Part 6

A szomszéd ház eresze alatt öt fecskefészek van. Az utcza csendes, elhagyatott, se fogat nem jár rajta, se lovasok nem vágtatnak végig a porondos uton, ha az ember látni, figyelni akar, egészen a fecskékre van szorulva. Ezek a legérdekesebb lakók, a többi tuczat. Azok a szegény fészkek sokkal több viszontagságnak vannak kitéve, mintsem gondolná az ember. Az eresz nem véd meg minden ellen, csak éppen födelet ad, mikor a verebek beállítanak lakást követelni, bizony ki kell szállani a verekedésre minden fészeklakónak, a ki csak birja a szárnyát és vagdalkozó éles kis csőrét. Hozzá még a verebek mindig többen vannak s merészebbek is. Ilyenkor behallatszik ablakomon mind a két fél csatakiáltása. Minden jóravaló ember fecskepárti lenne itt, hacsak nem szocziáldemokrata. Én is a fecskéknek szeretnék valamicskét segíteni, de nem lehet. Egyszer tapsoltam és fütyöltem, de nem értem el vele semmi eredményt, mert a helyett, hogy a verebek ijedtek volna meg, az én barátaim rebbentek tova. Szóval, nem kell beleelegyedni a más állatok dolgába, elvégzik ők valahogyan a maguk békéjét és verekedését egyaránt s a mellett ráérnek egészséges kis fecskefiukat költeni ki a mogyorónyi tojásból s táplálják is a maguktól elvont drága falatokkal. Itt is, ott is kidugja fejét a fészekből egy-egy uj legény s szaporodik a tábor.

A hatodik fecskefészek fölül van az ereszen és emberek laknak benne. Ezelőtt atelier volt, most is az, hanem egyuttal benne főznek s egy szögletben hálószobát is rendeztek be rajta a lakók. Két nagy táblaablak világítja meg a kis műtermet. Az eddigi lakók folyton káromkodtak, mert nem lehet védekezni benne a nap ellen. Ha az egész üvegoldalt elfüggönyzik, sötét van benn, mint a pokolban, ha világosan hagyják, szinzagyvalékot kevernek a napsugarak a vászonra. Rángatták egész nap le és fel a függönyt, egyik sarokból a másikba küldték a modellt s két-három nap alatt megszöktek. A ki most lakik benne, az türelmes és csendes. Van egy párja, a világgal nem igen törődik s csak akkor pingál, ha a napnak éppen nem méltóztat sütni. Nem igen van valami sietős munkája, bár szörnyü módon szegény ember lehet. Máskülönben igen vigan élnek. Az asszonyka sokat énekel, ugy látszik az urának is tetszik a hangja, közben nevetnek, nagy hanczurozást csapnak s az öt másik fészekből hallgatózva dugják ki fejeiket a fecskék. Sok bajuk van az esővel. Éppen az ablakuk előtt van a csatorna. Ha nagyon zuhog a zápor, becsurog a viz házikójukba. Ilyenkor kikönyökölnek az ablakba, egymásra hajlik a válluk, igen sokat és nagyon kedvesen komédiáznak a bőséges vizzel. Ugy tesznek, mintha visszahajtanák tenyerükkel kétfelül a vizet a fedélre, de tulajdonképeni czéljuk mégis az, hogy végigdörzsöljék vizes kezüket egymásnak az arczán. Az asszony végig borzong, sikít egyet-egyet, de azért visszajön az ablakhoz. Aztán meg a férfi dörmög, törülközik nagyban s nagyon meg vannak elégedve a világgal ebben a pocsék időben. A férfi nincsen több huszonnégy évesnél s az asszonyka se töltötte még be a tizennyolczat. Majd megjön az eszük.

Néhány hét előtt ugy látszott, mintha csakugyan megkomolyodtak volna. A férfi fölrajzolt egy képet s nagyon komolyan vette a vásznat. Mikor tiz márkáért odacsapta a papirra valamelyik kövér hentesné arczképét, mindig fütyölt, énekelt és jókedvü volt. Most belekomolyodott a munkába, a szemeit majdnem erőszakosan meresztette rá a szinekre, hogy minél többet lásson, lélegzetét is visszafojtva figyelte a munkáját s mikor egyszer az asszony megszólította, durván kiáltott rá, hogy hallgasson. Most már neki is sok munkát adott az ablak, rángatta a függönyt s káromkodott mérgében, éppen mint az előbbi bérlők.

Csak délben, az ebédnél állott szóba a feleségével, akkor is komolyan s még sóhajtott is.

– Soha se éreztem annyira, hogy semmi vagyok, mint most. Találkoztam az utczán egy professzorral, ugy beszélt velem, mint egy kölyökkel.

– Mit mondott?

– Hát nem fog kiállitani, nem? – kérdezte s megfogta a vállamat. Jó lett volna ugy-e végezni az Akadémiát? Tudna valamit produkálni s nem csak mesterasszonyokat rajzolna szénnel. Nem bolondság ám az iskola, kár volt otthagyni. Csavargó lesz az emberből a nélkül.

– Mit feleltél neki?

– Semmit, mit mondhattam volna. Igaza van, érzem. Unom már a szenet és a krétát, akarok valamit produkálni is. Van erőm, dolgozni fogok.

Az asszony egyszerre megijedt.

– S miből élünk addig? – kérdezé.

– Eszünk kenyeret és sajtot.

Délután tovább rajzolt, másnap is, harmadnap pedig már festeni kezdett. Az asszony egymás után hordta a holmit a zálogházba. A mi jó ruhájuk volt még, azt eladogatták, a férfinak volt még egy nagy czimeres pecsétgyürüje, a mi eddig még mindig kivánszorgott a sok nyomoruságból, most az is elment a többi után s el utoljára az a kis régi ezüst óra is, a mit még az apjától örökölt s kétszer kellett naponkint felhuzni egy kopott aranyos kulcscsal.

– Nem lesz semmink – mondta az asszony, a férfi pedig festékbe, ecsetekbe ölte a pénzt s majdnem elkeseredett dühvel dolgozott. Nagy volt a nyomoruság a kis fészekben, de a kép haladt. Csodálatos módon sikerült rajta minden. Volt egy kis köze a véletlennek is a dologhoz, de nagy tehetség világított elő a sok szin közül. Hümmögtek és csóválták a fejeiket azok, a kik látták a munkát, mig készült s kérdezték, hogy meglesz-e a tárlatra?

– Meg, meg kell, hogy legyen, – mondta a piktor s olyan határozottan beszélt, hogy hinni kellett neki. Leste mindenkinek az arczát, hogy vajjon igazán beszél-e, a mikor dicséri a képet s vigasztalta az asszonyt.

– Nem sokáig tart már s majd lesz pénz ujra. Csak még egy kicsit türjünk, egy kicsit…

– Már is sok.

Körülnézte a szoba csupasz falait és zugolódott. Őt nem lelkesitette az, a miért az embere hevült. Azok a kis dolgok, a melyekkel egy nap alatt lehetett pénzt szerezni, jobban tetszettek neki, mint ez a hosszu munka. Mikor a férfi nem látta, sírt is. Se kalapja, se czipője nem volt már olyan, a mivel emberek közé lehetne menni. Lassan-lassan megszokta, hogy minden nyomoruságért azt a vásznat okozza, a mi mindent felfal, mint egy örökké éhes szörnyeteg. Ott duzzogott órákig egy szögletben s szavát sem lehetett hallani, közbe megették azokat a szomoru ebédeket és vacsorákat, a miket még megengedett nagy kegyesen a vászon s mióta a képhez kezdett a piktor, csendes és komor lett a hatodik fészek.

A kávéházban valaki megindította a hírt, hogy ez a kis piktor, a ki a Schraudolf-strassen lakik a szeretőjével, nagyon szép dolgot csinál a tárlatra. – Lefőz mindnyájunkat… Kezdték komolyan venni a kis piktort.

– Van ötlete, szive, ért a pikturához – ez lett a hangulat. Valaki fölfedezte, hogy egy régibb képén is meglátszik már a tehetség. Egy tó és két hattyu van rajta. Különösen a tó nagyon szép.

– Szebbek a madarak – mondta valaki.

– Szebb a tó!… és már vitázni kezdtek felette, mig a fészekben ő csak dolgozott pihenés nélkül s mikor a nap az utolsó sugarát is megtagadta tőle, fáradtan, pislogó szemekkel hullott a vetetlen ágyra.

– Még csak egy kicsit türj Mari, – biztatta az asszonyt. Ma befejeztem ezt az oldalt – mutatta is a kezével – holnap megfestem a fákat, holnapután következik a napos oldal, aztán…

– Aztán, aztán, aztán, türelmetlenkedett az asszony, sohase lesz készen. Tegnap is, tegnapelőtt is lett volna megrendelés portré-ra, ha utána járnál.

– Az nem művészet fiam, értsd meg. Az mázolás, az semmi.

– Meglehet belőle élni.

– Ebből is, csak várjunk.

– Mig ezt a hitvány vásznat föl nem feszitetted, soha sem voltunk ennyire. Elmegy az embernek minden kedve az élettől.

– Majd csak ezután jön meg igazán.

– Addig meghalunk éhen.

– Ne félj tőle.

– Én nem birom már sokáig.

– Nem is kell, csak még egy kicsit Mari, még egy kicsit…

Másnap következett az erdő. Egymás mellé sorakozott egy halom üde, zöld levél a fákon s szinte érezte a friss galyak illatát a vászonon az, a ki a képet nézte, a fák mohos törzséről pedig kedve jöhetne az embernek bársonyt szakítani. Valami ős talentum lakott ebben a fiatal emberben, nem tudott sokat és azért teremtett. Az arcza azért csak ránczos maradt s komolyan függesztette szemeit a képre, bár sikerültek is a vonásai. Nem örült, kételkedett az igazságban, még a szemeinek sem hitt. A mellett szenvedélylyel folytatta a munkát, ugy dolgozott, mintha ettől a képtől függne az élete és az üdvössége.

– Minden, minden benne van ebben a képben, Mari – mondta egyszer az asszonynak, a ki kedvetlenül kisírt szemekkel gubbasztott mellette a földön.

– Minden, az óra is.

– Az is, de én is egészen, meg a lelkem is, értsd meg. Eddig csak huztam a kocsit, mint a ló, most kezdek gondolkozni. Érts meg engem, Mari.

– Értelek, bolond vagy.

Harmadnapra a világos, derüs oldal következett.

– Ezt, ezt kell megfesteni – mondta a piktor – tánczoljanak még a porszemek is és süssön a nap, hogy forró legyen az egész kép!

Festette is, de már kedvtelenebbül. Az asszony a háta mögött, mint a kinek nagyon fáj valami. Ez is boszantotta, nem tudta teljesen munkájához terelni az eszét. Valami olyanforma keletkezett a képen, a mit akart, de nem az. Ujra próbálta, nem ment. Végre kijött a türelméből s levakart egy csomó napsütötte felleget, ideges sietségében majd hogy át nem vágta éles késével a vásznat.

– Nem megy Mari, nem megy… – és most már csak nézte a képet. Ugy bámult reá, mint valami ismeretlen valamire, majd sírva fakadt mellette.

– Minek kezdtél hozzá?

Az asszony mellé ült az ágy szélére, elhallgattatta a keserüségét s csendesen, szeliden kezdett el beszélni.

– Mari, édes jó asszonykám, lásd, tudom én, hogy mi a baj. Ha te sóhajtasz és sírsz a hátam megett, én nem látom olyannak a világot, mint a milyen. Légy jobb kedvü, erőltess magadra egy kis mosolygást, igy valahogy – mosolyogni igyekezett – igy ni. Ha én volnék a te feleséged s ha te az én helyemben olyan nagyon szeretnél engem, mint a hogy én szeretlek téged, jobban beleélném magam a te életedbe. Nekem kell ez a kép, mert elveszek teljesen nélküle.

– Ha nem tudod festeni, hát mit erőlködöl vele?

– Tudom, tudom, hidd el, hogy tudom, csak egy kis baj van vele, egy kis baj… Mari! Van még három márkánk, te szereted az édes dolgokat, itt van, kettőt neked adok belőle, vagy akarsz czirkuszba menni? Menj. Oroszlánt futtatnak, ilyent még nem láttál. Vagy eredj ki Nymphenburgba, a parasztszinházba. Olyan bambák azok az emberek, hogy a tüdődet is kineveted rajtuk, egyenkint egy-egy Auguszt. Mit akarsz?

– Semmit.

– Hát nem érted, hogy bánt az, ha szomoru vagy. Értsd meg! Azért adom neked a két márkát, hogy örömöt szerezz magadnak vele. Ezt akarom.

Az asszony egy kicsit gondolkozott, a mig révedezve végigjártatta bágyadt szemeit a szobában. Alig volt valami, a min megpihenjen egy-egy pillanatra a tekintete, csak a kép, az kettőbe választotta a szobát s ott terpeszkedett el a szemei előtt. Kedve lett volna nagyot ütni rá, keresztülütni az öklével, vagy a földhöz verni s addig taposni, mig szerteszakad. Ez okozott mindent, ez a rongy. Aztán fölkelt, a mennyire lehetett, rendbeszedte magát, zsebretette a kétmárkás tallért és indult.

– Azt akarod, hogy vig legyek? Jól van, szervusz.

– Szervusz lelkem, korán jere vissza.

– Jó, jó.

Azután se ment a munka ugy, a mint kellett volna. Az aranyos porszemekkel telehintett sugarak mind halaványabbak lettek, egy felhő a nap korongja elé tolakodott s most meg már az volt a baj, hogy nem volt itthon az asszony. Rég nem maradt egyedül, nagyon megérezte, hogy senki sincs mellette. Végre is lecsapta az ecsetet s ő is elment az utczára.

Egy óra mulva visszajött megnézni az asszonyt, de még nem volt itthon. Azután ujra elment, most már másfelé, valahol egy pohár sört is ivott, körülrakatta magát képes ujságokkal, végignézett egy pár karambolpártit s megint hazament. Az asszony még mindig nem jött haza. Azért lefeküdt s az ágyban várta tovább. Az óra egymás után ütött, előbb sokat, aztán keveset, a mikor már az éjfél is elmult.

– Majd előjön – s befordult hogy aludjék. Egyszerre a fejébe szaladt minden vére s olyan forró lett a párna is, mintha izzó szénnel lett volna megtöltve. Fölkelt, ujra kiment az utczára s az arczába nézett minden asszonynak vagy lánynak, a ki még mint ő, az utczán kóborolt.

– Mari, nem te vagy?

Nem aludt semmit. Másnap kábultan baktatott le és föl az utczán s hazaszaladt minden félórában.

– Mari! Nem vagy itthon?

Az asszony estére sem jött meg, pedig még mindig nagyon várt reá a férfi. Leült az ajtó mellé s hallgatózott. A mint mult az idő, ugy vesztette el az utolsó reménységét is. Mikor tizenkét órát kongatott a nagy harang, ráejtette fáradt fejét a két öklére és sírni kezdett.

– Most, most lett volna valami belőlem…

TIZENEGY ESZTENDŐ

I.

Farnosné asszony ebédet és lakást adott holmi szegényebb diákoknak havonkint tizenhat forintért. Valaha százhatvanért se tette volna meg s hogy idáig jutott, annak hosszu, unalmas és egészen közönséges története van. Kár volna előlről elmondani. Elég annyi, a mikor már tiz esztendeig élt az urával becsületesen, egy haszontalan piktor elbolondította a fejét s akkor otthagyta a házat. Még a kis fiával se gondolt azokban a mámoros napokban, csak ment a piktor után, mint valami holdkóros. A pénzüket megették és elutazták. A mikor már alig volt egy pár forintjuk, valamennyire észretért az asszony s elkezdték a mostani üzletet a diákokkal. A hosszu asztal fején a piktor elnököl s igen jó étvágya van, pedig tudja, hogy teljesen kiábrándult belőle az asszony s csak azért nem dobják ki, mert a csupa asszony háznép közé mégis jó egy férfi. Csak járjon ott előre-hátra, és adja az urat, nem baj az. Ha ő nem szégyenli magát, ezt az egy dolgot ugy se végezheti el helyette senki.

Most nemrég azonban nagyon pórul járt a piktor s az ő szégyenét persze, hogy megérezte az egész háznép. A kávéházban rajtafogták a hamis játékon. Régen gyanakodtak már reá, most egy jószemü pinczér rálesett, a mikor éppen ráakarta tenni a másik háromra a maga kártyáját, torkonfogta.

– Tetszik csalni? – kérdezte s nem engedte meg, hogy visszavegye az asztalról a kártyát.

Felpofozták, kidobták, ő maga se tudta, hogy jutott ki a kávéházból. Mikor hazakerült, sáros volt a mellénye, a kabátja, meg a kalapja is.

Az asszony kérdőre vonta:

– Mi van veled?

Mogorván, az asszony tekintetét elkerülve felelt:

– Semmi.

– De mégis, hol jártál?

– Sehol, mi közöd hozzá.

– Róbert! Mi lelt?

– Hallgass! – Olyanforma mózdulatot tett, mintha ütésre akarna emelni egy széket. Erre elhallgatott az asszony. Bement a másik szobába és a testvérével beszélte meg aztán a dolgot. Megállapodtak abban, hogy talán részeg. Nem ujság ez. Szerencse, hogy még nincsenek itten a diákok.

II.

Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.

– Ugy is tudják már, – mondta a leány.

– Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami nagyon rosz lesz a vége, tudtam.

– Miért is kötötted magadhoz.

– Miért, miért, hagyd ezt Lujza. – Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?

– Nem tudom.

– Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott, mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.

Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött, egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.

– Valaki van itt, de ne ijedj meg.

– Ki az?

– Nem fogsz megijedni?

– Nem, nem, ne félj.

– A férjed.

Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:

– Már tudja?

– Igen.

– És mit akar?

– Majd elmondja. Jere…

– Várj.

Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utóljára látta a férjét, nagyon váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát, a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán gyorsan elhatározta magát s benyitott.

III.

Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja, hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte, de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se, mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll, egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.

– Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.

– Nem jó ember, – mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.

– Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek lenni. No de mindegy…

– Az én bünöm.

– Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed. Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba, nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem, hogy eszedbe jutottam néhányszor…

– Igen, igen sokszor…

– Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is, most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért idejöttem az egészen más dolog.

Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.

– A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz. Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen utját állhatja. Váljunk el törvényesen.

Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az. Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.

– Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.

– Nem kérek semmit érte.

– Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.

– Nincs semmire szükségem.

Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.

– Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből. Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.

– Nincs.

– Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?

– Nem.

– Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy majorom. Ha gondolod…

– Nem, nem.

– Sajnálom…

Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:

– Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.

TAMÁS

I.

Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták – legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez. Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.

Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott, okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak, mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie. Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.

Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó, jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez, egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva irigyelte Klárikát.