Part 2

– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet ennél.

Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát. Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.

A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.

– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…

Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt.

– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!

– Ezt a jótéteményt?

– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már nem értek!

– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem.

– Jószántából?

A férfi szemén könnyes fény futott át.

– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig mostan.

– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta… hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És tudtam: ha most elmegy, akkor…

Elszégyenkezett.

– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de – hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem?

– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem – tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…

A hajadon megdöbbent.

– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna, melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja, meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a kezemből csepegő vér is árulkodott rólam…

– Mi történt a kezével?

– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.

– Be van jól kötözve?

– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi principálisom…

Klaudina hűvösre fordította a szót.

– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.

– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt nekem.

– Mi volt ezen örvendeni való?

Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az arcát.

– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom, boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a szekeremre menyecskének.

A hajadon kicsit kiderült.

– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba.

– És ez is öröm volt?

– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből.

Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.

– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.

– Apjaurának adott szavam ellenére?

– A szeretet több az adott szónál.

– A szeretet akkorra már megkapta a választ.

– Csak az én válaszom a válasz.

– Kegyedtől kapta meg.

– Az én szájamból nem.

– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.

Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.

– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.

Klaudina feje alábbhanyatlott.

– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol, szembenállottam…

– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet látott.

Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.

– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni. Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve – Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler…

Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó képekhez.

– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt, összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon… Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket.

A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.

– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk!

… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve menedéket adott neki, életet…

– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon, tisztség nélkül… mit?

– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!

A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.

Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.

– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja meg: utánaszöktem Kegyednek!

A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis kétségbeesetten kiáltotta:

– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?

Könnyek futottak le az arcán.

– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled, mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe tettem.

Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.

Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor megszólalt:

– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még mielőtt a szökését észrevennék.

A hajadon is halálra sápadt.

– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát, becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott becsületszavammal.

Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.

A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.

– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni, hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet. Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és visszatérésre nincs remény…

Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat nem ismer.

– Leszállok.

Ennyit felelt.

– A Kakasdombig visszaviszem.

– Gyalog akarok menni.

– Nincs idő veszteni való.

– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.

– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.

Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.

A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.

– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.

– Emlékül?…

A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.

– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.

Odadobta a vaspántot és a szót:

– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed engemet sohasem szeretett!

Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott feketevárosba.

III.

Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem, egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló, mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.

„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.

Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.

E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket. A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.

– Hol van Klaudina?

– Már felkelt?

– Eltűnt.

A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét. Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.

Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!

– Maradt-e Klaudina magában az este?

– Sokáig.

– Hol?

– A szobájában.

– Te hagytad ott?

– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.

– Úgy!

Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és számotvetett. Aztán megfordult:

– Klaudinát a menekült szöktette meg!

Az asszony a kéményre intett.

– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!

Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta a fejét.

– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a célon. Hogy hallgatni fogok.

Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:

– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két úr bolond szolgájának!

Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:

– Mit akar –?

– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!

– Hová megy?

– A zsandármériára.

Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. – Elhárította, kilépett.

… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat, amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától: felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.

Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint a kísértet, megjelent.

– Édesanyám!

Összekulcsolt kézzel állott elejébe.

Az anya felkiáltott:

– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!

Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.

Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt eléje.

– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol voltál?

– Krizbaival találkozni.

– Tudtával szöktél?

– Tudtán kívül.

– S nem kellettél?

Alig hallatszott:

– Nem.

– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?

– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak ellenére.

Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.

– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem Krizbait!

Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.

Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás, hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.

– Megmenteni…!?

Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt, pedig az éjjel későig folyt a hajsza.

– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?

– Mit mondott?

Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy nem emlékszik már mindenre pontosan.

– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol fogható le Krizbai.

Nem kapva semmi választ, folytatta:

– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen, aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a molnárnak a szekeret.

Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!

– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a szekéren.

A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.

Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege István arca.

– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?

Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az útban?

– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott. Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett. Megértheted, hogy –

– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?

– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.

– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.

Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.

– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam? Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.

Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.

– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam – feladtam.

Egészen halkan tette hozzá:

– Amivel vádoltam… ártatlan benne…

Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:

– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan marad. Enélkül minden összeomlik.

Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.

– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők megtudják, hogy én adtam kézre!

– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.

– És a lelkiismeret?

– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.

– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…

Felugrott:

– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy Krizbai ne kerüljön kézre?

Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.

– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én tiszti becsületem!

– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!

– Két… becsületünk?

Czinege István sötétre gyúlt.

– Ez az… – mondta magának.

Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most – úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.

Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:

– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok segítsen.

– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom írni, hogy minden jó lesz.

– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be, ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy ő másfélórával előrement.

Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina. Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.

Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes szánalmat érzett most iránta.

– Meddig jutottatok, fiam, az útban?

– Krizbai… val?

– Vele.

– A Tövisi Pad tetejéig.

– Hány óra lehetett akkor?

– Félhét… háromfertály…

– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.

– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.

– Krizbai? Visszatért?

– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.

Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott szekere.

– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?

– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.

– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.

– Igen, édesapám.

Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.

Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos ítélete.

Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium, s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant előtt… a híg télutói sárban…

Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze, a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint szenvedőnek.

Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika volt.

– Még ez is kockáztat valamit.

Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot, amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.

Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye, hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának még sajgott.

Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a zsandármériára.

– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte biztató.

Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár, himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy papíríven, Krizbai bűnlajstromán.

A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte. Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben. Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező szenvedés bukott fel benne.

Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.

Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen. Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.

– Köszönöm, köszönöm.

A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?

– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint jurátus diák látogatta?

Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:

– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.

A kapitány izgágán kiáltott rá:

– Ki kérdezte Önt?

Az őrnagyhoz fordult:

– Pardon, majd én.

– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!

Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.

– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg részére toborzotta.

A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.

Krizbai ráhagyta:

– Úgy van.

– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.

A fogoly feljebb emelte a fejét.

– Valóban én voltam az egyik vezető.

– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben is főludas volt.

– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.

– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák hadvezetőség nagyjait!

– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.

A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.

– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?

Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.

– Erre nem felelek.

– Császári ember szekerén lopakodott tovább!

– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.