Part 1

JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

II. KÖTET

TÚL A LÁTHATÁRON

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

TÚL A LÁTHATÁRON

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

TÚL A LÁTHATÁRON.

EGY SZENT NŐ.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosto mentében: előbb két ódon háznak az udvarán kell végigmenni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.

Ez a _S. Stefano Rotondo_.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden színű márvány, gránit, travertin; dóriai, jóniai és korinthi oszlopfőkkel, némelyik a nélkül is; vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak; a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafonig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a S. Stefano Rotondo templomban, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven kép-csoport.

Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihletes művészi alkotásokban, de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy különböző nemét tünteti fel a keresztény vértanúk halálra kínzatásának. A hagymázas fantázia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson az ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják ketté fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztény hit vértanúit; azoknak az arczai kínt, iszonyatos kétségbeesést, agoniát fejeznek ki; hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csúfolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.

Két festő: Pomerancio és Teroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronenktól:

– Hogy érhette utól e kín-látományokat emberi fantázia? Hisz azokat tanulmányozni kellett.

A vezető mosolyog s halkan jegyzi meg rá:

– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hívek jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői felfogást tanúsít: szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm-alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög. És a kínzott nő mosolyog hozzá.

Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.

Agatha siciliai előkelő, gazdag család leánya volt. Palermoban lakott.

Rómában Decius uralkodott akkor s Quintinus volt Sicilia kormányzója.

A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége; nőül kérte a leányt.

– Nekem már van jegyesem, – mondá a leány.

– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?

– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb, – mondá Quintinus, – az új Messiás-e, vagy isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.

Venusnak mindenütt volt temploma, de kultuszát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosították a babyloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak, s bacchanaljaikból minden szív megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-kultusz főpapnője egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Venus-papnő kezébe adta Agathát.

Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő! Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi viselkedésével, és van valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szívét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.

Ez a megnevezhetetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a melyet e megdicsőült tekintet gyakorolt rá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvaságai sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Ez mindenre a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tűnik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kín-vonagló torzképpé.

A többit elmondja az a kép a S. Stefano Rotondoban.

Agatha túlélte a kínzást.

Négy nap múlva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s – borzalom leírni! – izzó parázson és üvegcserepeken hengergetteté végig.

Akkor meghalt.

Az égbenéző mosolyt még a halál sem törölte le arczáról.

A népmonda hozzáteszi, hogy a cataniaiak, mikor az Etna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül hívni, védszentjüket.

Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihűlés? S a mai kor emberszeretetében pótolja ki azt, a mit Istenszeretetében veszített?

NAGYPÉNTEK.

Tudvalevő dolog, hogy a nagypénteket a protestáns atyafiak különösen megünneplik.

Gyerekkoromból emlékezem rá, hogy nagypénteken templomba mentünk, prédikácziót hallgattunk és _bőjtöltünk_, a mi annyit tesz, hogy délre hal volt és mákos csík az ebéd.

De még a kálvinistáknál is szigorúbban megtartják a nagypénteket a luteránus atyafiak. Azoknál e szent napon sem úr, sem cseléd, sem ló, sem ökör nem dolgozik.

A hatvanas években, mikor a magyar dzsentri a tudvalevő okoknál fogva a falukon visszavonulva élt, egy nagycsütörtök délutánján fiatal jóbarátok társasága gyült össze a Podmaniczkyak aszódi kastélyában: Prónayak, Keglevichek. A fogataikat még aznap hazaküldték, s szombat estére rendelték vissza, hogy husvét első napjára ki-ki otthon lehessen.

Másnap kora hajnalban lovas posta hoz egy levelet Keglevich Bélának, melynek olvastára azt mondja a fiatal gróf a házigazdájának, hogy neki rögtön menni kell Pestre, mulaszthatatlan dolga akadt.

– Próbálj szerencsét, – mondja neki Frigyes báró. – De figyelmeztetlek, hogy ma nagypéntek van.

Béla gróf nem volt péntekes. Felülemelkedett minden babonaságon. Elindult előfogatot rendelni a faluba. Hisz az aszódi gazdák híres fuvarosok. Ők tartják fenn a gyorskocsizást a Duna-Tisza között.

Hanem egy pár óra mulva arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nagy-péntek-nap mégis kivételes egy nap. Minden háznál vallásos elszörnyedéssel fogadták a felszólítást: «Nagypénteken! Lovat befogni! Igaz luteránusnak! Ki hallott ilyet!»

Pedig Gyurgyik uramnak, ki máskor is hordta a grófot, olyan négy lova volt, hogy még a gőzkocsi se hágna a nyomába, ha volna. De hát még akkor nem volt gőzkocsi.

Megbicsakolta magát, hogy ő be nem fog nagypénteken még tíz forintért sem. Máskor ötért is köszönetet szavazott.

Béla gróf végigjárta az aszódi hosszú-utczát, szerencsét próbálva: sehol sem álltak istrángnak. Azok ott végtűl-végig mind igaz luteránusok.

Utoljára megint csak visszakerült Gyurgyik uram házához. Most már huszonöt forintot igért neki, ha rögtön beszállitja a fővárosba.

A huszonöt forint megrendítette gazduramnak a hitét. Csak befogta a négy pejkót. Hiszen bűn biz az, de majd kibőjtöljük, nyugtatá meg a feleségét.

S aztán csak elporoszkált valamerre a kertek alatt a pasasirjával, hogy a szomszédok meg ne botránkozzanak az ünnepszegésen.

Gyönyörű szép napfényes idő volt, a hívek bunda nélkül mentek a templomba. Istentisztelet után mindenki sietett haza, a bőjtös ebéd mellett folytatni az ájtatosságot.

Délután két órakor hirtelen előtámadt a Mátra mögül egy nagy fekete felhő, s néhány percz mulva elsötétült az ég, s nekizúdult egy olyan hózivatar, a mely egy deczemberi förgetegnek is bevált volna; fél óra mulva bokáig érő hó födött utczát, mezőt: itt volt a tél.

De a téllel együtt itt volt a nyár is, villámlás, menydörgés a hóförgetegben.

Egyszer aztán egy földrengető csattanás harsogott át a légen, a villámsugár mint egy tűzkéve csapott le egy háztetőre, mely abban a pillanatban lángba borult.

… Az volt a Gyurgyik uram háza…

A csodálatos zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is rohant; csak a behavazott tájék s az égő ház hirdeté ittjártát.

«Isten itélete ez!» mondták a házakból előkerülő lakosok, és senki sem igyekezett a villámgyujtotta tüzet eloltani.

Ha maguk a kastélybeli gavallérok a cselédjeikkel meg a tűzifecskendőikkel nem segítettek volna a tüzet eloltani, porig égett volna a ház.

Ez naptól fogva próbálta légyen valaki a tele tárczáját odakínálni a luteránus atyafinak nagypénteken, hogy fogjon be érte – csak ide a szomszédba egy kis kirándulásra!

LÉLEKTÁMASZTÁS.

(Elbeszélés a való életből.)

Csodatételt írok le, a mi nem mese, ámbár hitregei dicsfény veszi körül.

Feltámasztani egy halottat, a kiből már eltávozott a lélek: ez a bibliai szent alakok isteni adománya.

Előidézni a túlvilágról a testnélküli szellemet, hajdan varázslók kápráztatása: korunkban lélekbúvári művészet.

Az én varázslóm egyszerű, mindennapi alak, a ki maga sem nevezi csodának, a mit művelt; pedig valóban az.

Egy lelket előtámasztani, a ki még _nincs_.

Volt nekem egy igen kedves barátom, azokban az időkben, a mikor nehéz volt a hazát szeretni, a szabadságért küzdeni: nem volt hozzá egyéb fegyver, mint a toll.

Ő volt e munkában leghívebb osztálytársam: író, mint én. Rabja és ura a munkának.

Ott lakott velem egy házban: ismertem egész családját, volt szép ifjú felesége, két gyermeke. Az idősebb leány, a kisebb fiú. A leány neve volt Piroska, a fiúé Gyuricza. Az is apja nevét viselte.

Csak azoknak élt.

De milyen életet!

Évek óta halálra szánt beteg volt.

Az orvosok tudtára adták, hogy baja gyógyíthatatlan; fájdalmainak csak fokozását várhatja; mikor nem bírja tovább, akkor megszabadul tőlük az élettel együtt.

És ő neki megvolt a heroismusa az élet fentartásához.

Látta nyomról-nyomra közelíteni azt az ismeretlen szellemet. Némelyek csontváznak ábrázolják, mások denevérszárnyú angyalnak. Mindenki retteg a nevétől.

S a ki legjobban kerüli, az a saját testvére: az álom. A halál jelöltjének nincsen álma. Nyitott szemmel kell neki nézni a túlvilág sötétjébe.

Az édes ágy! A szenvedők menedéke. Neki el volt tiltva. Karszékében ülve virrasztotta át a hosszú éjszakát.

Lámpája ott állt előtte az asztalán, olvasott és jegyezgetett. Tele volt a lelke gondolatokkal. Be volt avatva az európai politika minden részleteibe.

Minden nevezetes államférfiúnak ismerte a nyilvános életét, múltját, vezérelveit, a nagy európai kérdések fázisait, a feje egész könyvtár volt. Eszményképe lehetett egy hirlapírónak.

Nekem volt legtöbb okom az ő életéért imádkozni.

Mindennap meglátogattam: beszéltünk a világ állásáról, pártunk helyzetéről. Ő hitt a jövőben. A jövőben! A miből neki csak napok voltak igérve. És minő napok!

Egy ízben túlömlött a szíve.

– Nem soká tart már, – mondá; – fordítsunk a szerepen. Eddig én voltam a föld terhe, ezután a föld lesz az én terhem. Minden jó lesz.

De egy könycsepp elárulta, hogy a megölő fájdalmon kívül van még valami, a mi átkíséri a túlvilágba.

– Én nemsokára nyugalomra térek: szeretteim magukra maradnak. Nőm, leányom miatt nem aggódom. Nekik szereztem egy varrógépet. Ez eltartja őket. De mi lesz a fiamból? A ki néma. Nem süketnéma, mert minden szót meghall: ha a kakas kukorít, ő utána kukorikol; ha a kutyákat ugatni hallja, utánozza az ugatásukat: de emberi szót nem ejt ki a száján. Megvizsgáltattam szakértő orvosokkal. Azt mondták, hogy nem siketnéma, hanem bikacsnéma, a mi még rosszabb. Mert a siketnémát még meg lehet tanítani beszélni, de a bikacsnéma nem akar megszólalni. Az megtagadja emberi voltát, állat _akar_ maradni. A fiam ott felejtette a lelkét valahol a megelőző világban. Nincsen lelke. Már tíz esztendős és még egy szavát nem hallotta senki. Próbáltam gyöngédséggel, szeretettel rávenni, hogy beszéljen; hízelegtem, gyügyögtettem, ajándékokat hoztam neki, gyermekeknek kedves nyalánkságokat; – megcsókolta a kezemet, megnyalta, mint a kutya, de egy «köszönöm» szóra nem lehetett rábírni. Aztán szigorral kezeltem, éheztettem: egy kérő szót ki nem mondott; megvertem: egy «jaj»-t nem hallatott. A nénjét rajongón imádja, és az sem volt képes rávenni, hogy a nevét kimondja, bárhogy igyekezett is szótagonként a szájába rágni: «Piroska». Már tíz esztendős és még egy betűt nem ismer. Mi lesz belőle, ha én meghalok? Más apa, ha vagyont nem hagyhat is a fiára, de rá hagyja a munkabíró tehetséget; életpályát szemel ki a számára. Én azt sem tehetem. Még csak koldusbotot sem hagyhatok a fiamnak, mert a kolduláshoz is emberi hang kell.

Nem bírtam a barátom megnyugtatására egy szót se mondani, mert én ismertem már ilyen önkéntes némát, mint felnőtt alakot, de annak vagyonos családja volt. Beszélni nem tudott; de kártyázni megtanult s nem volt hülye, mert nyert.

És ez a néma fiú szép volt arczban, alakban. – Gyermekkori mása az apjának, ki még ily összetörten is az iliászi héroszok alakjaira emlékeztetett. Csak a nagy kék szemeit kapta az anyjától s azokkal tudott beszélni.

Volt egy közös jó barátunk, a ki jobban értett a vigasztaláshoz, mint én. Mindennapos vendége a kis családnak; Aladárnak hívtuk.

Ő is munkatársa volt a lapomnak, a tanügy és kritika rovatát vezette. Kitűnő pædagog volt. Gyermekek számára írott tankönyveit minden iskolába befogadták. Új rendszert hozott be, mely megkönnyítette az olvasás megtanulását.

Már korán reggel meglátogatta György barátját, átvette ennek a lefolyt éj alatt papirdarabokra irónnal feljegyzett eszmetöredékeit. György írógörcsben szenvedett, nem tudott a kezébe tollat fogni. Aladár írta meg a czikkeit a gyorsírói följegyzések után, a melyeket az álmatlansága óráiban papirra vetett. Igazán jobb keze volt a barátjának.

Szerette is minden ember a háznál. Szép piros arczú férfi volt, magas homlokkal, erős termettel. Viseletében nem sokat gondolt a divatra; télen-nyáron egy öltözetet hordott s a nyakravalófelkötéshez éppen nem értett.

Még a házi kutyák is megkülönböztették: a szokásos csaholás helyett hízelgő vinnyogással fogadták, s a mint Gyuricza odabenn meghallotta, ő is hasonlóan nyafogott; neki is kedvencze volt a piros képű bácsi, eléje szaladt, karjába fogózott s el nem maradt tőle: ő vezette a szülői szobájába. Két szobás szállásuk volt, a külső a hölgyeké, a belső az övé, a konyha volt a cselédé. Elébb a hölgyeket üdvözlé, aztán kopogtatott be az úrhoz. Amott forró kézszorítással fogadták, ennek olyan hideg volt a keze.

És aztán a néma gyerek el nem mozdult a vendégjóbarát oldala mellől mindaddig, míg az az atyjával értekezett. Le nem vette a tekintetét annak a beszélő ajkairól. Látszott rajta a szomjú vágy, megérthetni a szavak tartalmát: kivált mikor az atyjának és a jó barátnak a tekintete az ő arczára vetődött, ő róla beszéltek. Bizonyosan nagyon jókat. Aladárnak tervei voltak, a melyekkel az elbúsult apát megnyugtatni törekedett. Lélekfeltámasztó tervek. S a gyermeknek volt, lélek hiányában, állati ösztöne, mely rávezette a valóságra. Mikor Aladár búcsút vett az atyjától, ez mind a két kezével megszorította a jó barát kezét, a kebléhez is nyomta.

Az eltávozót aztán a néma fiú, karját átölelve, az anyja szobáján át vezette ki s unszolta az anyját, hogy ő is két kezével szorítson vele kezet s nyomja azt a kebléhez.

A nő feltűnő szépség volt: igazi minervai alak, arcza komoly. Még élete nyarának az elején volt. Miket szenvedett az utóbbi évek alatt, arczvonásai nem árulták el. Én egy martirnőnek ismertem.

Végre bekövetkezett az elháríthatatlan vég: a megváltó halál.

Az is egy tudomány: szépen, nyugodtan meghalni. Az én György barátom értett hozzá.

Ott voltak mind mellette, a kiket szeretett. Alkony volt, a napsugár az arczára tűzött. Egyfelől a neje, másfelől a jó barátja. Mind a kettőnek a kezét megfogta és egymásba tette.

– A mit megfogadtál… – rebegé Aladárhoz.

Ez volt az utolsó szava.

Egy férj, ki halála perczében eljegyzi az özvegyét egy új vőlegénynek.

Soha szomorúbb temetést nem láttam.

Egy fiú, a ki nem tud sírni. A koporsóban ott látja az atyját halottan s nem bírja e szót elkiáltani: «Atyám!» Ki akar törni az ajkán, de egy dæmon visszafojtja a mellébe. Látja, hallja kétségbeesett zokogását anyjának, nővérének: ő is erőlködik a sírást utánozni, érzi a fájdalmát, de nem tudja megtalálni a könyeit, kínozza a «jaj!» szó, a melyet nem bír kimondani. Hangja üvöltés.

A temetés után összejöttünk Aladárral.

– Meghalt barátunk családjáról gondoskodni kell, – mondám neki.

– Én is azt gondolom.

– Még ma értekezletet tartunk az írói segélyegylet választmányában a nőnek és az árváknak nyújtandó kegydíj iránt.

– Csakhogy ez a nő nem fogja azt elfogadni.

– Miért nem?

– Mert büszke. A míg egy varrógépe van, s maga és leánya dolgozni tudnak, alamizsnát nem fogad el.

– De a néma fiú?

– Annak a neveltetéséről lehet szó a választmányban. De másról szeretnék önnel beszélni, a mi sürgősebb.

– Sürgősebb, mint az elárvult barátunk családjának insége?

– Sőt parallel ügy. Akar ön násznagyom lenni?

– Igen.

– Nőül veszem elhunyt barátunk özvegyét.

– Ön megigérte ezt a haldokló apának?

– Ha nem tettem volna is. Én tisztelem ezt a nőt s el tudom tartani.

– Üdvözlöm érte. Leszek önnek násznagya. Hanem ez haladékot kíván.

– Én pedig rögtön akarok intézkedni. Még ma, a temetés napján akarom, hogy megkérje ön számomra az özvegy kezét.

Belenyugodtam, bár az ötlet nagyon bizarrnak látszott.

Csak Shakespearenak volt megengedve, hogy a férj koporsójánál a gyászoló özvegy kezét megkéresse.

Ősi szokás a magyaroknál, hogy a _kérést_ a násznagyra bízzák.

Sértené a férfiú szemérmetességét, ha maga a kérő rebegné el ajánlatát. Hisz a nótában is azt danolja a legény: «Kérlek, ne nézz a szemembe: meghalok szégyenletembe.»

Magamnak is össze kellett szednem minden tudományomat, hogy miféle szavakkal bírjam kifejezni nehéz feladatomat. Ebben a helyzetben nehéz a hízelgő szót úgy alkalmazni, hogy sértéssé ne váljék. Hisz a könyek forrása még nem apadt ki. A kínos seb még vérzik. Szabad-e azt feltépni?

De meg kellett történni, Aladár nem volt könnyelmű lélek. Évek óta mindennapos vendége a családnak: érteniök kellett egymást. Ha szándékának teljes erkölcsi alapja nincsen, akkor az hebe-hurgya merénylet számba megy. Nem! Ez nem lehet komédiatárgy. Ez szentség, ha igaz, gyalázat, ha nem az.

Együtt mentünk át barátommal a gyászoló család lakására.

Mind együtt találtuk őket az elhunyt családfő szobájában.

Az anya és leánya az elhunyt kedvesük arczképét diszítették fel a gyászkoszorúkból elhozott babérlevelekkel. Én is hozzájárultam egy pálmalevéllel a szerkesztőség nevében.

A fiú a szögletben guggolt és öt darab gömbölyű kavicscsal, a mit a temetőben szedett fel, pitykövet játszott.

A nagy bőrkarszék, melyben a családapa hosszú betegsége napjait, éjeit töltötte, ott állt a szokott helyén – üresen.

A néma fiú, a mint bennünket a szobába belépni látott, felugrott a helyéről, abbahagyta a pitykövezést s odafutott Aladárhoz, átölelte s kényszeríté, hogy abban az üresen maradt karszékben helyet foglaljon.

S a mit én a bölcseségemmel meg nem bírtam találni, megtalálta ez a néma gyermek, a megnyitó szót.

Én megfogtam az özvegy kezét s rámutattam e jelenetre.

– Drága barátném. A mit e gyermek ártatlan lelke kitalált, az a mi idejövetelünk czélja. Annak a helynek nem szabad, nem lehet üresen maradni; mi nem jöttünk ide szokásos mondatokkal vígasztalást hozni, hanem azért, hogy a család sorsába beavatkozzunk. Ha én ki nem mondom is, kegyed ismerni fogja az én barátom érzelmeit s azoknak szent és komoly voltát.

Erre Aladár is odalépett s kezét nyújtá az özvegynek.

A saját kezemen érzett szorítás sejteté velem, hogy az Aladár keze is forró szorításban részesült.

– Kedves barátom, – mondá az özvegy nyugodt hangon, s aztán mindkét kezével kebléhez szorítá leánya fejét, hogy az is hallja, a mit az anyja mondani fog, – én nem vagyok szenvelgő: nem titkolom el, a mit érzek. Miket szenvedtem két hosszú év alatt, önök legjobban tudják. Enyhíteni törekedtek. Most megváltást kinálnak. Én megvallom, hogy Aladárt becsülöm, tisztelem. Lelkét kiismertem. Ajánlatát a boldogság igéretének tartom. De hogy a boldogságot elfogadjam, tiltja a szívemben lakó fájdalom, mely követeli a maga jogát s melynek én alázatos rabszolgája akarok lenni. Nekem a szenvedés gyönyör, a könnyhullatás éjjeli hálótársam. Várjanak önök, a míg a gyász leszakad rólam: addig drága halottam emlékének élek.

– Nem várhatunk, – szólt Aladár. – Ön éljen a fájdalmának s tiltsa el a szívét minden örömtől; de ennek a fiúnak apára van szüksége; apára, a ki az elrejtőzött lelket feltámasztja benne, a ki élő emberré alakítja át, s ezt a nehéz feladatot meg kell kezdeni minél elébb. Én jól tudom, hogy kedves halottunk szellemalakja most is közöttünk áll; de nem azért, hogy bennünket elválaszszon, de hogy kezeinket egymásba tegye, a hogy haldokolva tette. Neki tettem szent fogadást, hogy fiának apja leszek; most azt jövök beváltani.

Most a néma gyermek is közbelépett s két kezét anyja és kérője kezébe téve, oly esedező tekintetet vetett az orczáikra s nagy bámulatukra az első emberi hangot ejté ki ajkain: «a» – «a»! (a mi kezdőbetűje az «apa», «anya» nevének.)

Ez az egy kezdő hang nagy rábeszélés volt.

Aladár egész tervét előadta.

– Nekünk a legrövidebb időhaladék alatt, a mit a törvényes szokás elénk szab, meg kell tartanunk az esküvőnket, hogy én ide költözhessek. Két szobánk van. Az egyiket elfoglalja ön a leányával, a másikat én a fiával. Nem beszélünk szerelemről. Tudom, hogy azt elébb ki kell érdemelni. Rajta leszek és el fogom érni. Bízom hozzá.

Ez ajánlat elfogadható volt.

Két hét múlva a temetés után végbement az új házasság: csendben, minden czeremónia nélkül; a világ nem vett róla tudomást.

Aladár gondja alá vette a néma gyermeket. Tervébe nem avatott bele senkit.

A két nő kézimunkája jövedelméből márvány siremléket állíttatott feledhetetlen halottjának. Mikor az elkészült, a fiú, mostohája kíséretében, mindennap kiballagott a temetőbe s az apa sírkövén tanulta meg a sillabizálást. Már ennyire haladt. De azt titokban tarták. Anya és néne nem tudtak róla semmit.

Legrégibb jótékonysági intézményünk, a «Magyar írók segélyegylete», melynek választmányi tagja vagyok, az elhunyt írótárs árva fiának neveltetésére megfelelő összeget szavazott meg, mely nagykorúsága eléréséig ki fog neki szolgáltatni.

Soha elvetett mag dúsabb kalászt nem hajtott.

Aladár oktatási rendszere mellett a lélektámasztás csodamódon haladt előre. A fiú már könyveket is kapott. De a mit azokból tanult, azt fenhangon nem mondotta el; csak éjjel, mikor minden elcsendesült a háznál, sugdosta el a szerzett tudományt a nevelő apjának.

Így múlt el a gyászév teljes nyugalomban.

De valami mégis megzavarta a kis család nyugalmát. A szerelem. Ha a férj és feleség szent fogadalma elzárta az útját, a kis szárnyas istenfiú megtalálta az oltárát a leány szívében. Egy fiatal tanár, Aladár jó barátja, megismerkedett Piroskával és belészeretett, megkérte a kezét. Biztos állású, kitűnő tagja volt egy erdélyi főiskolai tanári karnak, a mellett jeles szaktudományi író.

Az ifjú pár egybekelését a gyászév leteltének évfordulójára tűzték ki.

A menyegző alkalmával szokás a menyasszonynak ajándékot adni: drágaságokat, a melyeknek a női szív örül.

Aladár is gondolt ki ilyen ajándékot mostoha leánya számára.

Az esküvőt megelőző estén bevezette a családhoz Gyuriczát.

Egy irattekercs volt a fiú kezében.