Part 9

– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem… Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet. Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem a kezén, mint csillag után.

– Álarcban voltál?

– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a leginkább.

– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?

– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.

– Hullottál volna elejébe.

– Hogy megtaposson?

– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni magadnak?

– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele, ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni, hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna, mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts! – Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar, amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére hull a fejünk.

Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.

– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.

– Nincs más titkom, csak ez az álom.

– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid.

– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz, hízelkedel és nem cselekszel.

– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét fonogatok.

… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még nem ismerőké.

Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette a szembenlévő sor ablakot.

Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró…

A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben –

Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.

A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár, vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.

Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek.

– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű, fényes tömkelegben…

Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás. Mohóság lepte meg…

– Hazamegyek… tán megéheztem…

A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.

Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan lepte meg már ez az illat?

S mint hivogató kendő, integet. –

Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk, ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret –

Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett.

Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon –

… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.

Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt – annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.

Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.

Mézontó piros akác új és új virágot bontott –

Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.

A KERT NEM TUD RÓLA.

A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és pompázatos.

A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek, melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a dér alá.

Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák tömörültek pozsgás dombokba.

Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások…

Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag balzsamait idézte.

Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint.

Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a vallás.

Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele. Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.

A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.

– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.

– Miről?

Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.

Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.

– Az első, – mondta csendesen.

A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében feltetsző ezüstér.

Az első…

– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne páholyt nyitott magának.

Kiigazította magát.

– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket!

Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát fújta rájuk.

Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga repkénylevél.

– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt, amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt, akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel, hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott.

Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál.

Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a küszöbére…

Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten, amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében a lefolyni nem tudó könnyeket.

– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel?

A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a szemén egy zsebkendő puha érintését.

Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől lopják el a szomorító dolgokat:

– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy szépségén karcolás esett…

A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon lüktető kebelébe.

KÉT GYÁSZ.

Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.

Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak gyászának fehér rózsáira.

Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása a havon.

Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a három lépés összefogózó rajzolatába…

Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő, nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá szenderült el az a lelkén.

A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó nyárra.

Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt:

– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.

Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó…

A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.

– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter!

Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát szolgálva fel.

A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt.

… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett várni nyugodtan az új örömre.

Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni.

A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.

– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.

Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza. Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát.

Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz visszatette az életbe.

… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett.

Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?…

Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget.

Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a három gyászolót.

… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék, eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a temetőbe?

Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott közellétét.

Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen. Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt ezért az álomért a jóságos Istennek.

Aztán riadt a szelíd enyhülésből.

… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még addig. Talán eltemeti a többi virághoz…

Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.

Nem tudott elaludni.

Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!

– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem térdepeltél a térdük nyomába?

– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot!

Éppen azért…

A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is hordozta a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, gyanút, kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a ráébredéstől. És ahogy az életével nem vetett borút az ő napos ösvényükre, csakúgy nem ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi áhítata, amellyel gyászát viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem vegyül, könnyeibe semmi szemrehányás.

És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a kegyeletét?!

Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…

Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza.

Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:

– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata.

Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a temetőbe.

– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed.

Szakadtak a könnyei.

– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben, mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a boldogságról, hogy a sírodat melengessem.

… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két éjszakán a halottnak kebelén.

Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki megnyert egy szomorú csatát.

FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK.

A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben suhanna s a csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta levegőt. A vaskos házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik között vérkeringésként rohanó színes életben.

Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a Franciska szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a bundája volt fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt halovány karmazsin.

A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy bencés pap ült, aki sietett a gáláns adóval:

– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett patyolat-rózsabimbó.

Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska nem ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis repkedő libériája mellett, előre.

A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az csak vállát vonogatta:

– Wass weiss ich.

… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő capuchonjánál, talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású kocsis izgatta?

Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó úri szán, amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai köpenyeg. És fehér cilinder alól világított a fényes hullámot vető aranyhaj.

– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak rózsa, főtisztelendő uram.

– Miért?

– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a komplimentuma.

Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste a prém alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő színesítette belőle a nyersen üde levegőt.

Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s fellapozva odanyujtotta a papnak.

A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott belemásolva, Franciska saját kezeírásában.

– Ki írta ezt a verset?

Franciska rejtelmesen mosolygott.

– Nőszemély?

– Nem.

– Tehát férfi. Hm… Ezt?

– Sem nő, sem férfi.

A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.

– Meglátja. Ma este.

Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az tovább lapozhasson benne.

– Tehát egy új akvizició… bravó!

– Rövid időre szól.

– Gyorsan fog a körmére verni?

– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.

– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.

– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy találom.

– Hány éves gyermek?

– Tizenhétben jár.

– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.

Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a kocsisra, hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a Vágduna mellé, a szabad mezőkre.

… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az fordulva Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az ifjú kabátgombjainál.

– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a tüdődnek a mindennapi friss levegő. Nekem is rendelve van, egész vakáción szánkáztatlak.

– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.

Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst száncsoda.

– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?

A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.

Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével utána tágult Franciska szánjának.

– Mint mindig, külön utakon jár.

A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az álmatag fátyol.

– Az gyönyörű út, amerre ő jár.

A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.

– Ismered az életét?

– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.

– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó dolog… sok mindenre.

– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a boldogtalannak fegyver.