Part 9

– Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk össze.

Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a férfi beszélt:

– Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban a pillanatban, a mikor először megláttam…

Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: – megértem, megértem. Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az ágyba.

VI.

Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki, hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát, megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg. Az ura csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett hozzá.

– No, ilyen frissen. Ej haj…

Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni. A leány ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve huzódott el előle.

Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.

– Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.

A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is utána és nyakonfogta a fiut.

– Mit beszélsz?

– Beléütöm a kést.

A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából kikelve ordított rá: – majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett az ura füléhez hajolva:

– Megszabadítalak tőle, magamtól is. Már gondolkoztam is rajta. Ne beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.

A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:

– Berta – de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy elmenjen.

– Ne beszélj – folytatta. – Neked van igazad. Egészséges, derék ember nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához. Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.

A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az asszony:

– Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: – vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel, az irások, az ötven forint…

Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:

– Rajtam nem mult. Rajtam nem…

A MESE

Kammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből. Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru házakat képes beragyogni. Valami kis gimnázista öccs kellett volna e mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak. De hát egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni. Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki… De hát a lány… a lány egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak, mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága hozzávalót. Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassék, egyéb házi dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.

Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni, hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott ebben a gyerekben.

Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott, hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.

Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban. Előbb csak üres kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta, mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte, engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult. Valami főtt a fejében s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság vonaglott az arczán.

Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.

– A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel, hogy előadjam a kérésemet.

Az öreg ember elborult arczáról semmi változást nem lehetett leolvasni. Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit mondani akart.

– Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm, rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.

– Szép.

– Tehát kérem a kisasszony kezét.

Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva, bólintott egyet.

– Rendben van. Részemről… A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a mi a multat illeti…

A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.

– A multat? Nem, semmit se mondott.

– Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni, de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell, hogy a mit mondok, az mindenképpen köztünk maradjon.

Az meghajolt:

– Kérem.

– Ott kezdődik a dolog és ez a könnyebb része, hogy én nagyon egyszerü ember vagyok. Molnár, közönséges molnár, a ki persze a gépekhez is értettem valaha egy kicsit. Hát én bizony még napszámoskodtam is itt Pesten, a mig bejutottam a malomba. Zsákot hordtam ki a hajókról. Hát nem igen vagyok uri ember s uraságodat egyszer majd talán bánthatná az is, hogy egy ilyen közönséges ember lányát vette el.

– Dehogy, dehogy…

– Igaz, hogy aztán megszedtem magam. Kedvezett a szerencse. Az is igaz, hogy velem nem igen vall szégyent, mert én a székemből többé már föl nem mozdulok, hanem hát meg kellett mondani. Még azt is meg kell mondani, hogy a lányom hozománya körülbelül nyolczvanezer forint készpénz s ennyi lehet az, a mit a halálom után örököl. Szaporodhatik is, baj is érheti… Szóval egyelőre nyolczvanezer forint és – a gyerek.

– Mi?

– A gyerek. Semmit se mondott a leányom? Semmit… Hát ez bizony kellemetlen, de igy van. Most már késő sopánkodni rajta. A dolog mindenképpen köztünk marad, ugy-e? – Hát kérem, ez a szegény leány hamar árvaságra jutott. Én meg nagyon elfoglalt ember voltam. Egész nap a malomban, akkor már a magaméban, meg utaztam a vásárokra is, meg a falukra, összevásárolni a termést még a lábán… Napokig egyedül volt. Ez a rokon is csak később került hozzám, a mikor már meghalt az ura, szóval: nem lehet csodálkozni azon, hogy megtörtént a baj. Több mint két évvel ezelőtt valami kis szerelembe keveredett egy fiatal emberrel, a ki azóta elköltözött innen és a mint ez már előfordul…

Az öreg embernek nagyon nehezére esett a beszéd. Köhögött és nyögött közbe, mintha a mellében fájna valami… Lesütötte a szemeit, de egy-egy pillanatra beleszurta a pillantását a fiatal emberbe olyan mélyen, mintha ki akarná forgatni magából az egész embert, hogy jobban lássa azt, a mi benne végbemegy. Az mereven ült a széken és elsáppadt. Verejtékezni kezdett a homloka, letörülte a kendőjével s a mikor észrevette, hogy az öreg figyeli, elfordult. Az öreg tovább folytatta:

– Szóval: – valahol itt a környéken, én bizony nem is tudom, hogy hol, egy gyerek van, a ki hozzánk tartozik. Dajkaságban, már a mint ez szokás. Az is lehet, hogy hamarosan meggondolja magát és itthagy minket. Ez mindenesetre szerencsének volna mondható, de az is megeshetik, hogy kibirja még a dajkaságot is. Az ilyen gyerekek között nagyon szivósak is akadnak. Mindenesetre számolnunk kell a roszabbik esettel is. – Hát kérem, igy áll a dolog. Ha uraságod ezek után is reflektál a leányom kezére, sziveskedjék kijelenteni. Ha nem, hát távozzék békében s nekem, szegény öreg embernek, a ki, láthatja, rabja vagyok ennek a széknek, ne rójjon fel bünül semmit.

Nagy csend következett. Az öreg lehunyta a szemeit, hogy ne zavarja meg vendégét a gondolkozása s csak arra a neszre ébredt fel, hogy megmozdult a másik szék. A fiatal ember felállott, de aztán, mintha megbánta volna, hirtelen leült. Beszélni akart, de megállott az első szónál, mert érezte, hogy annyi mohó türelmetlenség van a hangjában, a mi okvetlenül ellenszenvessé teszi. Nagyokat nyelt s most már igen is szárazon jelentette ki:

– Elveszem igy is.

Az öreg bólintott s a fiatal ember nem tudott ránézni, mert érezte, hogy a most már nyugodtan rászegzett szemek égetik az arczát.

– Hát olyan nagyon szereti?

– Olyan nagyon.

– Lehet az?

– Lehet, láthatja.

Az öreg megkapaszkodott a szék karjában. Föl akart állani. Elfeledkezett arról, hogy nyomorék s visszaesett. Hanem azért egyszerre hatalmas lett. Elmosódott vonásaiból életre kelt a méltóság s széles, erős melle hullámzani kezdett, a hogy az egész testét, lelkét fölkavaró nagy fölháborodásban rácsapott erre az emberre.

– Menjen innen az ur. Hitvány ember az ur. Az én gyönyörü kis lányomról elhitte ezt a piszkot. Az én lányom az urnak csak olyan, a kit igy is, ugy is elvesz. Az én gyönyörü kis lányom… Induljon az ur… Hitvány ember, hitvány…

A fiatal ember fölállott és a kalapját kereste. De közben visszaszólott.

– Kérem, kérem…

– A hátsó lépcsőn menjen le. Nem akarom, hogy találkozzanak.

S azzal a fiatal ur már nem is létezett többé neki. Az ablak felé fordult s valami nagy, boldog mosolygás ömlött el az arczán, végtelen odaadás, a minek a közepette még egy kicsit méltatlankodott.

– Édes kicsi szentem… Micsoda rut mesét találtam ki róla.

A MÁSIK TÁRSASÁG

Zsufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán. Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan, mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke, zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak. Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a csengőt. Már csend lett. Jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.

Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta. Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta, pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.

– Álljon fel, – mondta az elnök.

A rab fölállott.

– Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy elmondja azt, a mi még mondanivalója van.

A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:

– Nincs semmi.

S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s kissé türelmetlenül kérdezte:

– Nos?

Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt, mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet kért… Aztán nyögve, fuladozva hebegett: – Mielőtt elmennek, kérem…

– Nos, mit akar?

– Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. – Megfogta a nyakán a kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt hajtogatta: – Ne, ne, ne tessék…

A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról egy pohár vizet adott neki.

– Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben. Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a haláltól.

A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de határozottan mondta:

– Nem félek.

Az elnök csodálkozva nézett reá.

– Hát akkor?

A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek…

– Csak mondja.

– Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik. Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután következik… Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit… Azt hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint én. Hát…

– Akar még valamit mondani?

– Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután… Ha ugy vitték ki tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én ennek a társaságnak már nem vagyok jó…

– Melyiknek?

– A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok között, a kiknek mindnek bánata van…

Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, – de halálos csendben hallgatták. Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: _bánata_ – nem értették meg mindjárt. A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor azt hitte, hogy most már megérteti magát.

– Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell, elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz. Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért, mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog. Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat sem vihetem magammal… De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.

Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után, hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül, alig hallhatóan szólt még egy-két szót:

– Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.

A VERS