Part 1

MÓRICZ ZSIGMOND

TÜNDÉRKERT

SZÉPASSZONYOK HOSSZÚ FARSANGJA

TÖRTÉNELMI REGÉNY A XVII. SZÁZAD

ELEJÉRŐL. BÁTHORY GÁBOR

ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE,

BETHLEN GÁBOR

IFJÚKORA

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1922

AZ ÍRÓ MINDEN JOGOT FENNTART

10978. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

ELSŐ KÖNYV.

I.

Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.

Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.

– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak, meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztó ujjasokat.

– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…

Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja…

De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni…

A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szép kancellárné asszony…

– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!

– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.

A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:

– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!

A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:

– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…

Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.

A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.

Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.

Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.

A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól sült kalácsában.

Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi magyarosan.

Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.

– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.

– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.

A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…

– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.

Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében látásán.

Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit.

A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.

– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.

– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink vagynak.

Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát.

Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani a szerszámaikat.

Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…

– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az asszony.

A fejedelem csiklottan kacagott:

– Irigy vagy a holnapra!…

Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.

A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű, rend előtt…

– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.

A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:

– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is… Brassót!… de elébb Szebent…

A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.

– Aki reggel tüzel, estére elalszik.

– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…

Kajánul s gonoszul kuncogott, mint egy rossz kölyök…

– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget, felemelte s fenékig itta.

Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…

Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól végigborzongva hozzá fordult.

Kint trombitajel volt.

– Nagyságos uram, – itt az óra…

– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.

– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt jövök Nagyságodhoz.

A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…

– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.

– Kit?

– Téged.

– S hol?

– Itt.

Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.

– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta, sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.

A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra, nem-szeretem dolgok esetére.

Egyet odaadott:

– Eljössz?

Az asszony tétovázva nézte.

A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.

Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s azt suttogta:

– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.

– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…

Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal, szóval mardosva egymást.

– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?

– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem – s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.

Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:

– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.

– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.

Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.

A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony, mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett volna…

A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót retesszel elzáratja… ha ugyan…

Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt csinálja, amit akar véllem…

Hamar felkötötte kardját, s indult a tanácsterem felé…

Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…

Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő Erény előtt akaratlan hódolna.

Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.

A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős, komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal, lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.

Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra, hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura, Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját, akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«

Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy pápista az ítélőmester!…

– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta pathetikusan a püspök.

– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!

– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.

– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk, püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az egész Erdély reformált.

– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, – morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.

– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag tokáját kidüllesztve.

– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.

De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:

»Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet Gábriel őkeme száz Sardanapált lepipál.«

Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a brassai bírót.

– De hát még amit Imreffynére csinált!…

Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester pálcáját nézte.

Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot mondott.

A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.

A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe mosolygott, mintha titok volna köztük:

– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.

– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a feleségét behozta.

– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy uramhoz.

– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a csikónak a szarva.

Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…

– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet se várva, elindult az ajtó felé.

Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon, mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is színes posztómenték tarkázták az udvart.

Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért, az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok rettegésekért…

– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember, mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«

Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött falvak népének…

– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen mondta:

– Csak ennivalónk legyen, nem háború!

– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi »polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se, köles, zab kevés, vagy majd semmi…

Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s szintén ujjongani kezdtek.

Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét, aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…

Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.

Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta, meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…

Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart hazamenni…

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget; nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat, mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…

Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg, nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van, pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«

– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek voltanak…

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

– Mégis pazarol a város.

– Dúlják a közöst.

– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak maguknak!…

– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!

– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…

– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…

– Majd jól tartanak Barassóba!

– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a pokolig: nem kell háború…

– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?

– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se vót.

Elhallgattak, dörmögtek: »mindig ez a békebontó, az oláh…«

Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint volt a városból s dörögtek az ágyúk…

Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…

Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt… A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem, aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.

Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből, monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…

Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…

A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt. Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt, elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…

– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a bőrire.

– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az asszonyokat nézte.

– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve szottyanik…[1]

– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az erdélyi hármas nemzet statutumaiban.

Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.

– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni. Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…

Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:

– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem, török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista asszony közt?