Part 11

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s biztositá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a diját be fogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belekapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsohajta: Allah segits! azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét ujra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: Allah segits, de ne olyan nagyon!

A kozák ur kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé; mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sik rónán, a szakadékos bérczek felé.

II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát is adta egyuttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny utra fognak jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást letaszigálják.

A keskeny lovag ut eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros süppedék között, melyben csürökig dagasztottak a paripák, azután meg felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit korholá néhol s kényszerité féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant zugó, csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó ugy megállithatna egy egész hadsereget, hogy sem előre sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sürű rengetegbe vezetett az ut, hol igazán csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem láthatta a sötétben. Csak ugy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólitá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt, lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram. Felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, vagy szaladok.

A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Miért nem. Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.

– Nagy gyanum van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös tömkelegből.

– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra mulattatta; csupa tatár tréfa.

– Honnan gondolod azt Alabin?

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a ficzkó leirásától.

– Karvajoff volt itten?

– Igen, még a foglalás előtti éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni. Természetesen rajta kapták. Bizonyitványt ugyan nem tudtak ellene találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s egy sem vallott rá: hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya; a kinek szépségétől még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának élete az ő kezében volt; ilyen formán egy év mulva minden további baj nélkül is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– A gutát!

– Egy szép kis hat hetes sivó rivó csecsemővel; a ki egészen az anyához hasonlitott, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejü gazember azt állitja, hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf-hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor született.

– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken, miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rosz fizető lehet. Folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név lehet.)

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban ugy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat és karniol kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyüjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakita a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az ut az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A mig az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágitotta szépen az egész szomoru vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszu mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Tul a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alaku hegy sürű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlitott egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kupokkal, hegyesen végződő kuptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal ugy tett, hogy a mig kezével keletre utalt, a lova fejét északnak irányozta.

– Megállj! ordita rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt ut, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz ez oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihuzott egy pistolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megforditá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: igy kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az ut egyenesen vitt keresztül a városon melynek sárkeritése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még, kifordult küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az utat.

Alabin ráhuzott egyet tréfás ostorával s sarkantyuba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin, visszafaroltatva lovát a széditő örvény párkányáról. Nekem ugy tetszik, mintha itt valaha hid lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszusága, két terhes szekér mehetett el rajta egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rosz ember felgyujtotta s a vizszinéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hidlábakat ott a viz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene tul marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vizmederbe, s ott keresztül gázolunk rajta, ugy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér ugy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan forditá ismét vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintett a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram; felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül, vissza az elébb elhagyott hegyi utra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A viz több helyütt a ló szügyéig ért, és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák utmutatása mellett feltalálta a csekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban ugy lakik itt, mint egy bezárt várban: jegyzé meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő utra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az utat, Alabin visszabocsátá a tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a mig lovát innen is tul is felpofozva, visszafelé tudta forditani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt; ki ugy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a mig csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.

Mikor azután az ut kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az lováról, egyet szoritott lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén fölemelte délczeg nyakát a mén, egyet nyeritett nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi uton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk czimeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem volt tulzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról, és a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni füvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szük bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszitó volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből esett marhák bőrei lóggnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza! kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszu vályógépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbujt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s nagy lomhán oda czammogott az uri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban. Dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a meggnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.

– Ventrebleu! sohajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapitotta volna az egész alakot, feje szélesebb, mint hosszu, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sanditó szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujju tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve egyegy lószőrből font karika gyűrű, s mely tenyerek, daczára a kivihetetlen rövidségü deréknak, még sem érnek soha csipőn alul.

A furcsa külsejü alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerü tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bir magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállitva a mécscsel, s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szólt nekik, csak nevet, szüntelen feléjök forditva orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécset a hosszu rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolygva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt füzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasitsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rosz ember, nem akar engem férhez adni. Pedig már tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza? Nézze csak micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusitani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irigy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatva azokat ujjai között, mig a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak ugy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Valljon az anyja nem hasonlitott a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségü némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönviz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számitható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinü arczczal, melyet rendetlen szürke szakál és bajusz nőtt be, csaknem a szemei alljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rosz lehet az öreg urnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segiteni s azt abból is gyanithatni, hogy mig a másikra becsületesen csizma van huzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe huzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bujt az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.

Az öreg egyet biczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borju te! kiálta rekedt hangon; jó estét uraim. Pusztulsz innen te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt. Oh oh, méltóságos uram, csipj egyet a karján és taszitsd el magadtól.

A kisasszony orditott mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hirbe jött vele.

– Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; orditá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat. Hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra balra tekintgetve elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a mig lement; egyik fokán el is botlott s azután ugy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szoritottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, hogy melyikkel szoritsa meg az eléje nyujtott kezet: a mankóval-e vagy a korbácscsal?

– Nincs más mód uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon fölül őrült is. Ugy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rá jön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajcsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet uraim.

Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az ember orrát s a nagyapa kutyákat uszit az unokájára.