Part 12

Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka egy nyíló gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli zárdába került, kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen említette neki, hogy mikor visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé mélyült. És hulltak az évek.

Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. Kékruhás, nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt és hirtelen színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghívta másnapra uzsonnára…

A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja, döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára ment Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, mikor a leányka világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól.

Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak, jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke visszatértek. És Ríke három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán.

Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és gazdag környezet.

– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép anyád!

A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal körül.

Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének minden remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt.

Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan fölengedett ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen vette számba, hogy Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekekkel a ligetbe.

Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, hogy Frigyes másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék nyári köntösben, kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette el tudatába, mikor legelőször jött fel az idén a veranda lépcsőjén, alig ismert reá. Erdei tündérnek tűnt és feje fölemeltségében volt valami, ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.

Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly. Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után másnap utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés, ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt.

Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett sétaútra tértek, maga áthágott egy venyigekerítést és az út felett, a szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent el a virágos fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Ríke. Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig. Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott. Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak a zárdát ne emlegesse. Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket.

Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.

– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és magának nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomoríthatom… sem maga, Ríke.

Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik sebes könnye megkergette a másikat.

Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, mikor Frigyes helyét nem lelve ődöngött a házban.

Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. Bizonyos, hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirosító. A fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd… most.

Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem feküdt le. Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az ágy párkányán. Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát odatartotta Frigyes fölé. Pár pillanatig – méznehéz, méregnehéz pillanatig – csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal forró élettel. Néhány nagy könnye szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így ébredéshez… Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki ajándékot, mindentfelérőt.

Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, míg a fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón imbolygott a küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótűz, mielőtt tovairamlana…

Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszító, meddő kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék:

– Velence!

… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő szép, ijesztő halottak kavarogták körül.

Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte. Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa össze-összecsattant, míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel írott eskű:

„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban, melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.

A második új, de már megfeketült írású levél volt:

„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed. Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne vess meg engem úgy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét utánad való leskődéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé siettem ahhoz, hogy keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek. Mert nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet: sárba hurcolni fehér szerelmemet?

Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen hangja a keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, időtöltött, életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is utolsó közös napjainkban arra, amit tíz esztendőn át mindenki minden tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad azt is, milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet… Nem villant át soha rajtad: hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak.

Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném a nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok) üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén. Ez több volt, mint életemtől számítottam, rámcseppenő csepp a túláradó örök malasztból. – Szerettelek volna megszólítani levelem élén. De hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el, nincs szó…

Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek, hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, szerelemmel köszöntlek:

_Anna_.“

RESERVATION.

A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.

Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van. Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között, csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton.

Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik.

Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája.

Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve. Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!

Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két mohó kar fogta át.

– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!

– Ki vagy, mi az ördög bánt?

Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.

– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!

– Nonó, lehetett egyéb is.

– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a kerék küllője!

A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény után.

– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a cseresznyefát tapogattad?

A legény hangján most átütött az önérzet.

– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye!

A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben, szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak és mohó tüzek a szeme bársonyán.

– Hogy hínak, fiam?

– Tódornak.

– Voltál katona?

– Voltam biza, Gyulafehérváron.

– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától?

– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt, hogy meg se lehet ütni!

– És a lábból nem szíjja ki?

– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a kerítésre Pedig… ahol megy!

A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó árnyék.

– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.

– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?

– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a tehénnek!

Elhallgatott és hányta a keresztet.

– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még éppeg Kolozsváron!

– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?

– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre, ahogy összekente magát a fehérséggel!

– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?

– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette… Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja. A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik.

– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak?

– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is lesz, a Kövek között!

A patikus nem vesztegetett több szót.

Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást. És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.

A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből rakott kerítések felett.

Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a szegfű az ibolyából.

Most gyűlt a vasárnapi tánc.

Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből álló zsukáta dallamot.

A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől.

Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat, patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki.

Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával. Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak…

A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa bársony.

Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.

Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket indított el, most pirosat indít a falu divatjának.

Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt. Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának.

Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja…

A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva. Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?

Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja!

Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli, hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet nem, még a prikulics kedvéért sem.

Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme.

– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat!

Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle.

Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.

A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát.

– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat.

… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok örök védővárának.

– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.

… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.

Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez, sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv, szeme csupa eleven tűz.

– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?

– De nem én.

– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot?

– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen elhibázva az élet.

– Szavadat se értem.

– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.

– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik leány mivel szépíti az arcát?

A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.

– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?

– A szegényke.

– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás egyedül nem tágított tőle.

– S a prikulics hagyta?

– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem csak úgy a félszájból:

„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom. „Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“

Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának, sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban mívelt!“

– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva.

– Jár az, minden este – kacagott a legény.

– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle emberi csalfaság?

Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.

– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.

TARTALOM:

Télutó 3 Kifüstölés 37 Vargabetű 43 Boldogság 69 Alul 78 A tükör 85 Hugocska 105 Májusi ajándék 119 A kert nem tud róla 124 Két gyász 129 Franciska tűzzel játszik 134 Vipera 151 Olajfa 160 Reservation 171

Szerző egyéb művei:

=Bacsányiné Baumberg Gabriella.= Doktori értekezés. Kolozsvár, 1912.

=Versek.= Budapest, 1912.

=Az Örök Film.= Regény. Budapest, 1917.

=Tükör.= Novellák. Marosvásárhely, 1920.

=Rina Kincse.= Novellák. Temesvár, 1923.

=Vizen hold.= Novellák. Kolozsvár, 1924.

=Haláltánc.= Regény. Budapest, 1924.

=A szent szégyen.= Regény. Marosvásárhely, 1925.

=Enyedi Történetek.= (Az ifjúság számára.) Nagyvárad, 1926.

=Romuald és Andriána.= Regény, Berlin, 1927.