Part 11

Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár.

Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért…

Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával. Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai probléma.

Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a „laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén, melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?

Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből.

– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.

Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg. Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.

– Csodaszép – mondta a fiú.

De mire mondta?

– Nézze, perc alatt elég.

A fény sápadt halált halt.

– Kérem most újra fűtni a lombikot.

Aztán:

– Fél maga az egértől?

A fiú önérzetesen csudálkozott.

– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja meg és eressze az üvegbe.

A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.

– Elég.

Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű életben.

Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe. Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival.

És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet: csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.

Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!

– Balga fiú.

És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek. Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt szolgálóit is.

Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap, hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből. Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje.

Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan életben, boldogságban…

Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha senkitől se látott virág. Óh…

Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit. Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre.

Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem akarva belekiáltott.

– Ki van itt?

A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt, tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment, felismerte.

– Kérem, miért nem felel?

Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre. Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?

Harag futotta el.

– Mit keres itt? – szólt rá.

– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt az enyém… De most elvették a magántanulók.

Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön könyvek.

Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan, némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva. Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem jöhet.

A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.

– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.

A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan, maga is hallva mondta:

– Soha.

De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott.

– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba. Szép szálfaerdők voltak arra.

Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt, melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott szeretői, dús, virágos bokrok.

– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.

Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.

– Ott gyopár is van, – mondogatták.

Lente botot faragott magának.

– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban agyonvágni.

Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól.

– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.

A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő csak a laborában.

A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett, ahogy Tündérországba vihet az utazás.

Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.

Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott, hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított…

Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos, homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.

Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra hajt.

Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc: tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.

Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek, mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult.

Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld kárpítja alatt…

Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő arkangyalé.

Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap – hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.

– Hát soha… igazán soha?

– Soha.

Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket, égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt, ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha! Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe?

Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, – nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy elmeneküljön.

Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen, gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos, eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.

Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … Ránézett. És azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan… És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról, mint gyermeket kebelről.

A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány kezét.

Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem felé. Szótlanul. Aztán:

– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja… fusson…

A fiúból kiremegett a szó:

– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!

Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó gyémántok ültek ki.

– Menjen, nem hallja! Parancsolom!

Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:

– Fusson, fusson!…

Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel, hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a jó s mint nehéz korsót, vitte magát.

Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.

– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.

– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.

– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár úrnőnek szedtem… akkor…

Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.

Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott.

– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem kellett volna kiejtenie.

A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az oxigénből kikergették.

Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.

OLAJFA.

Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a zsendülő cserjék között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csúcsfedeles, ódon emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kúsztatva törzsét, igen kihajolt az erkélyről és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt: nehány gallya eltört, cserepét csak a fogózó gyökerek tartották össze, hosszú szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni: hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta, hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.

Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt emlékébe: a szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba ment volna, az elhagyott ligetbe irányította lépteit, a régi ház elé. Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt a lefüggönyzött ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató udvarba lesett. Senki.

Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta mindkét karba venni.

Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: hajadonfős, kitűrt inges fiatal fiú hajolt hozzája. A ligeten túl, a szabad mezőn sétálhatott és a két emberkerülő így került egybe a szenvedő fácska fölött.

– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.

– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is hederített a fiúra.

– Segítsek?

– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit nekem… ha lesz olyan szíves.

Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vízvezeték kagylójába állították a növényt. Anna közben rendelkezett a fiúnak: rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vízcsapot.

Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé, Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta és a békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már így kedveskedett a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban nem ismert a mult reggeli fiúra.

– A kis védencünkhöz jöttem…

Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.

– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.

Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és megsimogatta ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a huszas évek elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától válláig vetve nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán, egész lényéből megható lágyság derengett és még a nyaka is, mely külön feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.

– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.

Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik laknak az elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiúnak erre újból jönni kellett és leplezetlen örömmel jött is.

– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.

– Vajjon meddig maradnak?

Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke fején.

– Persze, ha visszajönnek…

Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki mástól nem fakadható könnye forrósította el.

A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen hallgatott és bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és fínom, mint a naptalanul kinyílt virág.

Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:

– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény – anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád.

– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök önhöz.

Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. Megbeszélték hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, félvilágosságok puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak a zegzúgos utcasor és az ívek felett mint fehér óriásvirág virult fel a hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan megtelítődött körülöttük a levegő valami fínom feszültséggel, amelyben élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se tudott a másik öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a feszültségbe és a fiú odahullott a leány fehér ölébe.

Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig. Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött életébe, amikor várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy reménytelen robot-ifjúságot; és hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök rabul.

A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két összekötött, tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiút: mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll előtte és ő, ő akar egy magánál tíz évvel is idősebb szegény és ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz tíz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot készít mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen „férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta szülei házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, hogy Anna, nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre.

Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, nagyon gyorsan jőjjön, az úrfi meghal, vagy megbolondul.

A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dúlt volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak rajta. Mikor Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne:

– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a bilincsből, fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány ingatag lépés és odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És vér: nehány csepp forró, piros élet a halántékából, mint oltárra áldozás.

Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.

Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behúnyt szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű illatában. Lábuk alól kisiklott a valóság.

Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva halkan, boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és dadogva kezdte a mondókáját:

– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… az én olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat sírtam érte… Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, ahogy erre mentem az iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek sincs… A lakóné mondta a földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…

Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. Csokros szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán kövér könnyek gurultak.

Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.

– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… a fát én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el tudod vinni?

A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa, lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és ártatlanul lépett Annához:

– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha nagyon szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat…

Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör fejét.

– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.

Frigyes Annához lépett.

– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága majd begyógyul.

Másnap egyéb vigasszal jött.

– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk Olaszországba. Olajfák…

Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje mellett. Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben: hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni kell.

Velencében csak egy szobát kaptak.

– Anna?

– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba

– Aztán?

– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.

Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az, bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.

Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. Frigyes csaknem zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet újjáról a tollra cseppintette és írni fogott. A férfi szívelállva nézte: milyen szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, megteljesedett, most mintha erre a szépségre valaki komor koronát tett volna.

Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint szekretér-játékban szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel nézett férjére és elibenyujtotta a kezét.

– A nevedet… – súgta.

Frigyes aláírta a tudhatatlant.

– Most pedig… menjünk.

A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét. Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy mozaikkövecskét. A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszorította helyébe. Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott.

Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát.

– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor valamire… nem találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig soha…