Part 5

A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hínáros iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott törzsek. Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság szimfóniáját.

Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem bírta már, meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf gyengéden fel akarta emelni.

– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. Mintha csak harmatból volna a tüdeje.

– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép vagy Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A futástól? Vagy félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép szövétnek, aki égedelemtűz-lángját gyujtottál!…

Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbúcsúzni emberi szem, anyai szem előtt.

III.

A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most már. Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejcsbokrétával, nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit „alkalommal“ küldött ki Simonfájára.

Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél jobban izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe nézett.

Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már, tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya pusztulásán.

Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának nincs lelkiereje?

Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.

– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te Druzsiánnád.

– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz kirólgust?

– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. El kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden arra az emberre emlékezteti…

– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! Ugye, hogy nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután…

Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most már felpattant:

– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se kap az a… hogy verje meg az Isten!

Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:

– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod, jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal vinném Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő…

A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.

– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, _azon nap_ óta senyved egyre…

– Milyen nap óta?

– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam halála napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan zavart volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző újjal érintette volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de megütöttem. Egyszer… kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a verést. Az arcát ütöttem… Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál fényesebb legyen… Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő gyermekét szereti, az megveri… S lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya veréseitől gyarapszik a gyermek… S az enyém összement azóta, mint egy kicsi kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…

Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.

– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a drága gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?

Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent akart, amit Pólika néni tanácsolt.

Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol Pólika néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formájú viskói. Lóháton jártak le népei a városba és egy szót se tudtak az urak nyelvén.

Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó híreket hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, szilvaíz főzésnél. Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a hazajövést, de csak sírt mint a záporeső. – Hát az anyját nem kívánja látni? – Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni. Megszakadna a szíve. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni. Pólika kiköltözik hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal aztán visszajönnek.

Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen lecsperdi perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, azután ágynak esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya megcsókolta, felébredt és rémülten sírni kezdett. Dobokainé össze is perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné nyelt és hallgatott.

Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. – Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sírt és éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán elnémult és összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi, rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért? – Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt szakadt köténnyel, frissítetlen főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő. Pedig két kerek esztendő múlt a Druzsiánna temetése után.

Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.

Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és elküldött Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt gyermeke, csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…

– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem akarok tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. (Nem is gondolt már a többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes úrhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen könyörüljön egy nagy betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb betegség – és vegye magához…

– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?

– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben: hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam magamat, mi tette tönkre, mert így se, úgy se maradt volna meg… Én csak nyomorgattam… Iszonyú dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit jóvátenni… Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett alatta…

Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem volt kenyere a tünődés.

– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra megrendelem a könyörgést.

Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen könyörgött a nagypap:

„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom virágainak balzsamával telik meg az…“

Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet szó?

Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert délután átizent hozzája:

– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.

Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.

Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta valamelyest az erejét.

– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban ülsz?

– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy szóm van ma veled.

– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit csalafintáskodol? Nem lehet bízni egy szavadban sem?

– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért könyörög. Gyere most velem, az első házba.

Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, hogy kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott, mintegy háromesztendőset.

– Tedd a földre, Vironyika.

A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a katrincába.

– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.

Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele. Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen csodából visszareppent az égből.

– Kihez hasonlít…?

Gyötrelmes jaj:

– Druzsiánnám…

– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne nézz rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…

Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta, mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy felkelő napba látott?

Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető higgadtsággal szólt tovább:

– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért. Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy sohase engesztelheted ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének…

Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a kicsit.

Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… Belekapaszkodott, mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is és mégis: élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú friss tagjait… Mintha szíve helyett szívet tettek volna kebelébe.

Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével Pólika kezébe fogózott.

– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te lányod dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete bűnünkért Isten a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod lelkem, most szinte azt hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna a halálé volt, születése óta… Szedett szőlő volnál te most, a gyermek nélkül… Hogy lányod helyett lányod legyen, nagy nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló Úristen…

Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma gesztenyeszín hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.

De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap. Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv, emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés koronája.

Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:

– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!

BOLDOGSÁG.

– Na, hiszen ő is, szegény feje!

Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“, mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.

„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!

– Hogy némely milyen könnyen él!

– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!

– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a süveget.

– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta.

– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik napestig!

Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk, mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket.

A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz, a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz.

– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő… Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő.

– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű Józéfa néni.

– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú Johonka.

Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött, sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)

A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében. Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás.

Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre. Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a porcellánbubát.

Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga, hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan jött meg az irodából:

– Vacsorázunk, fiam?

– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.

Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával, hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával.

Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)

Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a szájukat Eszter füléhez:

– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?

– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.

– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.

– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát.

Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben.

Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a kikészített fehérneműre.

Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze:

– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!

Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra. Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“

Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba, hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura nyakán, még az egértől is visítozva rohant.

Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is szokták a híres uzsonnákon.

– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a züllést.

Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.

– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon, azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól.

– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám, kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a habhajdánét!

A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat, hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már készülve a bevezetéssel.

– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb.

De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét. De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt, folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart, karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől:

– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!

Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.

Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla.

Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is csak okkal-móddal kezdődött, hogy:

– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –

Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé. (Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)

Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe: hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni.

Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve.

A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát, hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.

Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti az ifjú embert.

Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem. Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és minden ruháját maga varrta.

Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt. Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a selyem.

Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.

– Hol van a lámpaernyő?

– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra.

Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot?

Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett:

– Álom s esős idő!

Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette. Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor „meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.

Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz:

– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!

Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.