Part 4

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, ugy összehangzanak szemeik vad villanásival.

Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, – Ibrahim, a nagy vezér.

A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is: „Ibrahim!“

A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök látni.

A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak, s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül, mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen megjelenendő kikiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák, padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“ monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével bünhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét kérended is, megadom.“

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt.

– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő arczczal.

– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva.

„Lu illah, il Allah!“

Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó örömében.

II.

A zultánnak rosz napja volt.

Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.

A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden nemei segitének pusztitó haragjának.

Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra[1].

Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.

Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?

A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet. Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok által megöletett.

A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!

– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszitson.

– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.

A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az Ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt megöletni.

– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“ Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“

– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a zultán lefeküdt.

Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.

– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét csendesen visszahuzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az Ulema. A zultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el nem én.

Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod hogy él.

A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“ mondának neki.

S a zultán ujra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.“

– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

És ujra álmodott a zultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.

A zultán borusan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak szabaditva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.

E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.

Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő bámult holt szemekkel a zultánra.

– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére[2].

KORONÁT SZERELEMÉRT.

VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!“

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.

Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded, zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü

Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:

„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“