volt s hasonlít Évuskához, aki megkorbácsolva aludt az alvóházában s minden ártatlanhoz s szépsége valami remegő, berzengő, ártatlan és gyanútlan volt… Mint gyermeket szeretné ezt ölbe venni, karjára, mint a csecsemőt, gyermeket; gyermeket szeretne tőle fogni, a karján érzi, milyen jó lehet, az erős, acélos bicepsében az apai édességet, ahogy a parányi, édességes kölök kis súlya rajta fekszik… Óh de gyűlöli az Asszonyt, aki nem tudott neki gyereket hozni, csak gőgöt s fagyosságot… Ez igen, ez tudna, szinte síróra s nedvesre, könnyesre ernyed a szeme sarka, míg csak nézi, nézi lopva s retteg tőle, valaki észre ne vegye, félti elárulni; mintha minden elveszne abban a pillanatban, amint idegen szemek felfedezték…

El is kapja szemét s mereven néz át az asztalon az Imreffy fakó arcába.

Elálmélkodását az asztalnál ülők mind figyelik s félreértik, mert hogy Kamuthyné s Imreffyné egymás mellett ültek, nem tudják, kettőből melyikre néz a fejedelem s hitték a régire… De Imreffyné tudta. Minden vígsága s elevensége mellett is tudta már, hogy baj van: hiába játszott s kacérkodott Géczyvel, hogy magára vonja a fejedelem féltését, ez nem vette már észre, nem élt neki többet…

Imreffy azonban felállott s mindenki várta a hivatalos első felköszöntőt.

A kancellár azonban nem poháremelni, szónokolni kezdett: némely köhintések után így kezdette szavát:

– Serenissime Princeps! Domine, Domine, nobis semper colendissime… S kezdte felsorolni, hogy a fejedelem hogyan jelent meg Erdély gyászegén, mint a ragyogó cométa, az üstökös csillag s mint megnevelte már az megtöretett hazának szerencséjit… meghozta a békességet, megadta a munkában való lehetőséget, hozott erőt s nyugodalmat s mindközönséges bóldogságot… De ezenfejül még a haza fiaihoz külön s egyenként is mely nagy jókkal vagyon, mely nagy kegyelmét tanusítja s mely csodálatosképen nem rest kimutatni szívbéli jóakaratját még csak e csekély alkalomkor is, hogy mind a jelenvalóknak kegyelmességét tanusítsa…

Csodálkozva hallgatták, mert mindig jól esik az embernek, ha valami ajándékot várhat, bár hozzá voltak szokva, hogy a Báthoryakhoz vendég megajándékozatlanul el nem mehet… A kancellár a következő adományokat, ajándékokat s kitüntetéseket sorolta fel:

– Kendy István, hűségeért, a fejedelem dolgaiban való serénységeért, az országért való szerelmes törekedéseért megkapja Szamosujvárát örökös ispánságul, firól-fira szállva s hogy fiatal házasságában szerencsés és jóelőmenetelű legyen, megkapja felesége számára parafernumul az Katus nevű rézágyút, hogy abból mint ujvári asszonyság számára pénz verettessék…

Irígykedéssel elegy elámulás lepte meg a társaságot, de a kancellár folytatta:

– Kornis Boldizsár, portai követségeért, a budai basával való szerencsés alkuvásaért zászlósúrrá s az udvari testőrség főkapitányává, marsalkká lészen…

Újabb elámulás: ezt még a hajduk is döbbenve vették: hogy? a fejedelem személye mellé a legfontosabb helyekre pápisták ülnek?…

Kornis Györgyöt Szolnok Doboka vármegye főispánjává, Bánffy Pált, Kákoni István uram betegeskedése miatt való visszahúzódása után ország kincstartójává, s Kamuthy Farkast, Torda vármegye főispánjává nevezi ki…

Mindezek régen vágyott, sürgetett s szívbeli kívánságok voltak s mennyei boldogsággal töltötték el, nemcsak a férfiak, de az asszonyok szívét is… De Kornis György Désre és Kamuthy Farkas Gyalu várára várt forró szívvel s hogy ez elmaradt, mind a kettőt kielégítetlen lázas vágyakozás lepte el.

– Géczy András megerősítést kapott a máramarosi főispánságban s azonfelül a tövisi udvarházat, kit a fejedelem pénzen vett, fődekkel, szántókkal, rétekkel, malommal, vásárral, s hatvan jobbággyal…

Mindenki Géczyre nézett, csodálkozva s irígykedve, hisz ilyeténformán akkor ez a sehonnai itthon van Erdélyben…

– Nagy András a hajduk generálisává s az udvari hadak vicekapitányává neveztetett. Csonka Bálint hajdusági királybíróvá, s Foktűi Máté udvari káplánná lőn…

Most a pápista urakon volt a lehűlés sora: a vad pap udvari káplán? s a hajduk főméltóságban? s Nagy András vice lesz Kendy István mellett?…

Annyira összevissza voltak zavarodva, hogy megállott a kés és villa mindenki kezében s tátott szájjal bámulták Imreffyt, mint valami boszorkánymestert.

Őt se kell félteni, ő is megkapta a magáét: megkapta a mezei hadak első generálisságát s hozzá nyomtatéknak Alvincet.

Kornis lángvörös lett, Kendy fakóbb: Imreffy hát mindnyájuknak felibe kerekedett…

Kis ideig szertelen csend volt, akkor a fejedelem röviden s egyszerűen szerencsét kívánt nekik.

Felemelte kupáját, felállott, vele mindenki s fenékig itták az edényeket.

Mérget ittak valamennyien a borban, dühöt s kedvetlenséget: mit ér a nagy adomány, ha a másnak, ebnek, még nagyobb konc juta…

Akkor a fejedelem egyenként kezet fogott s megcsókolta az urakat, aztán sorra a megajándékozottaknak feleségeit is.

Kendy István látta, hogy a fejedelem Csáky Krisztinát nem homlokon, de szájon csókolja, mélyet s iszonyút lélekzett, keze a markolaton volt, s arra gondolt, legjobb volna most kirántani a szablyát s markolatig átdöfni e bitangon.