Part 6

Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort, vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot: egy, kettő… egy, kettő.

Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült. Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni.

Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen, gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából.

Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa hivatlanul.

Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott, hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen.

Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az kapott a szón és továbbadta Imrének:

– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy húzzák.

Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból, mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte az ura vállát, táncra perdült vele:

– Hadd húzzák még, ne siess!

… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall; mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“

Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.

– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.

Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.

Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. – Józéfa néni megérintette.

– Mi az, Imre fiam?

A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez, mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:

– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –

Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig futó csíkok íródtak a könnytől.

ALUL.

A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.

Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.

El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet! Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy, világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla – és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó, messzi álmokból riasztanák fel.

Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között… Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a lánysága után.

És eljött a győztes.

Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába kulcsolta át reszkető térdeit!

Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a kislány.

És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment, hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot. Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt…

„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan kislányáról.

Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem azután ott az Isten hátamögötti falucskában.

Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk, kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba. Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa szeretetét, a nagyapai örökséget.

„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom, milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“

A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt úgyis, ha belenézett.

Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.

Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.

A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.

Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak. Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna.

Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját.

Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon, nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe. Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele…

Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet, amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé.

Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most az övé, az alulmaradotté.

„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már, sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt.

Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.

Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a dohogása.

Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből, vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva.

Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre megszólították.

Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis vászontokos bőrtáska.

– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem vár – mondotta a mélyfestésű hang.

– Szente tanító vagyok.

– Jóestét. Ráskai Klára.

Az anyját Kláricának hívták.

A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.

– Ráskai?

– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta, hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen.

A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.

– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése.

– Várhat az még egy óráig Önre?

– Reám?

– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.

– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?

– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?

– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom.

Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.

A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.

– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz.

– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az ajtót, a száraz hidegtől nem félek.

Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan, minden szót mintha megmért volna előbb.

– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el – utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás, felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze? Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember. Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon bohó gyerek volt az én szegény anyácskám!

Egy kicsit elhallgatott.

De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés.

A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.

– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok. Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van.

Kihúzta az írást kebeléből.

– Van gyufája?

A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“

A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon magyarázta:

– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni. Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a vonatom és a másik jelez mindjárt…

A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is. Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.

– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam.

Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.

Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát. Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…

– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss kézszorítást adva búcsúzásul.

De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig, mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.

Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja. Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben.

Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.

A TÜKÖR.

Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót:

– Van régi holmid?

A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

– Te itt szoktál aludni?

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

– Mit adjak érte?

– Százezer frankot, uram.

– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.

– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig…

– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…

– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta kiszemelt zsákmányát.

– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…

Az öreg visszatért és leült a földre.

– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…

– Varázstükör? Miben áll a varázslata?

– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit türelmetlenül.

– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –

– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?

– Nem én, uram.

– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.

– Adj uram ötvenezret.

– Húszezret.

És az európai letette a pénzt.

– Igen vagy nem?

– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…

A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre hajolva…

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha, valahol…

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt visszavetítse a világba…?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni.

A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma, hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem, hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, – mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

– Kandazé…

A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt és ő ezt a nyelvet értette…

– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe.

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú, fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen ajtónálló lépett be.

– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?

– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.

Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos alattvalód…

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.

– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt – tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény szolgája…

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…

– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren, lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein…

A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután újra derengeni kezdett…