Part 7

– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett. Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult, mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.

– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?

II.

Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk, maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is, Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs, hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal, alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el is pletykázott Lajosékról.

– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.

– Jól teszi Csige ur. Minek?

Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura, lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte, néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a melyen hozzá ment.

Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet törődött az urával, mint eddig.

– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor benyitott a szobába:

– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!

– Mi lelt?

– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.

Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt, de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az, hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az, hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát. Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb. Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.

III.

Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.

A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.

– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel, mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.

– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? – Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes ruhájának.

– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk. Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s egyszerre ellepte az irigység.

Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:

– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?

Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:

– Ugyan, hogy gondolja?

Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.

A KIS GRÓFNÉ

I.

Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba. Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza, mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek, csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak, mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a része.

Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. – Nem szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.

– Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha el akarná lökni magától.

– Nem is kivánom – sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.

– Hát mi baja van akkor?

– Semmi, semmi, boldog vagyok.

– Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az embernek.

– Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.

– Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.

A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik, a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap – sóhajtott. Istenem, Istenem!

Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön. Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.

II.

Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok. Tulságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját, sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza, boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az agyát.

– No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes kicsi betegem, no… no…

A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen suttogott valamit.

– Ne fél, nem leszek beteg.

– Ne is, Márika, ne is!

Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget adni bele.

– Márika! Márika!

Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.

– Doktor, segítsen!

Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz mulva már jelentették, hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.

III.

A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen énekelt az ágyban, nevetett – csak járni nem tudott. Mikor már eléggé megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe, jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy bajából.

– Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.

– Édes kis betegem! – igy szólította az ura s szeretettel simogatta végig a rövid szőke haját. – Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az uraság!

– Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.

– Miért Márika?

– Ott brekegnek a békák.

Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása nélkül tologatta le és föl a kocsiját.

– Édes, kedves jó uram…

Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.

Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul? Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé. Istenem, Istenem, de szomoru lenne.

– Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak…

AZ ÖREG GAZDA

A nagy Derék familiában a legkisebb legény volt az öreg gazda. Ősi hagyomány volt ez. Valamelyik szépapjuknak, mikor még a bölcsőben gőgicsélt, azt mondta az apja, hogy: te, te kicsi öreg gazda. Az ember nagy szeretetében sokszor öreg barátját _kis fiamnak_ nevezi s a kis öcscsét _édes apámnak_ szólítja. Ez az a nyelv, a melyben minden meg van engedve s még a képtelenség is fölirható a nagy szeretet rovására. Mikor aztán egy kis Derék megszületett, azonnal megkapta a czimet is. Piczi eper száján két oldalt fehér cseppekbe gyült az édes anyatej, de azért már öreg gazda lett a házban. Az is maradt mindaddig mig valami utána következő kis öcs ki nem ütötte a méltóságból.

Általában a Derék familiában kevés becsülete volt a leánynak. Csak fiu, mindig fiu kellett nekik, mert az teszi erőssé a családot és a nevet. A lányok nem kaptak semmi titulust bölcsőikben s ha már felnőttek, nagy hamarosan igyekeztek férjhez adni őket.

– Hamar, hamar, ki a familiából; – mondták az öregek.

Minden Derék generáczióban volt egy-egy Pál is. Ez is a hagyományok közé tartozott. A legöregebb Derék Pál alapította meg a családot mostani mivoltában. Addig parasztok voltak és szegények. – Az nemességet és nagy vagyont szerzett s azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. Lehet ez csak olyan szólás-mondás is, hanem azért az utódok hivek maradtak hozzá. Igy aztán néha nemcsak ifjabb, legifjabb és legeslegifjabb, hanem pataji, fekete, fehér, jókedvü és szomoru Pálok is voltak a familiában, a mint ezt a falujok, koruk és természetük magával hozta.

Egyszer aztán megszakadt a sorozat. Mintha ketté metszték volna késsel a Derék familia könyvét. Nem következett senki. Az öreg Pál megelégedett egy fiatal Pállal – az öreg gazdával – no meg akadt még néhány leány is a háznál, de azok nem számítottak. Szépek voltak, kedvesek voltak, jól is mentek férjhez, de hát mi haszna van ebből a familiának?

Az öreg gazda pedig rosz utra tévedt. Keveset tanult és sokat rajzolt. Az apja szakszerü gazdát akart nevelni belőle s festő lett.

Az öreg Pál dühöngött, a mikor meghallotta, hogy a fiu kiszökött Münchenbe. Irt neki egy mérges levelet, az volt benne, hogy ne merje a család becsületes nevét pacsmagolók közé vinni és hogy nem ad egy krajczárt se tovább, no meg, hogy lelövi az utczán, vagy bárhol, a hol találja. A nagyasszonynak is elolvasta a levelet. A jó néni kissé erősnek találta a kitételeket, ámbátor, hogy ő is nagyon haragudott, a miért a fiu letért a becsület utjáról. Az öreg Pál azonban semmit sem változtatott az iráson, hanem elküldte ugy, a mint meg volt irva.

– Hadd érezze a kezem sulyát – mondta s dobogó lépésekkel, roppant nagyokat pöfékelve járt föl s alá annak a Derék Pálnak a képe alatt, a ki azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. A legrégibb Pál meg lehet elégedve. Ugy lesz a dolog, hogy meg kell halni annak a kölyöknek éhen, vagy visszajön az apjához kezet csókolni. A nagyasszony sem hagyott föl a haraggal, mert rettenetes dolog az, hogy az ember ilyen nagy bánatra szolgál rá az anyaságával, hanem azért egy dobozba csomagolva kiküldött a rosz fiunak egy sütet friss pánkót az idegen országba. Az öreg Pál ugy mutatta, mintha nem tudna semmit a dologról, csak magában mormogott.

– Abból ugyan nem él meg, küldjed, küldjed.

Azt persze nem tudta, hogy a nagyasszony ezüst tallérokat süttetett bele a tésztába. Aztán együtt duzzogtak, szóval nagyon haragudtak arra a kölyökre, a ki igy letért a becsület utjáról, holott tudja, hogy ő az öreg gazda a háznál.

Mikor haza küldte az első képét, egy napig föl se bontották a ládát.

– Vissza fogom expediálni – mondta az öreg Pál s körülnézegette a láda szélén a szögeket, hogy vajjon megbirja-e az utat Münchenig. Megbirja, holnap visszaindítják. Jól le van szegezve. A nagyasszony is helybenhagyta az ötletet. Vissza kell küldeni, hadd lássa, hogy semmi örömet sem szerez a szüleinek s eltévelyedettségével a sirba viszi őket. Ezt éreztetni kell vele okvetlenül, egyszerüen vissza fogják küldeni a mázolást. Mikor aztán az öreg Pál lefeküdt s horkolni kezdett a jó álmu öreg emberek módjára, a nagyasszony szép csöndesen kisompolygott a szobából, a szekrény tetejéről leszedte a szerszámokat, harapófogót, vésőt, kalapácsot s a láda mellé térdelve, nem sokat törődve azzal se, hogy bepiszkolja a szép öregasszonyos ruháját, fölfeszítette a födelet. Majd visszakapta a fejét, mikor megpillantotta a képet. Az ő házuk volt a vászonra festve s a nagyasszony a verandán állott a festményen, olyan hiven és igazán, mintha csak élne. Beszaladt az öreg Pál után s fölzavarta az ágyból.

– Gyere, gyere, öregem, mutatok valamit.

– Olyan sietős?

– Az, az.

Ketten is megnézegették a képet. Az öreg Pál haragudott egy kicsit, mikor látta, hogy a láda föl van bontva, hanem aztán ugy tett, mintha megbékülne.

– Szép, szép, jól el van találva.

– Hát engem nem látsz öregem, én is ott vagyok.

– Látlak, jól van találva, akkurátusan jól van, hanem hát engem miért nem rajzolt oda? Ugy látszik, hogy mégis csak jobban szeret téged, mint engem. – Aztán zsörtölődött és megint nagyon haragos volt. – Sebaj, nem adok neki egy krajczárt se.

– De sokba kerülhetett szegénynek a festék meg a vászon…

– Azt megfizetjük, nem kivánjuk ingyen, a fáradságáért is adunk valamit. Nem vagyunk koldusok, mint ő.

A fiu pedig megátalkodottan tovább folytatta a mesterségét s azon közben sok levelet irt haza. Jól megy a dolga, szeretik odakünn az édes apja, meg az édes anyja helyett is, egy kicsit fáj neki ugyan, hogy itthon annyira haragusznak reá, de hát mit tegyen? Követnie kell a hivatását.

– Hát kövesd ebadta – mondta az öreg Pál.

Egyszer aztán még botrányosabb hir érkezett tőle. Házasodik. Egy öreg kollégájának a lányát veszi el. Nagyon kedves kis kisasszony a menyasszonya.

Igaz ugyan, hogy csak németül és francziául beszél, de hát nincs is szüksége más nyelvre. Haza ugy se jön soha, mert itt nagyon haragusznak rájuk. Az öreg Pál hangosan betüzgette el a levelet s aztán sokáig hallgatott.

– Tudsz-e németül? – kérdezte aztán a nagyasszonyt.

A nagyasszony csak vállait vonogatta s nagyon elkényszeredett arczot vágott a kérdésre.

– Hát francziául? – kérdezősködött tovább az öreg Derék.

– Nem tanultunk mi ilyen hiábavalóságot – mondta a nagyasszony.

– Hát beszélj a menyeddel. Kellett ez neked?

– Miért éppen nekem? Te se tudsz semmi idegen beszédet.

– Nekem nem is kell, mert én szóba se fogok állani velük.

– Én se – és most már megint nagyon haragosak voltak. Mind a ketten külön-külön megírták a fiunak, hogy a biblia szerint, a ki nem tiszteli az apját és anyját, rövid életü lesz a földön s hogy a Derék familia vére olyan vér, a melybe nem elegyedett még se német, se franczia, se sváb. Inkább próbálja meg kiengesztelni őket és jöjjön haza. Nehezen fog ugyan menni, mert nagyon haragusznak, hanem azért meg lehet próbálni. Egyszersmind semminemü áldásra ne számítson, ilyen áldatlan frigygyel pedig nem fog sokra menni. Az öreg Pál a maga levelében még azt is megirta, hogy lelövi, akárhol találja, mint a kutyát, mert nem türi a családján ezt a gyalázatot. A nagyasszony pedig azt irta a levele végére, hogy nagy titokban ugyan, de mégis szeretné látni annak a német kisasszonynak a portréját s inkább szeretné, ha barna lenne, mint szőke, mert ő is barna volt fiatalabb korában, mig meg nem őszült abban a nagy keserüségben, hogy ilyen eltévelyedett fiut szült a világra. Egyebekben mellékel száz forintot bokrétára s ha diszmagyarban akarna esküdni, hát elküldi a csattokat és lánczokat, a miket még a legöregebb Pál kapott ajándékba a királytól. Hadd bámuljanak a németek.

A fiu azzal felelt, hogy már késő minden, mert megtörtént az esküvő. Ő frakkban állott az oltár elé…

– Gazember – mormogta közbe az öreg Pál.

– – – a leány pedig fehér selyemben esküdött.

– Persze németül, szép lehetett. Az ilyen házasság nem is érvényes! – kiáltotta az öreg s megrugta a lábainál heverő kutyát, a mely pedig igazán nem tehetett arról, hogy ilyen botrányok eshetnek meg a mai világban.

A kis asszonyka pedig nagyon roszul viselte magát. Előbb egy franczia, aztán egy német levélben csókolt kezet az öregeknek, de nagy haragos megjegyzéssel ment vissza mind a két ákom-bákom.

– A ki velünk beszélni akar, az tanuljon meg magyarul, – vágta ki az öreg Pál.

– Talán visszafordíttatjuk öregem valakivel magyarra, – tanácsolta a nagyasszony.

– Nem kell – kiáltotta az öreg. Ugy tetszik, hogy te nem is haragszol reájuk.

– De igen, igen, mondta a nagyasszony.

Egy év mulva kis leánya, két év mulva másik kis leánya született a német menyecskének. A fiu hüségesen beszámolt a családi eseményekről, itthon azonban sehogy se tetszett a dolog. Az öreg Pál rettenetes haragra lobbant.

– De öregem, hiszen nem tehetnek róla. Ha az Isten ugy adta…

– De tegyenek róla! – mérgeskedett az öreg s egész nap nem lehetett szóbaállani vele.

Egyszer aztán három év után távirat jött Münchenből. Csak annyi volt benne:

– _Megjött az öreg gazda._

Az öreg Pál összevonta a szemöldeit s megrántotta bozontos bajuszát jobbról is, balról is, megsimogatta a kutyát s megölelte a nagyasszonyt.

– Készülj föl, megnézzük azt a kölyköt.

Készültek, de azért most is nagyon haragosak voltak.

VIHAROK

I.