Part 8
A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.
Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.
– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. – Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra kísérteteinek.
És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.
HUGOCSKA.
MÁRTA. EGON. HUGOCSKA. SZOBALEÁNY.
_Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, áttetsző sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros terrászra látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés világos és kényelmes, a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme középtájt. A zongora a bal-, a heverő a jobbsarokban. A két ablak között fiókos szekrény, felette Márta képe életnagyságban: légies sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen, mintegy a kép alá állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy elkezdett gobelin. Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép, könyv és kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra is ajtó._
_Tavaszi késő délelőtt._
HUGOCSKA: _(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen kezdetleges gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. Rózsaszínű stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen karján exotikus fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan lokknikba fésülve. Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de már szépülőben.)_
_Feláll és csenget._
A SZOBALEÁNY _(Jobbfelől)_: Tetszett csengetni?
HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen bele egy darab jeget és két kicsi asztalkendőt.
SZOBALEÁNY: Igenis. _(Kimegy.)_
_Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor a szobaleány visszatér:_
HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! _(Összefogja és a homlokára teszi.)_ Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.
A SZOBALEÁNY _(a tálat egy kis székre helyezi a zongora mellé)_: Nem éri bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. _(A tűket a kebléről kapcsolja le.)_ Mennyit fáj a feje a kisasszonynak!
HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.
A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a kisasszony?
HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… _(Nézegeti a kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)_
_Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. Pár hangot üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén tartja. Majd föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a vízbe dobja és a másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van fordulva. A terrászon a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és Egon. Hugocska gyorsan felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny mögé rejti. Le akarja oldani a kötést a fejéről. A frizuráját összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a baloldali ajtófüggöny mögé lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van. Márta és Egon jobbkézt belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől még kikandikál a ruhájából egy rózsaszín fodor._
MÁRTA: _(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. Vakító tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos szekrényre teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)_
EGON _(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A kezében egy égő rózsa. Körülnéz)_: Itt minden olyan… világos!
MÁRTA _(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos szekrényt. Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben hagyja)_: Úgye, még hazamenet leszáll a villamosról és beadja javításra?! Hogy épen ma kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a bőrpántot gépeljék le a tokon.
EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. _(Ismét körülnéz.)_ Olyan hálás vagyok ennek a kis hibának…
MÁRTA: Kárörvendő?
EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. _(Márta képéhez fordul, a kalapja még a kezében.)_
MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt imádkoznék…
EGON _(halkan)_: Márta, nem – _mintha_.
MÁRTA _(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan körülnéz.)_
EGON _(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott rózsát)_: Ugye, megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér harmóniát…
MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat képem alá. Nem kedves?
EGON: Boldog virágok!
MÁRTA _(kicsit kacéran)_: Ez kinek szól, Hugocskának?
EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai húrlazulásnak.
MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!
EGON: Én már _soha_, Márta.
_(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is kissé meglebben.)_
MÁRTA: _(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán hallgatásra int vele.)_
EGON: _(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan csókolgatja.)_
MÁRTA _(zavartan, gyöngéd szemrehányással)_: Kicsi… Egon – _(Szabad kezével végigsímít a férfi haján.)_
HUGOCSKA _(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon fojtottan)_: Jaj…!
MÁRTA _(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)_: Menjen, kérem… menjen! _(Szinte kituszkolja Egont, aki egy búcsúzó kézcsókkal kimegy.)_
_Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk emberek lefekvés előtt. Megpillantja a_ _rózsaszínű fodrot és félrerántja a függönyt. A függöny mögött Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől. A kezét tördeli, egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja zilált._
_Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon folyik._
MÁRTA: Hugocska…!
HUGOCSKA: _(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)_
MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!
HUGOCSKA _(magamagának, alig érthetőn)_: Nem igaz… nem igaz!…
MÁRTA: Mit motyogsz?
HUGOCSKA _(eltakarja a szemét)_: Nem igaz… nem igaz!
MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!
HUGOCSKA _(vinnyog)_: Nem… nem igaz!
MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!
HUGOCSKA _(még mindig szinte magának)_: Nem igaz, amit láttam, _az_ nem igaz! Amit hallottam, _az_ nem igaz! _(Hirtelen összekulcsolja kezét és közelebb lép Mártához.)_
MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –
HUGOCSKA _(nyíltabban)_: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam és akkor –
MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…
HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a borzasztó!
MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a borzasztó, hogy most megismertelek!
HUGOCSKA: Márta, szívem… _(Összekulcsolt kezével Mártát érinti.)_ Te ezt nem hiheted… a te hugocskádról. –
MÁRTA: Márta szívem? _(Ellöki.)_ Hízelgő, síma kígyó! – Hugocska?… Mostohatestvér!
HUGOCSKA: _(felcsuklik a lefojtott sírástól.)_
MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt tehetem, visszaveszem… és –
HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?
MÁRTA _(keserűen)_: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és estefelé kikocsizik velem a sétatérre – _(Kacag)_.
HUGOCSKA _(fájdalomban)_: Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke vászon árva-ingben, mint… hogy _(hangosabban)_ hálás legyen… nekem… egy idegen – mint a húrlazulásnak!
MÁRTA: Minek?!
HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?
MÁRTA _(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)_: Miféle húrlazulást, szégyent zagyválsz itt össze-vissza?
HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a cél… az igazi!
MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?
HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért vagyok én neked itt kedves?
MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!
HUGOCSKA _(hátrál)_: Nem, Márta… én ezt…
MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem.
HUGOCSKA _(lesüti a szemét)_: Én ezt nem mondom – nem mondhatom.
MÁRTA _(egészen közelből, tagolva)_: Hogy-egy idegen-férfi-a házamba-jöhessen!… Szégyentelen!
HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon szerettelek – _(a szeme, a hangja könnyes)_. A fehér violák… épen ez a borzasztó…
MÁRTA: Mi a borzasztó?
HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell… hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor visszaköszönsz neki az utcán…
MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?
HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik parancsolatban…
MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.
HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… _(konokul)_ És Lausanneba nem megyek.
MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most mivel gyanusítasz?!
HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!
MÁRTA: Én – küldelek.
HUGOCSKA: Az ő pénzén!
MÁRTA: Reá mi a panaszod?
HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, apámnál –
MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!
HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te kezedből, amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!
MÁRTA: A szádra vigyázz! _(Tiltólag felemeli a kezét)_.
HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!
MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte kinyisd…!
HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! Én az ő pártján állok, én neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –
MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!
HUGOCSKA: Megmérgezem…?
MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész hozzá… ő megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik ki a pünkösdi piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…
HUGOCSKA _(keservesen)_: Ó, Istenem –
MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… Ma mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára leskelődni…
HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!
MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –
HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!
MÁRTA _(kegyetlenül)_: Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem – … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére…
HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.
MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre figyelni fog engem!
HUGOCSKA _(ismételve)_: Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy.
MÁRTA _(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)_: A fő az, hogy én boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!
HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog!
_Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a beszéd újra fojtottan folyik._
MÁRTA: Ez Vilmos – _(reszket)_.
HUGOCSKA _(elszántan)_: Megyek.
MÁRTA _(összekulcsolt kézzel elébe áll)_: Hugocska… lelkem… hallgass meg… hiszen nem vagy már gyermek –
HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.
MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. _(Átfogja Hugocskát, hogy visszatartsa.)_
HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!
MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – _(Hugocska ki akarja magát szabadítani)_ ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked… csak ezt hallgasd meg _(kapkod)_ – énnekem a világon… csak annyi örömöm van!
HUGOCSKA _(lefejti Mártát, hűvösen)_: A legirígyeltebb asszony vagy a városon!
MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a férjem ad –
HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem akarsz egy kis flörtről lemondani…?
MÁRTA _(lesütött szemmel)_: Hogy mondtad imént, Hugocska?… Vilmos apád helyett apád?… _(nehezen)_ nekem is az – apám – semmi több! És te erre nem gondolsz –
HUGOCSKA _(csodálkozva rátekint)_: Neked is – – csak apád?
MÁRTA _(egészen közel Hugocskához)_: Értesz-e Hugocska?! – Férjhez mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – mert Gyurkát egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – Odaadtam értetek fiatal életemet!…
HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.
MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, napjaim…
HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt.
MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – _(pár pillanatig szótalan)_ Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam tőled…
HUGOCSKA _(magafeledten)_: És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen jó – amilyen szép vagy –
MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?! – Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni, hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… _(könnyezik.)_
HUGOCSKA _(reszketve)_: Márta, szívem…
MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!
HUGOCSKA _(félénk reménnyel)_: De ha ő úgyis csak egy gombostű neked –
MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –
HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!
MÁRTA: Sebezni – téged?
HUGOCSKA _(kétségbeesetten)_: Hogyan éljek én itt melletted? – Hidd el, szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh Márta, kérlek, mindenre kérlek: küldd el Egont – örökre!
MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –
HUGOCSKA _(könyörögve)_: Hiszen csak egy gombostűt kérek! Csak egy szép játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád szeretetét.
MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?
HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!
MÁRTA _(kínosan)_: Neked ezt tudnod, érezned kellene –
HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –
MÁRTA _(elszántan)_: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon nekem nem –
HUGOCSKA _(nagyon ijedten)_:… nem játék?
MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.
HUGOCSKA: _(nem jut lélekzethez.)_
MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy?
HUGOCSKA _(összeszedi magát)_:… kérdezni akarok valamit –
MÁRTA: Elsápadtál!
HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?
MÁRTA: Becstelennek tartasz?!
HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De –
MÁRTA: Nos?
HUGOCSKA: Miért nem mész vele?
MÁRTA _(zavarban)_: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi csak az életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!
HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s dolgozni.
MÁRTA: És Gyurka?!
HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova elmennék azzal, akit szeretek –
MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem hozzája szokni – mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és megelégedett. És épen te biztatsz –
HUGOCSKA: Én… én… _(elsimít a homlokán, mintegy eszmélve.)_
MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet legnagyobb bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki nyugalmát. Hát, ha ez neked becsület –
HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem volna igazad. _(Dörzsöli homlokát; szédül.)_
MÁRTA _(megfogja)_: Hugocska, te nagyon rosszul vagy!
HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –
MÁRTA: _(csengetni akar.)_
HUGOCSKA _(az ajtófüggönyre mutat)_: Ott van.
MÁRTA: _(szétnyitja a függönyt.)_
HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön –
MÁRTA: Hadd el Hugocska! _(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska homlokára szorítja.)_
HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –
MÁRTA _(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska homlokára)_: Hát szégyen az, ha fáj a fejed?
HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen kiábrándítón…
MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…
HUGOCSKA: Más igen – de az más!
MÁRTA: Miért volna más?
HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon virágot hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, hogy legyünk délután a sétatéri cukrászdában –
MÁRTA _(leveszi kezét Hugocska fejéről)_: Istenem, Hugocska… te azt hitted? –
HUGOCSKA _(mosolyogni próbál)_: Nem hittem semmit – Semmit Márta, semmit…
MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon neked – hogy érted –
HUGOCSKA _(növekvő zavarral)_: Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna, hogy melletted számbajövök? –
MÁRTA _(gyöngéden)_: De talán beleszőtted őt első álmaidba?
HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.
MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!
HUGOCSKA _(idegesen)_: Légy szíves és ne sajnálj engem! _(Pillanatra elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)_
MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? _(Hugocska nem felel, próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll Márta előtt.)_
HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle álmokkal.
MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted?
HUGOCSKA _(lehajtja fejét, gondolkozik)_: Elmenni –
MÁRTA _(reménykedőn)_: Lausanneba?
HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni.
MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?
HUGOCSKA: Házileányokat!
MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány hányódjék? – Milyen szégyen volna!
HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen.
MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled?
HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!
MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!
HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a ti életetekből…
MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod kellene, milyen drága vagy nekünk!
HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek.
MÁRTA _(keresi a szavakat)_: Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép életet teremteni –
HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok Márta, amit nem lehet bekötni… _(fáradtan a szék támlájára dől.)_
MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?
HUGOCSKA _(nagyon komolyan)_: Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem mehetek az Árvaházba?
MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!
HUGOCSKA _(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján számol)_: Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az útjában… _(A fejét rázza)_. Árulkodni – _(undorodva összereszket)_. Hallgatni, lekenyerezve _(fájdalmasan nyöszörög)_. Árvaház – botrány…? _(Ismét elernyed)_. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –
MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban gondolkodol… annyi szép vár még reád!
HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? _(Magába rogy, darabig nem törődik semmivel)_.
SZOBALEÁNY: _(kopog.)_
MÁRTA: _(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)_ Lehet!
SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. _(Kimegy.)_
MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – Most próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. _(Kimenőben.)_ Hugocska, igen?
HUGOCSKA _(megrezzen, alig figyelve)_: Igen.
MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. _(A küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)_: Vagy veled maradjak?
HUGOCSKA _(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart menni. Feláll.)_ Nem Márta… csak egy pillanatra. _(Márta visszajön; Hugocska a nyakára kapcsolja a kezét)_: Márta, én nem haragszom rád…
MÁRTA: Hiszem, Hugocska.
HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én most nem haragudtam –
MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. _(Megcsókolja.)_ Hanem most megpróbálod elaludni, ugye?
HUGOCSKA: Megpróbálom –
_Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az újján számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának számolta fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az arcáról olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen rázogatja. Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a_ _kommódhoz, amelynek zárában Márta a kulcsot bennfelejtette. Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba próbálja; kihúzza a fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját, megnézegeti s a keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad. Egon piros rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát helyreteszi a violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal kisurran._
MÁJUSI AJÁNDÉK.
Ketten voltak, az asszony és a május.
Az ablaknál állott mindakettő.
A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe, tapogatott végig a fehérprémes heverőn.
– Nincs nálad?
Az asszony kikémlelt a májusba.
– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?
A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt, töretlen homokjára.
– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.
– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek? Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.
– Húsvétnál régebb várom…
– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra.
– Régebben kérem én őt magamnak.
– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb ajándékozótól.
– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.
– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak, feltartott köntösébe.
– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is.
– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.
– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé fordult a bánat, háttal a világnak…
– És mi lenne, ha jönne.
– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.
– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.
– Térden.
– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost.
– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a mulandóság.
– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.
– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém.
– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott.
– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint ahogy én fogok járni ünnepem után.
– Honnan veszed az erőt?
– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző édességéből.
– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt?
– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.
– És most?
– Láttam test szerint.
– Hol?
– Egyszer, egy farsangi éjjelen.
– Szóltál vele?