Part 3

– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett Czinege Istvánra.

– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!

Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.

– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt. Felesleges azt megismételtetni.

Az őrnagy bólintott.

– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.

– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!

Apfler súgva kérte:

– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet, hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.

– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy Kossuth-kutya!

Apfler most az őrnagyhoz fordult:

– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!

– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!

Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett. Üzent neki a szemével:

– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.

A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:

– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!

Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.

– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“

Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat sötétítette el annak arcát.

Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga módján jót akart.

Összeszedte erejét, eszét.

– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet. Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst, gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes szándékkal, hogy _megmenekítem!_

– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az eset érthető, sőt menthető…

Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.

A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.

– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt.

A kapitány fintort vágott:

– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!

Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban, amellyel lecsapott a kapitányra:

– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!

Apfler rémülten lépett hozzá közelebb.

– És?

A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.

– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!

Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.

Még az őrnagy is kitört:

– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!

– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány.

– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem szégyen…

És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben.

– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk, őrnagy úr s punktum!

Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.

Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette:

– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi itten?…

Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.

Csattant a vasperec… indulhattak.

– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.

Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege odasúgta Krizbainak:

– Szereted még?

– Arra nincs szó.

– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok addig: mindegy.

– Miért tette ezt? Érettem?

– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből.

A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná.

– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?

– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.

Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.

– Isten vele, tekintetes Uram.

– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó, külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja.

KIFÜSTÖLÉS.

Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen. Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában.

Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe. Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra:

– Én nem megyek férjhez soha!

– Akkor is kell, fiam, kelengye.

Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:

– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.

A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni, mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy felejtető asztaltárs.

A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva.

A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és fínoman, előkelően…

Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt, sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve, monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva, lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát –

Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.

– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni. Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.

Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. – Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke után, a fülével és a szívével hallgatózott.

Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt, régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen, reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó, olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza:

Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri, majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol…

– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.

Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe.

Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban a helyzetet.

A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott.

– Judith…

Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten, tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.

Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.

– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…

Visítani kezdett.

Judith vele futott, hajadonfőn.

Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat.

Judith sokáig beteg volt azután.

Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét, amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem égetett…

Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott. Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna.

Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.

– Óh Istenem, óh Istenem.

Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni.

Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…

Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte…

– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.

Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű, kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új életlehetőséget.

És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az utolsó kísértetet.

A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen.

Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé… Az ing szertebomlott…

A leány megtorpant.

Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is…

Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek. Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek. Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt. Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…

Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.

Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani. Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte.

– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet elfogadható formáját is…

Ezt parancsolta egyszer magának.

És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom, közöny.

Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!

Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.

Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad magaddal a tragédiádat…

Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán, felváltva a többi közömbössel…

… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a földön találja…

Benyitott, félve, szinte alázattal.

A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte a világosság felé magasan tartott varrótűbe.

VARGABETŰ.

„_Az ő útjai végiremehetetlenek._“

I.

Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el, a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt kezdődik:

… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló, vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát. Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.

Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:

– _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._ _Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._

Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.

Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok padjával, az úrasztala köré.

– Kip-kop, kip-kop.

Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba. Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc pokolian vigyorog…

Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart – de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben…

Zsupsz!

Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.

– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.

Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.

– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában?

Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal szavalja, ki nyekergeti…

– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.

A deliszép úrfi felemelkedik.

– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.

Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek!

A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta. Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért:

– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.

A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy nem merte padba gyömöszölni.

– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom?

Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:

– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden… erődből…

A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért, Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy tepsiképü szolgálót hív fel:

– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?

– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.

– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.

… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola, másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét csapott a kollégium csengettyűje.

De ma vasárnap volt.

– Szabad hazakísérnem?

Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett hazajutniok.

Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha, senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?

– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka volna rá?

A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe.

– Kérem, instállom kegyedet, szóljon.

Nehéz sóhaj.

– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…

– És? esdeklem, szóljon hát!

– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.

– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.

– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…

Az úrfi kicsit vállat vont.

– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…

A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!

Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja Druzsiánnának.

– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem? Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta.

Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna karját, hogy az értsen.

– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem, menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te. Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz. (Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig. Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni. Most pedig hazakísérnek engem.

A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.

– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten nyugosztalja.

– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.

Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca.

Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra. Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal, ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell…

Bent Druzsiánna szinte elgyengült.

– Nó, te kicsi csirke, te.

Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami gyöngédséggel szemében nézett reá.