Part 3

Senki sem ismerte és senki sem szerette úgy a magyar föld természeti szépségeit, mint Tisza István. Neki, bár jó darab földet bejárt életében, az alföldi naplemente volt a legszebb természeti tünemény, amely egyáltalában látható. Ha erről beszélt neki, aki annyira irtózott mindentől, ami fellengős, akkor áttüzesedett a hangja és megszínesedtek a szavai. Ilyenkor nem lehetett vele vitatkozni. Ki mond ellent a fiúnak, aki az édesanyját tartja a világ legszebb asszonyának?

A porosz és az angol – persze a háború előtti porosz és angol – volt az a két nép, melyet legtöbbre becsült és amelytől az ő nézete szerint, legtöbbet kell tanulnunk. A világ legkülönb emberanyagának azonban a magyar parasztságot tartotta. Ha be akarta bizonyítani ezt a tételét, akkor kifogyhatatlan volt az apró, jellemző történetekből, amelyek többnyire az utolsó nagy kolerajárvány idejében keltek. Tisza akkor két alföldi falu népében tartotta a lelket. Sorra látogatta a betegeket, orvosságot vitt nekik, kioktatta az ápolókat, bátorította a haldoklókat, vigasztalta az árvákat.

A jó magyarok akkoriban úgy beszéltek Tisza Istvánról, mint az ég küldöttéről, egyik beteg sem tudott meghalni, ha előbb kezet nem szorított vele, – azonban a két falu népe, lelkes szélbali lévén, a legközelebbi választáson megint csak a Tisza jelöltjei ellen szavazott.

Én szóba hoztam ezt a különös dolgot Tisza előtt.

– Ha ezek a gazdák olyan okos és derék emberek, hogyan van az, hogy inkább hisznek a pesti demagóg szélkakasoknak, mint Tisza Istvánnak?

Ez már a nagy háború idejében volt és Tisza érdekesen megvédte magyarjait.

– Nem feltünő, – kérdezte – hogy a nép a politikában fegyelmezetlen, pártoskodó és nagyzoló, a harctéren pedig fegyelmezett, áldozatkész és megbízható? Mi következik ebből? A politizáló gazda nem a maga szíve szerint beszél, hanem azt mondja és teszi, amit az uraktól tanult, ami kívülről ráragadt, mint a bojtorján, – a politizáló intelligencia pedig évtizedek óta egyebet nem tesz, mint a népet rontja. A lövészárokban azonban, szemben a halállal, a magyarság igazi természete érvényesül. Aki a harctéren látta a mi népünket, annak el kell ismernie, hogy ez a világ legkülönb fajtája.

Ezredparancsnok korában Tiszának meg volt az a nagyszerű elégtétele, hogy az ő bihari huszárjaiban megtalálta a magyar nép összes erényeit, amelyekben olyan fanatikusan hitt. A pergőtűzben megismerték egymást a geszti földesúr és a bihari parasztlegények.

Mi pedig mindebből egy tanulságot vonhatnánk le. A nemzet megmentője az lesz, aki rá tudja nevelni népünket, hogy harctéri erényeit a polgári közéletben is érvényesítse. Ha a magyarság a politikában is úgy tudna viselkedni, mint a Doberdón, akkor kétségtelenül ez volna a világ első népe.

Tisza igen kemény fegyelem alatt tartotta saját lobogó vérmérsékletét és én csak egy esetre emlékszem, mikor úrrá lett fölötte a keserűség és fájdalom. Ez akkor volt, midőn egyik lap azt írta, hogy a geszti uradalom cselédjei tömegesen betegszenek meg, mivel takarékosságból nem tisztítják a kutakat és az emberek kénytelenek poshadt vizet inni.

Az esküdtbíróság előtt kitünt, hogy a mérgezett kutak történetéből egy szó sem igaz, de én azt hiszem, az ilyen eset többet árt a magyar sajtószabadságnak, mint a cenzura.

A jövő nemzedék már nem fogja megérteni, hogyan nevezhették írásban és szóval annyiszor rossz magyarnak azt a férfit, akinek legfeltünőbb tulajdonsága éppen izzó magyar érzése volt. A hazugság betege lehetett ez az ország, hogy nem tudott többé különbséget tenni fehér és fekete, ellenség és jóbarát közt.

Tisza maga volt a férfiasság. 100% férfiasság! Ő a póluson lakott és az embereket, akik energiájának sugárkörébe kerültek, vagy nagyon vonzotta, vagy eltaszította magától. Közömbösen azonban nem hagyott senkit és nem is volt ember, aki komolyan nem vette volna. Jellemző, hogy Pistának, Tisza Pistának csak olyanok nevezték, akik személyesen nem ismerték. Családja és bizalmasai körében mindenkor István volt.

Gyakran vetették szemére, hogy hiányzik belőle a diplomata ruganyos alkalmazkodó képessége. Nem, nem, – neki valóban nem voltak moll-hangjai, ő nem rakott szordinót magára, ő nevén nevezte a gyermeket. Sokan azért kiméletlennek és gőgösnek nevezték. Pedig az ő érdességében éppen embertársainak megbecsülése nyilatkozott meg. Ő komolyan vette felebarátait és állandóan úgy beszélt és ágált, mintha a Tisza Istvánok parterre-je venné körül. Nem bókokkal, hanem érvekkel akarta megnyerni az embereket. Hiszen tudjuk, hogy az édesszájúak, akik mindenkivel az ő külön nyelvén tudnak beszélni, az emberiség nagy megvetői közül kerülnek ki.

Férfiasságával vele járt, hogy irtózott minden érzelgősségtől. A barátságot a szó klasszikus értelmében fogta föl, de azokkal, akiket kedvelt, állandóan valami bajtársiasan kötekedő, csipkedő hangon beszélt. Ha valakinek nagyon sok csípősséget mondott, akkor bizonyos volt, hogy az illetőhöz nagyon vonzódik. Hízelegni nem tudott, de neki sem hízelgett soha senki. Ha mégis megesett, hogy valamelyik javíthatatlan mameluk próbát tett ilyesmivel, akkor Tisza irgalmatlanul józan és kissé kaján arckifejezéssel az udvaronc ajkára fagyasztotta a szót. Nem csinált kázust az emberekből, de magából sem.

Volt egy politikai ellenfele, – nevezzük X. Y. úrnak – akivel Tisza gyakran kereste a megegyezést. Néhányszor meg is állapodtak egymással, de X. Y. mindig talált rá módot, hogy utólag tisztességgel kivonja magát a vállalt kötelezettségek alól.

Midőn egyízben erről beszélgettünk, a miniszterelnök a következő épületes kijelentést tette:

– A legokosabb embert is be lehet egyszer csapni. Aki ugyanazzal az emberrel kétszer csapatja be magát, az már nem okos ember. Engem X. Y. tízszer csapott be.

Aki így beszél, az nem hiú ember.

Diplomata nem volt, de annál több volt: vezér! Valami csodálatos energia élt benne, oly energia, amelyhez foghatót emberben soha nem láttam, de elképzelni sem tudtam. Energiája szinte félelmetessé lett, ha akadályok és veszedelmek rekesztették el útját, ilyenkor viharosan megnőtt, mint a sziklafalba ütköző tenger.

Ha pedig azt hitte, hogy a nemzet jövőjéért kell síkra szállnia, akkor prófétai fanatizmus lobbant ki belőle, idegen, perzselő tűz, titokzatos erő, amely fölötte és kívüle állott az általunk ismert élettani törvényeknek, amellyel nem bírt senki, talán ő maga sem és amely a szokrateszi daimont juttatta eszébe az embernek. Ez a daimon lángralobbantotta és magával sodorta környezetét is és nem hiszem, hogy Kossuth Lajos óta élt volna Magyarországon ember, aki a közömbösséget annyira fanatizálni tudta volna, mint Tisza István. Ha módjában lett volna, hogy agitálva bejárja az országot, mint tette Kossuth, akkor – esküszöm – ő lett volna a magyar nép elismert vezére.

Ebben a rettenetes erejű emberben sok volt a jószívüség. Emberekhez, állatokhoz, tárgyakhoz nagyon tudott ragaszkodni. Ismeretes dolog, hogy Mikszáth Kálmán egyszer tetten érte a miniszterelnököt, mikor a dolgozószobájában éppen a Bálint nevű öreg huszárja hátát masszírozta.

– Zsábája van, – magyarázta Tisza, – ő is elégszer dögönyözött már engem!

És volt benne valami a gyermek naivitásából és játékos kedvéből is. Nietzsche mondja valahol, hogy a harcos férfi lelkében egy kisgyermek lakik, amely játszani akar. Geszten néhanapján a kiskorú rokonok egész vidám csapata vette körül, akik István bácsiban látták a vezérüket és legkedvesebb pajtásukat. Volt egy tízéves hugocskája, aki szenvedélyesen szerette a triktrakot, vele órákon át játszott Magyarország legelfoglaltabb embere.

Férfias vonás volt benne a nagy lelki tisztasága, amely olykor már szemérmetességszámba is mehetett. Alaposan ismerte és szerette a magyar irodalmat, de a szerelmi lírával teljesen idegenül állott szemben. Alkalmasint azért is volt a legkedvesebbik költője Arany János, aki tudvalevően sohasem írt szerelmes verset.

– A férfi szerelmi gerjedelmei nem a nyilvánosság elé valók – mondta egy ízben. – Ha a költő megénekli a boldog vagy a boldogtalan szerelmét, akkor rám olyan szemérmetlen benyomást tesz, mintha levetkőznék a nyilvánosság előtt.

Ebben természetesen nem volt igaza. Toldi zordon lantosa kivétel volt, de Petrarcától Petőfiig a legjobb költők a szerelmi dalok énekesei voltak. Hiszen a lírai költészet valóban hasonlít a nyilvános vetkőződéshez. De ha valaki Apolló, akkor ruhátlanul is állhat a fórumon a nélkül, hogy szemérmetlen lenne. A fontos persze az, hogy Apolló legyen. A szemérmetlenség ott kezdődik, mikor valaki a maga nyavalyás voltát viszi a nyilvánosság elé. De ezek nem voltak Tiszának való érvek.

A férfiasság szemérmetességében annyira ment, hogy mindazt, ami gyöngéd és művészies volt benne, gondosan eltitkolta a nyilvánosság előtt. Kevesen tudták róla, hogy szereti és érti a zenét és hogy maga is zongorázik. Ráfogták, hogy könyvgyűlölő, pedig sokat olvasott és Geszten gyönyörű könyvtára volt. Arany Jánost nagyon szerette és jóformán könyv nélkül tudta, bizalmas beszélgetés közben sűrűn idézgette is, de parlamenti beszédeiben nem találtam egyetlen Arany-idézetet sem. Mi ez? Megmagyarázni nehéz volna, de megérteni lehet.

Én Tiszában mindig a magyar katona-tipus nagyszerű megtestesítőjét láttam.

Lenézte a kényelmet, utálta a puhaságot és kemény fegyelem alatt tartotta izmait. Csak egyszer láttam őt kényszerű tétlenségben: midőn felesége kedvéért néhány hetet a pöstyéni fürdőben töltött. Semmi érzéke nem volt a divatos fürdőélet stilizált naplopása iránt és mivel kimélnie kellett a szemét és nem olvashatott, tehát sétákkal töltötte idejét. Néhány útján elkísértem és mondhatom, azok rettenetes séták voltak. Öt-hat óráig tartó rohanások, toronyirányban, hegyen-völgyön keresztül. Ha fölvergődtünk egy hegytetőre, akkor rendesen egy újabb, még magasabb csúcs állott előttünk, amelyet Tisza szerint szintén meg kellett még mászni.

A hízástól jobban irtózott, mint a betegségtől és Budapesten vívógyakorlatokkal, Geszten pedig a perzselő nyári napfényben véget nem érő tennisz-pártikkal fogyasztotta magát.

Első miniszterelnöksége idejében gyakran láttunk tőle egy érdekes tornamutatványt. Ebéd után, amint fölkelt az asztaltól, összekulcsolta az ujjait és keresztülugrott a két kezén, a nélkül, hogy ujjai szétváltak volna. Nem sok miniszterelnök csinálná ezt utána.

Tisza szerette a veszedelmet. Nemcsak hogy nem kerülte, de határozottan kedvelte, olykor talán kereste is. Sohasem láttuk jóbbkedvűnek, étvágya és álma sohasem volt annyira rendben, mint mikor párbaj előtt volt. Ott voltunk a képviselőház ülésén, midőn a zavaros fejű Kovács képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Emlékszem Tiszának minden mozdulatára. Midőn a golyók elfütyültek a füle mellett, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült és a kezével egy kicsinylő mozdulatot tett. Gesztusa ilyesmit mondott: «Rosszul lő!»

A választójogi harcok idejében egy Létai-Leitner nevű ember fogott rá fegyvert. Erről az esetről egyáltalában nem akart beszélni. Potomság, amelyre kár szót vesztegetni.

A forradalmi napokban, midőn a Nemzeti Tanács által szított gyűlölet tűzövként lobogta körül, sokan kérlelték és biztatták, hogy meneküljön Budapestről. Deák Ferenc példájára hivatkoztak, aki a szabadságharc elől Kehidára vonult és szolgálatot tett a nemzetnek azzal, hogy érintetlenül megmentette tekintélyét a jövő számára. Hogy mit válaszolt Tisza másoknak, azt nem tudom; nekem ezt mondta:

– Te nem vagy gyáva, miért akarod, hogy én az legyek?

Szörnyű gyűlölet lobogta körül a magyar fővárosban a legigazibb magyart. Az októberi forradalom hajtóereje a Tisza elleni gyűlölet volt. Hogyne! Hiszen Tisza akkor is, ha hallgat, ha meg se mozdul: akkor is maga az ellenforradalom. A pesti ál-magyaroknak halálos lefőzetésük az ő rendületlen magyarsága. Az erőtlen törtetőket felbőszíti az ő irgalmatlan ereje. A katonaszökevényeket, akik kultuszt csinálnak a gyávaságból, porig alázza az ő vas férfiassága. A nemzetközi csőcselék a volgai lovas utolsó származékát rettegi benne. És Budapest egész forradalmi kulturája, amely pénzvágyból, érzékiségből, mocsokból és a külföld majmolásából van összerakva, úgy irtózik a férfiak férfiától, mint a betegségi csira a napfénytől.

Úgy halt meg, ahogyan élt: magyar férfihoz, Tisza Istvánhoz méltóan. Egyet biztosan tudunk: midőn eldördült a sortűz, akkor nem az áldozat félt, hanem a gyilkosok.

A legmagyarabb férfi, a legférfiasabb magyar most ott fekszik a geszti sírboltban, arccal a csillagoknak fordulva. De a gondolatok, amelyeket gondolt, az érzések, melyeket érzett, a magyar levegő atomjaivá lettek, azok ott szikráznak a magyar ekék és a magyar szuronyok acélján, ott tüzelnek és erjedeznek a magyar agyvelőkben és a magyar szívekben.

A nemzet pedig akkor fogja megengesztelni leghívebb fiának emlékét, ha fölépíti azt a Magyarországot, amelyről Tisza István álmodott.

(1921.)

GRÓF KÁROLYI MIHÁLY

Gróf Károlyi Mihály sohasem volt demokrata, ő csak egy lecsúszott arisztokrata volt. A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, a helyett lesüllyedt a pesti utcához. A munkástömegek lelkében rügyező nemes és emberies hajlamokkal nem törődött, ő onnan a maga céljaira csak a gyűlöletet és a hatalmi vágyat igyekezett kitenyészteni. A nagyvárosi csőcselék erkölcsi színvonalát pedig az ő politikai szereplése még alacsonyabbra süllyesztette.

Aki a modern politikus szerveit akarja kiboncolni Károlyi etikai kadáveréből, az sohasem fog vele elkészülni. Gondolat- és érzelmi világának kulcsát csak az lelheti meg, aki a lázadó oligarchát keresi benne. Az látni fogja, hogy Károlyinak csak a redingote-ja volt európai és néhány kedvenc szólama volt modern, lelkében azonban egyenes leszármazottja maradt a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik állandóan a nemzet vérző testében tartották karmaikat, és akik századokkal ezelőtt csak azért hozták az országra a törököt és a tatárt, mert az ő idejükben még nem volt bolsevizmus.

Mint híres család sarjadéka és fejedelmi vagyon várományosa nevelkedett. Károlyi Sándor elárvult udvarának tagjai, a nagy Károlyi-clan politizáló és újságíró hűbéresei és nem utolsó sorban az arisztokrácia leányos anyái úgy köszöntötték az élet kapujában, mint valami égből alászállott tüneményt. Soha senki sem mondta meg neki, hogy ő intellektus és jellem dolgában tulajdonképpen alatta marad a közepes átlagnak.

Mint annyi más fiatal mágnás, akiből a hízelgés exstirpálta az önbírálatot, vagyoni függetlensége tudatában azt hitette el magával, hogy ő becsületesebb, az erős társadalmi pozíciójára támaszkodva pedig úgy érezte, hogy ő bátrabb minden más emberfiánál. Az ilyen fiatal úr, ha testi alkata és vérmérséklete nem vonzza a sport és a szerelem szórakozásai felé, többnyire hivatást érez magában, hogy a magyar politikai életet megajándékozza az egyéni korrektség és bátorság kincseivel.

A politizáló oligarcha gondolkodása elüt minden más politikusétól, mivel ő a politikai hatalom forrása, a fejedelmi udvar napközelében fejlődik. Ő tulajdonképpen mindig az udvarral, vagy az udvarnak politizál. Más politikus lehet dinasztikus vagy köztársasági, ő azonban vagy aulikus vagy lázadó.

És ha már arról beszélünk, az is jellemzi ezt a típust, hogy a maga személyes érdekeit csökönyösen összetéveszti a nemzet érdekeivel és hogy belőle minden elvi ellenkezés személyes gyűlöletet vált ki. Mivel nincs semmiféle belső szolidaritásban az állam gerincét alkotó osztályokkal, nem is igazán konzervatív és ha ellenzékbe szorítják, a túltáplált tenyészember szenvedélyességével ugrik át a fekete reakcióból a vörös demagógiába. Coriolanus és Catilina patricius családból születtek.

Ennek a régi dúvad-oligarchiának volt lelki sarjadéka Károlyi Mihály. Kiválóan veszedelmessé tette őt önhittséggel párosult tudatlansága, továbbá erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége, amely bizonyára a degeneráltság szimptomája és végül mániákus csökönyössége, amely nála a tetterőt pótolta.

A természet, amely jószívű előrelátással csörgő készülékeket adott némely mérges kígyófajnak, talán ártalmatlanná akarta tenni ezt a veszedelmes embert is, mert olyan beszédhibával verte meg, amely rendes körülmények közt lehetetlenné tette volna reá nézve a közéleti szereplést. A természet azonban nem számolt a pesti polgári radikálisok sznobságával. Minden Kovácsot vagy Kohnt, aki ilyen handicappal indul meg, első szereplése alkalmával megöl a nevetség és a szánalom. Gróf Károlyi érthetetlen hebegését azonban odaadó közönség hallgatta, amely épp olyan eredetinek találta minden banalitását és elragadónak minden sületlenségét, mint annakidején a leányos anyák. Ők Károlyiban persze nem a politikai tehetséget keresték, nekik az arisztokratikus név cégérére volt szükségük mérges kotyavalékaik számára. Nem értették meg ugyan vezérük kínos szónoklatait, de egyet jól megértettek: ha a gróf feje nem is elég erős ahhoz, hogy meg tudja ítélni politikájának szükségszerű következményeit, a koponyája mégis elég kemény ahhoz, hogy ostrombak lehessen a radikalizmus szolgálatában.

Biztosra vehetjük, hogy beszédhibája, amely más, egészségesebb lelket talán az önmegismerés szerény útjaira terelt volna, erre a féktelenül hiú emberre nézve az állandó megalázások kútforrása volt és megmérgezte ifjúságát. Mint Quasimodo a Notredame tornyában, úgy a büszke nevű, gazdag és délceg ifjú külső hüvelyében egy elvadult nyomorék lappangott. Valószínű, hogy az irígység, amelyet némely kortársának viruló és hódító férfiassága iránt érzett, fejlesztette ki benne a pyromán hajlamokat.

Előttem fekszik Károlyinak néhány fényképe és valamennyin fokozott mértékben érvényesül az az arckifejezése, amely az életben is jellemezte. Ez az affektált zordonság kifejezése. A fotografáló gép lencséje előtt azon erőlködik, hogy minél félelmetesebb benyomást tegyen. Midőn már hatalmon volt, államfő korában, egy alkalommal akaratlanul elárulta ennek a mirabeaui, vagy talán inkább rocheforti póznak titkát.

«Gyermekkorom óta mindig az volt leghőbb vágyam, hogy egyszer forradalmat csináljak», – mondta egy nála járt újságírónak.

A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma. Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben.

Károlyi politikája a tagadás és a várakozás politikája volt. Mindent tagadott, ami nem ő maga volt és vallásos fanatizmussal várta a saját eljövetelét. Az egész háború alatt baisse-re spekulált. Nem hitt a győzelemben, mert nem akarta a győzelmet. Nem akarta, mert gyűlölte az embereket, akikre a háborúviselés kötelessége hárult, mert nem értette meg a nagy érdekellentéteket, amelyek a harctéren megütköztek és végül mert életének kétségbeesett játékában már csak ez az egy ütőkártya volt a kezében.

Midőn bekövetkezett az, amiről epedve álmodozott és a központi hatalmak elvesztették a háborút, Károlyi egy nap arra ébredt, hogy ő a monarchia legélesebben látó államférfia és nyiltan követelte magának a hatalmat. Sajtója ebben a parlamentarizmus követelményét látta. Pedig ha az ántánt vesztette volna el a háborút, az angol sajtó aligha követelte volna, hogy németbarát politikust állítsanak Nagy-Britannia kormányára.

Ha Károlyi hazárdjátékos volt, akkor a hatalom megszerzése közben határozottan korrigálta a szerencsét, midőn világos utalással az ő titkos ántánt-összeköttetéseire, azt sugallta a megfélemlített és megzavarodott közvéleménynek, hogy ő, egyedül csak ő képes enyhíteni a katasztrófa következményeit. Még politikai ellenfelei közül is sokan hitelt adtak híveinek, akik úton-útfélen híresztelték, hogy a grófnak kész megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan ki merné a mind a négy sarkán égő házból kiutasítani az ügynököt, aki tűzkár ellen akar biztosítani?

Valószínű egyébként, hogy Károlyi nemcsak az országot, de önmagát is megcsalta. Ő, aki meg volt róla győződve, hogy Budapestről némi diplomáciai ügyeskedéssel meg lehetett volna akadályozni a világháborút, a döntés után azt is hihette, hogy udvarias szavakkal kicsalhatja a győztes oroszlánok szájából a prédát. Ennek a senkinek mérhetetlen önhittségét nem értheti meg egészséges ítéletű ember. Ő a távolból sütkérezett Wilson tiszteletének és barátságának fényében és meg volt róla győződve, hogy a versailles-i zöld asztalnál Clemenceau és Lloyd-George között egy üres széket tartanak fönn az ő számára. Kételkedni csak akkor kezdett, – de akkor sem a maga értékében, csak a világ igazságérzetében – midőn Belgrádban egy gascognei Napoleon-imitátor oly hangon beszélt vele, mint egy gyarmati törzs lázadó főnökével.

Magyarország ekkor ezeréves történetének talán legválságosabb napjait élte, és elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy Wilsonnal, Lloyd-George-zsal és Clemenceauval szemben kik képviselték a nemzetet.

A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. A nemzet esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar Svájc gondolata fért bele, és aki ezzel a rögeszmével a kemény fejében kész volt nekimenni minden falnak. A hazafiságot Szende Pál képviselte, aki a külföldön megfordult kereskedelmi ügynök nyegleségével mosolyogta meg az erkölcsi erőt, amely a nemzeti szolidaritásban rejlik és amelyet a hozzá hasonlók sohasem fognak megérteni. A nemzet kardját, ezt a rettenetes és dicsőséges fegyvert, amely a népvándorlás harcaiban szórta első véres villámait, Linder Bélára bízták, egy elnyűtt idegzetű, gyönge fejű alkoholistára, aki a fronton kiállott félelmének hatása alatt most zsoltárokat zengett a férfigyávaság dicséretére. Midőn rokonszenvet kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb szüffrazsettjét küldték oda a magyar állam képviseletében. És ezt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke, Hock János, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények.

Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az ő helyében épelméjű ember megtehetett volna.

Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, lefegyverezte Doberdo védőit és az ország védelmét Diner-Dénes, Jászi és Bédy-Schwimmer Róza diplomáciai tudására bízta. Midőn a legnagyobb szükség volt a vonzó és összefogó erőre, amely a Szent István-koronából árad, kitördelte a koronát a nemzeti címerből. Midőn életkérdéssé lett a nemzet egységes és fegyelmezett állásfoglalása, Jászi ostoba rögeszméjével siettette a politikai nemzet szétrobbantását, a mellett a kisgazdákat a nagybirtok, az ipari munkásságot a munkaadók ellen uszította, hivatalokra éhes híveinek jóllakatása céljából pedig pánikot és zűrzavart teremtett a közélet minden ágában.

Soha addig az ország nem látta még a kétes exisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé. Ezek az emberek Károlyival egyetemben a szabadságot csak az anarchia alakjában tudták megérteni. A törvényes rendet ostromolták és azt állították, hogy a zsarnokság ellen harcolnak. Porba gázolták Magyarország tekintélyét és azt híresztelték, maguk talán el is hitték, hogy régi bálványokat döntögetnek. Egymás kezéből kapkodták a nemzet hajdani gazdagságának szomorú rongyait és úgy ujjongtak, mintha dicső prédát nyertek volna valami ellenségen.