Part 5

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó, nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:

„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre?“

„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.

„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő kincseket.“

„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.

„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“

„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól, jól van pap uram. Jól van.“

„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“

„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.

„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.“

„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“

A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram bámészkodása.

„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“

„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!“

„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!“

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten beszél!“

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a mennyei bocsánat igéretével.

„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást: hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“

A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.

„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek képes, ki a csecsemő sirását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek felkapaszkodni.

„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Ur asztalához.

„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra hanyatlott.

„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.

„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a templomajtóban maradt.“

„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé. „Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“

Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közől.

„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!“

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:

„Az erős Isten uraknak ura!“

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.

KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái. A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi libegtek.

Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte, hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“ szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana valamit.

A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér.

„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“

Az ifju búsan fölsóhajtott.

„Ott voltál azon esetnél?“

„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez, sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.“

„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után az ifju.

„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók, belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy nem engedte az ártatlan vért kiontani.“

„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“

„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“

„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“

„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“

„Ez hát a fejedelmek sorsa.“

„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“

„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju.

„Hiszen most senki sem hallja.“

„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt arról hogy jövök?“

„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak igen rövid ideig.“

„Csupán három szót s aztán visszatérek.“

„Még az éjjel? ebben a hidegben?“

„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe és melegülj.“

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz.

„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap vidáman.

A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni, a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s ismét megcsókolá.

„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy birkozásban.“

„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a medve széttépni.“

„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál, hol? mikor?“

Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat.

„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus, én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva, magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“

„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett aztán belőle?“

Ilonka még jobban elpirult.

„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled.“

„Oh nem atyám.“

„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“

„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és mégis oly szelidek.“

„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“

Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá:

„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát. Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“

„Nos? nos? nos?“

„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe venni s ugy hozni hazáig.“

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis kaczagásban tört ki.

„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a lovagot?“

„Nem tudom.“

„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“

„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem udvaránál van.“

„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“

„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“

„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“

„Nemes de szegény.“

„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az erdélyi magyar embernek a kardjánál.“

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által; mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“

„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot keres leányai számára, boldog élet helyett.“

A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, – volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.