Part 12

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem birt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasott kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakitatlanul mindenféle nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki igy elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál néhány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakitott a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülü fatálat hozot nagy czipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hussal. Elég lett volna az husz éhes kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg ur. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhus, paprikás lében.

– Tóklyóhus ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apritattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm. Monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhust pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állitának mellé, s részvevő tanuja volt azon pusztitásnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja a ritka alkalmat, melyben saját házánál kedvére jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a viztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a mig a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, monda Miriámnak. Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűzték a khámokat.

– Ugy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.

– Egyébbel ugy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a Mezre vári lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készitenek. Volt miért dicsekedni az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos orditozás támad, a mitől ha tetszhalott lett volna is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem birt vele, el is rekedt már az orditásban, a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: „nem ereszted el? nem ereszted el?“

A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, ugy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt vetett volna odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek orditását a szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlitó süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kivülről; a kutyák csaholnak, vonitanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány ugy sikoltoz!

– Miriám! ordit végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobákban, mint ebben a kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni; hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekeritett sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, inkább kereszttüzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három esztendőt Siberiában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszinü, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az ugy van: ugy látszott rajta, hogy a halott dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, mig az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? ugy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz ugy-e?

– Hozatok uram Simferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható egyéb, mint toklyóhus.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyu ideig fog tartani, mig Simferopolból valamit elhoznak.

– Segithetünk rajta uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtéritenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Simferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már utban találták az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kivül a szobából, s midőn hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tiz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingó-bingóm volt, fel-ettem; elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az utfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem is minden ujhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.

Alabin boszus kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az uton, a melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egy uttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza még pedig minden sántitás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirugta maga alul szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu belevén zárva hátuk mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könyeik csorogtak bele.

És megszoritgaták egymás kezét és ujra kezdték a kaczagást. Még azután is kitört belőlök, a hogy egy hosszu csigalépcsőn felmentek a malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.

III. SZENDERELI.

A malom előre hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállitották. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbujva annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó viz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve az imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszu tekervényes ut nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni: mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti viz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha e pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az uton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, igy is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza. Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az ut itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vizmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipen ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor ugy megtölti a viz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogy ne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztül vive, nagyon jól.

Az ut mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletü hold a sötétben világitott le a távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlitésre. A magasból lefüggő erős vassodronyon bivalybőrből készült csónok volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tiz percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerü feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba; a Mirza megragadta a Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn sima rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér búzatermés hullámzott, körül hosszu kazalokban állt már a begyüjtött széna, s gyönyörü gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körüllehetett járni, s mindenütt nagy keleti virágok ékesiték az oszlopokat és a korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott viz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk erdőség láthatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben ugy virult, ugy bújálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a mit azóta véghez vittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guánót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétterittetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben ujra bevetettem. Nézd milyen buza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörüséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt, milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi fecskendőké, mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tiszenkét esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött hires kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel, s egész szeszgyárt foglalkodtat a hulladék. Egy szóval édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is körülkeritve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha, s odaállithatná ágyuit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszoritá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a hárman értik egymást.

– Óh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rosz idő, és mit soha ki ne vághasson onnan.

– Óh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig ujra kezdhetjük.

– Hogy ne esnék az jól, monda az örmény, összeérő szemöldeit még összébb huzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! a hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét, és a római hitü a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult; mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után; későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el, s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj-család utolsó fejedelmének leánya protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot épittetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kivül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsu derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bujkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörü szinekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a színes ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok tereméből cizelirozott arany lapozatu ajtón át nyilik a szökőkút tereme. Közepén alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s leleszáll csevegni, énekelni a jázmin bokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollu énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára, s ott mindenféle kedves bohósággal tanusitá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza, és ugy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához nyulva, mire az ujja hegyére repült s ugy ugrált egyik ujjáról a másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik a Mirzához lépve, annak kezét sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonulva az örménynyel szoritának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg nemzeti öltözetet visel, hosszu, alól hasitott virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta dereku posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van igy.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát ujra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, sugá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne, s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét hadnagyocskám. Szabódék a kecses alak, ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vizet, a mivel ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza, és a többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jöjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szive dobogása miatt.

A nehéz virágos függöny félre vonult, s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörü szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak ugy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki huz ki belőle! Ha csak az ő fehér kezei nem? Pedig ha e fehér kezet megszoritod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és oda temetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s ugy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szorithatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifju szeretőkre, s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?