Part 2

És az eddig bikacsnémának ismert gyermek bátran kiállt a szoba közepére s arról az iratról egy üdvözlő verset olvasott fel Piroskához, értelmes szavalással, verset, a mit ő maga írt és fogalmazott. Ő, az eddig néma gyermek!

Az volt az öröm, az elragadtatás!

A világnak nincs akkora gyémántja, mely azzal fölérne. Soha menyasszonynak ily drága kelengyét nem adtak. Élő testvérét, kiben feltámadt a lélek! Feltámadt és világít! Beszél már: kérdez és felel.

Hogy ölelik mindannyian! Anya és nővér. Egymás karjai közül ragadják ki: elhalmozzák csókjaikkal. Drágaságnak, angyaluknak nevezik.

Aladár csendesen mosolyogva nézte ezt a paradicsomi jelenetet.

A fiú, a mint az ölelő karok közül kiszabadult, odafutott a mostoha apjához, annak a nyakába borult s megcsókolta az arczát. A fiú tudta, hogy annak köszönheti a lelkét. Mennyi munkájába, kísérletébe, leleményességébe került annak, a míg legyőzte a lelkét fogva tartó varázst. Erre aztán a feleség is odament Aladárhoz s átölelve annak bozontos fejét, megcsókolta az ajkát. Ez volt az első csók egybekelésük óta.

A gyermek tapsolt örömében és kiáltozott: «Édes apám! Édes anyám!»

De régen várták tőle ezt a szót!

– De hogy már verset is tud írni! – csodálkozék az új családtag. – Hisz egy év előtt még a betűket sem ismerte!

– Lángesze van, – mondá Aladár.

Minden tekintet az elhunyt apa arczképe felé fordult.

(Látod-e ezt? Hallod-e ezt?)

A szellem bizonyára látott és hallott mindent.

Piroska újból meg újból elolvasta az üdvözlő költeményt.

– Ez az ő írása! Ezek az ő szavai! Ezek az ő gondolatjai!

A vőlegény tanár kitalálta menyasszonya óhajtását.

– Kedves apósom! Teneked ezt a csodagyermeket énnekem kell átadnod, hogy tehetsége kifejlesztéséről tovább gondoskodjam. Nekem ez a szakbeli hivatásom.

– Beleegyezem, – mondá Aladár.

– Akkor Gyuricza velünk jön! – szólt örömtől repesve Piroska s ölébe rántotta a fiút.

– De én komolyan teszem az ajánlatot, – mondá a tanár. – Elvállalom a törvényes gyámatyaságot.

– Én szintoly komolyan egyezem bele s rögtön bizonyságát adom.

Azzal az íróasztalához lépett, annak a fiókját kihúzta s onnan kivett egy ötpecsétes levelet, azt odanyújtá leendő vejének.

– Ime, átadom az írói segélyegylet által megküldött évi nevelési díjat; éppen most kaptam meg.

– De én azt sem fogadom el. Én csak a fiút viszem el. A nevelési díj maradjon itt.

Ezt meg Aladár nem akarta elfogadni, s e felett támadt erős vita a két nemes lélek között, a miben az egyedül illetékes édes anya döntött.

– De én nem adom oda a drága magzatom, hogy tőlem elvigyék. Most, mikor a szavát hallhatom, a mikor mindennap beszélhetek vele. Ha mindjárt a khinai császár kérné is tőlem.

Íme, ilyen nagy értéke lett a Gyuriczának, a ki még egy év előtt siralom és szánalom tárgya volt az egész családra nézve.

Végre aztán abban állapodtak meg, hogy a Gyuricza marad Aladár apjánál magánnevelésben, a míg el nem éri tantárgyaiban a humaniorákat, akkor aztán átveszi őt további kiképeztetésre a sógora, s a vidéki főiskolában fogja végezni tanulmányait.

Ez így folyott rendén valami hét évig. Az írói segélyegylet választmánya minden tanév végén megküldte a neveltetési járulékot az ifjúnak, a minek fejében ő is elküldte a tanárai által kiállított iskolai bizonyítványait a választmány elnökének. Azok mind kitűnők voltak.

Egy évben aztán, a mikor az egykori néma fiú már húsz éves lehetett, az a meglepetés érte a választmányt, hogy a neveltetési összeg visszaérkezett, Györgynek egy hálálkodó levele kíséretében, melyben megköszöni az eddigi segélyezést; de a legutóbbi küldeményt visszaküldi, miután olyan állást kapott, a melyben saját emberségéből fentarthatja magát.

Ez is egyetlen eset, melynek párja nincs.

Hol van az a húsz esztendős diák, a ki egy nevezetes összeg pénzt, mely őt jogosan megilleti, melyet számára szabályszerűleg megszavaztak, visszaküldjön a jóltevőjének azzal a kéréssel, hogy fordítsa azt más szűkölködő felemelésére: ő már meg tud élni.

Ebben a fiúban nemcsak lelket tudott támasztani újjáalkotó gyámapja, hanem jellemet is tudott neki adni.

S az ilyen csodatevő embert nem nevezik ki a szentek közé.

Legalább az írótársak konklávéján legyen beatifikálva.

A FÉRJ KABÁTJA.

Baltaváry Tihamérné a szép deczember hónapot Nizzában töltötte. Akkor virágoznak javában a sárga violák a Promenade des Anglais szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, a mióta a Riviera ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél elmultával hazakerül Budapestre.

Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Rivierára: őt lekötve tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgató-tanácsos, a hol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége vagyonát képezik állampapirokban, a melyekre nézve szabad rendelkezési jog van adva a férjnek: ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes szelvények értékét.)

Épen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony.

A helyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felső kabátját ott találták a lánczhíd oszlopánál, és annak zsebében egy levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.

A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre.

Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.

A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje kabátja volt és a férje kézírása.

Azután kivezették a lánczhíd-oszlophoz, a hol a levetett kabát találtatott.

Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles jégtorlaszok törtek meg harsogva az oszlopok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. Rövid időn meg fog állni a jég, a téli pánczél fel nem szakad tavaszig: addig hasztalan minden keresés, tudakozódás. A jéggé meredt folyam nem adja ki a halottját. Várni kell az olvadásig.

A rejtélyes eltünést más bajok is kisérték.

A hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem közölte az asszonynyal a rendőrségi távirat – gyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni.

Ez volt a tartalma:

«Börzeveszteségek juttattak tönkre.»

Mennyiben volt e tönkrejutással a nő vagyona is érdekelve?

Utána jártak. Nagy volt a veszedelem.

A hitves vagyonát képező állampapirok, melyek többféle intézeteknél letétbe voltak elhelyezve, mindannyian közjegyzői megerősítés mellett át voltak írva idegen névre, mellékelve hiteles másolatban a nőtől adott felhatalmazás, melyben a férj felszabadíttatik a nő értékpapirjaival szabadon rendelkezni.

Az új név viselője volt Mister Elias Smitt.

Ki ez az Elias Smitt? Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senki sem birt egy szó tájékoztatást se adni.

A jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az értékpapirok.

A nyilvános intézeteknél nem hiányoztak a lemondási levelek, melyekben Baltaváry az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bocsátja. Dátumuk az öngyilkosság napja.

Rendes észjárás szerint azt lehetett következtetni, hogy ez a Smitt azonos azzal a játékos ellenféllel, a kinél Baltaváry a maga és felesége vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, a hol az emberek nem ismerik a közéjük tévedt idegent.

Hirlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt.

Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni, hol lakik.

No de sebaj: majd előjön, a mikor a részvénytársulatok tavaszi közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy negyedmillió értékpapir szelvényeit nem fogja ott hevertetni.

Ez az idő is eljött, a nélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig, a melyen az átiratás történt, kifizették az _özvegynek_, valamint a lemondás napjáig megillető igazgatótanácsosi jutalékot: a többire nézve az intézkedést felfüggesztették a bonyolult ügy tisztázásáig.

Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a feltisztult folyam mentén meg lehetett indítani a tudakozódásokat, Az özvegy nem kímélt költséget és fáradságot, hogy eltűnt halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.

Fél év is elmúlt már a rejtélyes öngyilkosság óta.

Baltaváryné feladott minden reményt, hogy férjét halva is feltalálhassa.

Azalatt minden nap elővette férjének a lánczhídon elhagyott kabátját s órákig elbeszélgetett hozzá. Álmában aztán a kabát megelevenült és választ adott, a mit a nő híven feljegyzett naplójába.

Házi orvosa komolyan figyelmeztette:

– Asszonyom, ha ön ezt a kabáttal való lélekidézést folytatja, bele fog őrülni.

– Hát mit tegyek?

– Ajándékozza el ezt a fatális felöltőt, mely örökösen a multakra emlékezteti.

– Kinek adhatnám?

– Igaz, hogy az ilyen ajándéktól fél minden rendes eszű ember s nem örömest ölti azt magára. De hát vannak meghibbant eszű emberek, szükölködők, a kiknek a meleg bunda jól fog esni, a kik nem féltik a lelküket attól a másik lélektől, a mi ebben lakik: vigye el ön ezt a kabátot az őrültek házába s ott ajándékozzon meg vele valakit.

Az asszony megfogadta az orvosi tanácsot s még aznap kikocsizott a Lipótmezőre, magával víve a férje kabátját, melynek oldalzsebébe nem mulasztott el néhány darab pénzt eldugni. Annak is hadd örüljön majd a szegény bolond.

Jelentkezett az igazgatónál. Elmondta neki, hogy a férje kabátját szeretné valami elmebajosnak átadni, a kinek arra szüksége volna.

– Oh, ez az ajándék nagyon alkalomszerű lesz, – mondá az igazgató. – Van az elmebetegeink között egy, a kinek az a rögeszméje, hogy ő azért került a bolondok házába, mert a télikabátját levetette; elmondja, milyen volt: szilszkin galléros, rókamál béléses; ha ő azt visszakaphatná, mindjárt meggyógyulna.

– Vezessen ön hozzá.

– Nem fél az őrültek látásától?

– Lehet-e nekem egyáltalában valamitől félnem?

Az igazgató végigvezette a folyosón a nőt a legvégső ajtóig, ott megállt s a kulcsárt szólítá az ajtó felnyitására.

Az ajtóra függesztett táblán e név volt olvasható: «Smitt E.»

A nő megdöbbenve szólt az igazgatóhoz:

– Ez az elmebeteg ebben a szobában Smitt?

– Nekünk ez alatt a név alatt adták át az eddigi felügyelői; de meg ne tessék őt ezen a néven szólítani; mert annak a hallatára egyszerre kitör rajta a dühös őrjöngés, úgy, hogy kényszerzubbonyt kell ráhúzni.

– Különös, hogy Smittnek hívják.

Az ajtó feltárult, s elébb a felügyelő lépett be rajta, azután az igazgató; utoljára a gyászruhás nő.

A beteg az ablakon nézett ki s háttal volt a belépők felé fordulva. A léptek hangjára szemközt fordult, s erre a nő öröm és rémület hangján sikoltott fel:

– Ez az én férjem!

S azzal eldobva a magával hozott kabátot, odarohant a beteghez.

Az nyavalyás reszketéssel rogyott az asszony lábaihoz, átkarolva annak térdeit, s arczát ruhája fodrai közé temetve, zokogva hörgé:

«Megbocsáthatsz-e nekem?»

A nő ráadta a téli kabátot, mire a férfi tetőtől talpig csókolá. Most már nevetett. Meg volt gyógyulva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hogy lett Baltaváry Tihamérból Smitt Elias?

*

Miss Jezabel Burrit feltünő szépség volt, énekben és tánczban művésznő: az egész világ ismerte és imádta. Amerikai nő volt. A közönség úgy hítta, hogy _gyémántkirálynő_. Mikor a színpadra kilépett, csak úgy szikrázott rajta a sok karbunkulus. Még a topánkájának a gombjai is mind solitairek voltak, s azokat látni lehetett, mert táncz közben a szeméig emelte: valószínűleg azért, hogy bebizonyítsa, miszerint ezeknek a ragyogása még kápráztatóbb, mint a brilliántoké.

Behódította már az egész világot, utoljára Budapestre is elvetődött: itt is diadalokra talált. Az útcza is jól ismerte, elegáns fogatáról, melyet maga hajtott: két ló egymás elé fogva. Künt lakott a városligetben, számos hozzátartozóival. Volt társalkodónője, titkárja, komornája, inasa, szakácsa, kocsisa: maga elfoglalta az egész nyaraló villát. Ott fogadta előkelő látogatóit.

Azok közé tartozott Baltaváry Tihamér is.

Alkalma volt rá: a feleség távol a Rivierán üdül, a férj szalmaözvegy, s ez az állapot bizonyos kiváltságokkal jár.

S az istennők azért járnak a földön, hogy a halandókat boldogítsák. S az istennők vétke dicsőít. Az nem bűn, az nem szégyen.

Aztán az istennőkre nem kell féltékenynek lenni, az imádó _bizonyos_ a maga dolgáról. Imádottja az egész világé. Meg lehet nyugodva.

Azok a brilliánsok, melyekkel a diva be van szórva, egyenkint mind énekelhetnének a velük együtt keletkezett fescenninákból, a hány, annyi szerelmi kaland; ha jókedvében van a diva, maga is elmeséli új imádója előtt korábbi játékait.

Csak _beleszeretni_ nem szabad a divába.

És épen ez történt meg Baltaváry Tihamérral.

Annyira szerelmes lett Miss Jezabelbe, hogy elvesztette a lelkét.

A reklámrovat utolsó előtti fölléptét hirdeté a művésznőnek a budapesti orfeumban: Miss Jezabel visszautazik Amerikába.

Tihamér az előadás után haza kisérte a művésznőt városligeti villájába. Ez este számára lett fentartva a tündéri légyott.

Annyira voltak, hogy tegezték egymást.

– Tehát megmásíthatatlan szándékod, hogy visszautazol Amerikába?

– Már aláírtam a szerződést.

– Akkor én veled utazom. Kisérőd leszek.

– Megőrültél?

– Meg.

– Hisz neked itthon feleséged van.

– Azt özvegyasszonynyá teszem. Öngyilkosságot színlelek. Felsőkabátomat a lánczhíd oszlopánál hagyom s annak a zsebében egy levelet az asszonyhoz, melyben tudatom vele kétségbeesett elhatározásomat, az okával együtt: a börzeveszteségek tönkre juttattak.

– De hiszen neked itt nagy jövedelmű állásaid vannak.

– Azokról előre lemondok.

– És aztán miből fogsz Amerikában megélni?

– Szép vagyont viszek magammal. Az asszonyomnak van egy negyed milliója értékpapirokban, melyekkel szabadon rendelkezem felhatalmazás mellett.

– De hisz ez tolvajság lesz.

– Bánt az tégedet? Soha sem volt ismeretséged olyan imádókkal, kik olyan pénzt szórtak a lábaidhoz, a mely jajgat?

– Igazad van. Gyémántjaim nagyrészét defraudált pénztárak siratják.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

A czinizmus nem ismeri a bűnt: az egy fajtája a filozofiának.

A házasságtörés meg a kasszafeltörés igen jól megférő testvérek; mondhatni «osztozó» testvérek. Azok előtt nincs törvény.

De egy törvényük mégis van: «ne hagyd magad rajtakapatni».

Miss Jezabel praktikus észjárású hölgy volt.

– Meggondoltad-e a dolgot? Öngyilkosságod hírére nőd azonnal haza fog sietni. Keresni fogja a rád bízott értékpapirjait. Megtudva, hogy azokat te vetted fel, egyszerre nyitjára talál az egész öngyilkossági komédiának; te megszöktél; a tengeralatti huzal megteszi a jelentést s tégedet a mint az Új Világban partra lépsz, hevenyében elfognak, mint szökevény tolvajt.

– Kieszeltem én ennek a megkerülését. Furfangos tervet főztem ki. Börzén játszottam nagy összegekben: ellenfelem, ki a fogadásoknál nyertes maradt, Smitt Éliás bankár. Az fogja átvenni az általam nevére átírt értékpapirokat.

– S ez a Smitt Éliás neked fogja azokat átadni?

– Én magam leszek az a Smitt Éliás.

– Nem birom kitalálni ennek a módját.

– Nagyon egyszerű pedig. Elváltoztatom az arczomat, az alakomat. Szőke hajam, bajuszom, körszakállam van. Hajamat kiborotváltatom a tarkóig, a szakállamat is állig, a bajuszommal együtt, a többit megfestem melanogénnal feketére. A hátamat kitömöm púposra, mankót szerzek s az egyik lábamat felkötve hordom. Így lesz belőlem Smitt Éliás.

Miss Jezabel felkaczagott.

– Pompás egy terv! S te mindezt képes volnál végrehajtani, azért, hogy engem kövess?

– El van határozva.

– Akkor ez bizonyítani fogja szerelmed nagyságát előttem s én _háladatos leszek érte hozzád_.

Tihamér sokra becsülte az igéretet. Egy istennő, a ki háladatos! Ez az Elysium csodája.

– De megállj csak! – szólt miss Jezabel. – Ennek a merész tervnek nehézségei vannak. Neked nagy óvatossággal kell eljárnod, hogy el ne áruld magadat. Először az átalakulásnál, azután az azonosság bebizonyításánál. Vigyáznod kell, hogy gyanut ne kelts. Szükséged lesz egy megbízható emberre, a kit terveidbe avass; a ki az arczodat átalakítja szakértő kézzel, azután elmegy veled a hivatalba, a hol útlevelet kell váltanod Smitt Éliás nevére s ott igazolni azonosságodat, végre egy fényképészt veled együtt felkeresni, a ki az elváltoztatott figurádat megrögzíti, a minek másolatait azután mindazoknak a pénzintézeteknek elküldöd, a melyeknél Smitt Élias meg fog jelenni az értékpapirok átvétele végett. Ilyen megbízható emberem nekem a saját fodrászom és parókacsinálóm, ki színpadi átalakulásaimban segédkezik.

Tihamér nagy köszönettel fogadta, kézcsók mellett, az eszes ajánlatot.

– S minthogy mindez időt fog igénybe venni, az itteni vendégszerepléseim idejét megtoldom egy héttel.

Ez az áldozatkészség meg már a kézcsóknál is nagyobb hálára volt érdemes.

És úgy lett megvalósítva az egész vakmerő szándék, a hogy tervezve volt.

A közbenjáró művésznői fodrász teljesen megértette a feladatát. Naponkint értekezett Tihamérral a titokban tartandó teendőkről, egész az utolsó stádiumig: Smitt Éliás fényképfölvételéig.

Baltaváry Tihamér útja a legjobban lett elegyengetve a szökésre és sikkasztásra. Csak egy kis bökkenő volt az egész dologban.

Az, hogy Miss Jezabel megbízott embere nem volt színpadi fodrász, hanem egy hírneves psychiater doktor, a ki _patiensét_ megfigyelni hivatott ide. Arczából, szavaiból, de leginkább a tetteiből összeállíthatta a hiteles parérét.

Együtt keresték fel a fényképező műhelyt.

Kocsin mentek oda a közbenjáróval. A kocsiablak függönyei le voltak húzva, hogy Tihamér átalakult figuráját az utczán meg ne lássák. A kocsi behajtott a kapun. Tihamér kisérője tudta a járást, mely ajtón kell benyitni. Ott várt már rájuk három férfi.

A fényképező gép ott állt a szoba közepén: azzal szemben leültették Tihamért.

Nem talált benne semmi különöst, hogy a fényképező mester milyen figyelemmel vizsgálja az arczát, különösen a szemeit. Szokásuk ez a fotografusoknak.

Mikor aztán már megsokalta a figyelembevételt, nyügösködni kezdett, hogy végezzék már el íziben: neki sürgetős teendői vannak.

– Azok várhatnak! – mondá szárazon a mester.

– No még ilyen fotografust sem láttam.

Erre megszólalt az az úr, a ki ide kisérte.

– Ez nem fotografus atelier, hanem a bolondok háza. Ön itt fog maradni, Smitt Éliás uram.

… A szerelmes bolondból dühös őrjöngő lett s bizony ott vész az elmebetegek házában, ha a feleségét a jó szíve oda nem vezeti a férje elhagyott kabátjával.

… Hanem Miss Jezabel megtartotta az igéretét: «_háladatos leszek irántad, ha mindezt megcselekszed_.»

Megmentette az imádójának a becsületét, a mi legdrágább kincse egy embernek.

A KIT NEM ENGEDNEK MEGHALNI.

Volt egyszer egy hirneves császárné, a ki a világ leghatalmasabb nemzetének koronáját viselte. Ott lakott a kerek föld legszebb városában, a mely még a hajdani Babylonnál is fölségesebb s erkölcs dolgában is vetekedik a hajdani Bál isten városával.

Hogy milyen volt Bál istennek a bálványa ezelőtt négyezer esztendővel, arra bizony már nehéz volna megfelelni, mert azt egyikünk sem látta; hanem hogy milyen a Bál-bálvány manapság? – azt már positive tudjuk.

A Bál-bálvány egy női alak, fej nélkül, karok nélkül, spanyolnádból vagy vesszőből megfonva kosárformán s egy zsámolyos párnára felállítva. Sokan lesznek, a kik már láttak ilyen szentet. Erre szokták a «bál»-ruhákat felhúzni, mikor ujak. Ez az áldozatnak a módja. Ha a babyloni Bál-bálvány tiszta színaranyból készült is, még sem került annyiba, mint a mennyibe kerül a mai világ népeinek az a nádból font hamis isten.

Ez is annak a hirneves császárnénak a találmánya.

A mostani Bál-kultuszt úgy híják, hogy «divat».

Ebben volt a császárné hatalmas.

A hogy a császár diktálta a _békét_ az «erős» nemnek, akként diktálta a császárné a _divatot_ a «szép» nemnek.

Ő találta fel a krinolint is.

Már mai nap senki sem tudja, hogy mi volt az a krinolin? Hanem ha megnézünk a tyúkudvarban egy _boritót_, a mely alá a tyúkok, réczék szoktak lezáratni s hozzá gondoljuk, hogy egy ilyen táritoppos fonott kas aczélrugókból, meg galandokból készült, lószőrfonalakkal beboríttatott s aztán ennek a nyilásán felül egy női alak keresztülbujt s elkezdett ezzel a banyakemenczéhez hasonló alkotmánynyal járni, hát akkor elképzelhetjük, hogy milyen volt a krinolin? Mentül terjedelmesebb volt, annál szebb volt. Ha két ilyen krinolinos úrhölgy a váczi-utcza közepén megállt egymással beszélgetni, a bérkocsiknak el kellett kerülni a szomszéd utczába, mert nem haladhattak el mellettük.

Nem sok időre a krinolin feltalálása után született a császárnénak egy fiacskája. A kis Lulu.

Milyen nagy riadalom volt az egész világban, mikor a kis Lulu született!

Ez lesz a méltó örököse a császári koronának!

A kis Lulu papája ismeretes alak volt. Még a kis iskolás gyerekek irkáinak a boritékján is látható volt az arczképe hatalmas parancsoló tekintetével, felfelé álló üstökével, erősen kiviaszkolt bajuszával (mondják, hogy magyar bajuszpödrőt használt) és hegyes kecskeszakállával. Úgy hitták, hogy Napoleon. Féltek is tőle a többi királyok, akárcsak egy iskolamestertől, mert mindig a kezében volt a skutika, s nagyokat húzott vele, ha nem jól mondták a verset:

Abé ab Vas kalap, Ha megütöd, Megharap.

Csak a kis Lulunak nem tanította meg ezt a verset a papája.

Egyszer aztán csak eltüntek az iskolás gyerekek irkáinak boritékjairól a nagy Napoleon arczképei. A nagy iskolamestert letették a hivatalából. Meg is halt nemsokára bánatában.

Vége volt a császárságnak, s azzal együtt a krinolinok is eltüntek a világról.

A kis Lulu azonban felnőtt nagyra s délczeg levente lett belőle.

Most már ő volt a mamájának az egyedüli kincse, reménye, büszkesége.

Nagyon természetes, hogy az ács fiából szintén ács lesz, a lakatos fia örökli az apja műhelyét: így a császár fiának is ahhoz kell tartani magát, hogy az atyja hivatalába tanuljon bele.

Ezt a mesterséget pedig a csatatéren tanítják.

Az ifjú dalia azt mondta egy napon a gyászoló anyjának:

– Édes anyám, az afgánoknak háborújok van az angolokkal; odamegyek háborút tanulni.

– Ne menj oda édes fiam, – monda a szerető anya. – Az afgánoknak hosszú puskáik vannak, messze lőnek velük, bizony eltalálnak.

Egy másik napon azt mondá az ifjú levente az anyjának:

– Édes anyám, a muszkáknak háborújok van a turkománokkal; elmegyek hozzájuk háborút tanulni.

– Édes fiam, – felelt neki a gondos hű anya, – ne menj te oda. A vad turkománok gyors paripán járnak, bizony előlkapnak.

Egy későbbi napon aztán azt mondá a tettrevágyó ifjú az édesanyjának:

– No, most támadt már egy csendes kis háború: az angolok verekszenek a zulu-kafferekkel. Ezeknek csak egy hajító dárdájuk van; tetőtől-talpig mezitláb mennek a harczba, az angoloknak pedig ezer lépésnyire hordó puskáik vannak.

Oda már aztán elbocsátotta a kedves egyetlen fiát a császárné háborút tanulni.

A szép ifjúnak csak akkor serkedt még a bajusza, alig tudta még összepödörni. Olyan jól állt rajta a hadnagyi egyenruha.

– Meglásd, anyám, mire visszajövök, olyan bajuszom, szakállam lesz, mint dicső emlékű papámnak volt; ezredesi vállrózsa lesz a kabátomon!

A császárné megcsókolta, megkönnyezte, megáldotta a szép fiát; úgy bocsátá el a messze afrikai csatatérre s aztán mindennap háromszor imádkozott érte térden állva.

De a szép leventét nem védte meg se a köny, se a csók, se az áldás, se a forró imádságok. Egy olyan oktalan, félmeztelen vadember a maga együgyű hajitó dárdájával, lesből előugorva, hirtelen megölte, mielőtt lovára kaphatott volna, vagy kardot ránthatott volna a délczeg császárfi.

Igazán sajnálta mindenki. Hiszen még nem volt ellensége.

Aztán elfeledte mindenki. Engedték elmulni.

Csak az anyja nem tudta elfelejteni, nem hagyta elmulni.