Part 2

Ez neki nemcsak joga, de kötelessége is volt, hiszen a Nemzeti Munkapárt Lukács László személyében mindig csak Tisza István locum tenensét követte.

A baloldal Tisza megbizatásában hallatlan inzultust látott és megint élethalál-harchoz fegyverkezett. Átcsoportosították a 48-as pártokat és miután a két vezért, Kossuthot és Justhot, tisztelettel falnak állították, gróf Károlyi Mihály lépett előtérbe.

Károlyi a szélsőséges nacionalista ellenzék élén nemcsak újabb képviselőházi harcmodort, hanem teljes rendszerváltozást is jelentett. Eddig a függetlenségi pártok mindig a nemzeti sovinizmus lobogója alatt masiroztak, ezentúl azonban majd összefognak az összes felforgató elemekkel. Károlyi gróf összeköttetést tartott fenn a földalatti erőkkel, rajongott szélsőséges elméletekért és miután politikai pályája elején szenvedélyesen agitált a demokrata választójog ellen, most kisajátította magának Ferenc Ferdinánd választójogi programmját.

Miközben a képviselőház ülésterme újabb vad jelenetek színhelye lett és miközben Tisza, helyesen ítélve meg a jövőt, a magyarországi románokkal való megegyezést kereste, június 28-ikán megtörtént a szerajevói kettős gyilkosság és megkezdődött a világtörténelem legújabb, vértől és könnyektől ázott fejezete.

IX.

A monarchiában és külföldön egy időben gyökeret vert a hit, hogy a háborúért elsősorban Tiszát és vele Magyarországot terheli a felelősség. Hogy ez a rágalom egyáltalában visszhangra találhatott, annak két oka volt; az első Tisza István egyéniségében rejlett: ő jóbarátaira és ellenségeire mindenkor az erő, az elszántság és a harciasság benyomását tette; a másik ok lélektani természetű: azoknak, akik Magyarországot oly kegyetlenül kifosztották, szükségük volt arra, hogy bírói tógát öltsenek magukra.

Amióta azonban az osztrák köztársaság külügyi hivatala kiadta: «Diplomatische Aktenstücke zur Vorgeschichte des Krieges 1914» című közleményeit, azóta kétségtelen, hogy a magyar miniszterelnöknek semmi köze ahhoz a háborús úszítóhoz, akinek alakja jóideig kísértett a világsajtóban. A monarchia összes államférfiai közül éppen ő volt az, aki sokáig és szívósan ellene szegült a fegyveres elintézésnek. Az osztrák vöröskönyv okiratai világosan beszélnek.

Július 1-én kelt felterjesztésében Tisza gróf az uralkodóval szemben hangsúlyozza, hogy végzetes hibának tartja és nem vállalja érte a felelősséget, ha Berchtold gróf arra akarja felhasználni a szerajevói rémtettet, hogy leszámoljon Szerbiával. «A miénk volna a legrosszabb locus standi, mint békebontók állanánk az egész világ előtt és a legkedvezőtlenebb viszonyok közt nagy háborút lobbantanánk lángra. Másodszor a mostani időpontot, mikor Romániát jóformán elveszítettük, a nélkül, hogy valami pótlást nyertünk volna érte és mikor az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bolgároszág, kimerülten a földön fekszik, egyáltalában nagyon kedvezőtlennek tartom.»

A július 7-iki közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök a jegyzőkönyv szavai szerint azt a kijelentést tette: «most már ő is úgy látja, hogy a Szerbia elleni katonai akció lehetőségével inkább kell számolnunk, mint azt közvetlenül a szerajevói merénylet után hitte volna. A Szerbia elleni meglepő támadásba, amelyet nem előzne meg diplomáciai akció (és úgy látszik, tervbe vettek ilyen támadást, sajnálatosképpen Hoyos gróf is ilyen értelemben nyilatkozott Berlinben), soha sem tudna beleegyezni, mivel ilyen esetben az ő nézete szerint Európa szemében igen rossz helyzetbe jutnánk és alkalmasint számolnunk kellene, az egy Bulgária kivételével, az egész Balkán ellenségeskedésével.»

Továbbá: «Föltétlenül követelésekkel kell föllépnünk Szerbiával szemben, de ultimátumot csak akkor adhatunk, ha Szerbia nem teljesíti követeléseinket. A követelések legyenek súlyosak, de nem teljesíthetetlenek.»

És: «Ha nem fogadják el követeléseinket, akkor ő is a katonai akció mellett volna, de már most is hangsúlyoznia kell, hogy célunk csak Szerbia megkisebbítése, de semmi esetre sem végleges megsemmisítése lehet, mivel Oroszország ezt élethalálharc nélkül soha sem engedhetné meg és mivel ő, mint magyar miniszterelnök, soha sem egyezhetne bele, hogy a monarchia Szerbia egy részét annektálja. Annak megítélése, hogy megtámadjuk-e most Szerbiát vagy sem, nem Németország dolga. Neki egyénileg az a nézete, hogy a mostani pillanatban nem kell föltétlenül háborút viselnünk.»

A vita folyamán megállapítja az elnök (Berchtold gróf), hogy: «… az összes jelenlevők a magyar királyi miniszterelnök úr kivételével oly nézeten vannak, hogy a tisztán diplomáciai siker, még ha Szerbia eklatáns megalázásával végződnék is, értéktelen volna és azért olyan követeléseket kell Szerbiával szemben támasztanunk, amelyeknek visszautasítása előrelátható, hogy katonai beavatkozással gyökeresen el lehessen intézni a kérdést.»

Berchtold gróf így ír július 7-iki fölterjesztésében: «Tisza gróf azt az álláspontot képviselte, hogy háborús akciónak csak akkor lenne helye Szerbiával szemben, ha nem sikerülne Szerbiát diplomáciai eszközökkel megalázni. Tisza gróf attól fél, hogy háború esetén Szerbia balkáni barátaival és szövetségeseivel is akadna dolgunk.» Azután: «Ezzel szemben az értekezlet összes többi részvevői a magukévá tették az általam képviselt álláspontot, hogy a mostani alkalmat fel kell használni egy Szerbia ellen indítandó háborús akcióra, mert ha tovább várunk, akkor helyzetünk csak romlani fog.»

Július 8-ikán kelt fölterjesztésében a magyar miniszterelnök kifejti a következőket: «A mindenesetre igen örvendetes berlini hírek, továbbá a szerbiai események miatt érzett jogos felháborodás, a tegnapi közös minisztertanács összes többi részvevőiben azt a szándékot érlelték meg, hogy provokálni kell a Szerbiával való háborút, hogy végleg leszámoljunk a monarchia főellenségével. Nem voltam abban a helyzetben, hogy egész terjedelmében magamévá tegyem ezt a tervet. Minden emberi előrelátás szerint Szerbiának ilyen megtámadása fölidézné Oroszország közbelépését és így a világháborút, pedig én – Berlin minden optimizmusa ellenére is – legalább is kérdésesnek tartom Románia semlegességét.» Továbbá: «Abban foglalom össze az elmondottakat, hogy az általunk provokált háborút alkalmasint igen kedvezőtlen föltételek mellett kellene végigharcolnunk, míg a leszámolásnak későbbi időpontra való halasztása, ha diplomáciailag jól kihasználjuk az időt, az erőviszonyok javulását eredményezné. Ha a politikai szempontok mellett tekintetbe veszem az államkincstár és a közgazdaság helyzetét, amelyek óriás módon megnehezítenék a hadviselést és a társadalom számára szinte elviselhetetlenné tennék a háborúból folyó áldozatokat és szenvedéseket, akkor kínosan lelkiismeretes fontolgatás után nem tudom viselni a felelősséget a Szerbiával szemben javaslatba hozott katonai aggresszióért.»

Azután: «Tehát kimért, de nem fenyegető hangú jegyzéket kellene Szerbiához intéznünk, amelyben felsoroljuk konkrét panaszainkat és preciz kívánságainkat.» És tovább: «Előrelátható, hogy Anglia minden valószínűség szerint ilyen értelemben fog nyomást gyakorolni a többi entente-hatalomra és a cárnál is latba fog esni a megfontolás, hogy ő anarchista bujtogatások és antidinasztikus gyilkos merényletek védnöke nem lehet.» És végül: «Ha Szerbia enged, akkor persze bona fide el kell fogadnunk a megoldást és nem szabad megnehezítenünk visszavonulását.»

Berchtold gróf július 14-iki felterjesztésében a következőket mondja: «Tisza gróf lemondott kifogásairól, amelyeket a rövid határidőhöz kötött ultimátummal szemben emelt, miután utaltam a katonai nehézségekre, amelyek a halogatásból származnának. Arra is rámutattam, hogy a mozgósítás elrendelése után is lehetséges volna még a békés elintézés, ha Szerbia idejében beadná a derekát.» «Tisza gróf továbbá nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a tervezett eljáráshoz csak oly föltétel mellett járulhatna hozzá, ha még az ultimátum elküldése előtt a közös minisztertanács oly értelmű határozatot hozna, hogy a monarchia – eltekintve kisebb határkiigazításoktól – a Szerbia elleni háborút nem kívánja területek szerzésére használni.»

A július 19-iki közös minisztertanácsban «a magyar királyi miniszterelnök felszólítja a jelenlevőket, hozzák meg azt a határozatot, amelytől neki, miként az utolsó megbeszélés alkalmával hangsúlyozta, a magyar királyi kormánynak az egész akcióhoz való hozzájárulását függővé kell tennie. A minisztertanácsnak ugyanis még egyhangúan ki kell mondania, hogy a Szerbia elleni akció nem függ össze a monarchia valamelyes hódító terveivel és hogy a monarchia a katonai okokból szükséges határkiigazításokon kívül, Szerbia egyik részét sem akarja annektálni. Föltétlenül ragaszkodnia kell hozzá, hogy ilyen egyhangú határozat hozassék.»

X.

Ismételten fölvetették a kérdést, hogy Tisza, miután nem sikerült megmentenie a békét, miért nem vonta le balsikeréből az alkotmányos következtetéseket? Ha ő is, miként Széll Kálmán tette a bosnyák okkupáció idejében, a nyilvánossághoz intézett szózat kíséretében kivonult volna a kormányból, akkor kétségtelenül ő lenne ma Közép-Európa legnépszerűbb államférfia.

Tisza maga mélyen hallgatott erről a kérdésről. Egyébként jellemző előkelő gondolkodására nézve, hogy évekig a vádak és rágalmak záporában állott, a nélkül, hogy bécsi kollégáinak terhére tisztázta volna magát.

Valószínűnek tartom, ő azért maradt meg kormányon, mert – okkal-e vagy ok nélkül – zavarban volt utódjának személyét illetőleg. Jól tudta, hogy a háborús állapot milyen súlyos kötelességeket fog a magyar miniszterelnök vállaira vetni. A nemzetnek külső és belső fronton kell harcolnia. A belső fronton szemben áll vele a magát csalhatatlannak valló, züllött osztrák hadvezetőség. Később a tapasztalás csakugyan azt mutatta, hogy Tisza körültekintése, bátorsága, emberszeretete és az udvarnál élvezett nagy tekintélye kell hozzá, hogy meg tudja védeni állásának méltóságát.

Őt a magasabbrendű kötelességérzet kötötte a helyéhez. Rajta volt, hogy megakadályozza a háborút, nem mint elvi pacifista, mert az soha sem volt, hanem mert nem várt semmi jót ettől a mérkőzéstől; midőn nem lehetett már megakadályozni a háborút, ő is, mint minden jó magyar ember, azt vallotta, hogy a nemzet minden fizikai és szellemi képességét a fegyveres erő szolgálatába kell állítani.

XI.

1916. november 21-ikén meghalt az agg Ferenc József király. Abban a tudatban húnyhatta le fáradt szemét, hogy a Habsburg-ház lobogói diadalmasan lengenek északon és délen.

December hó 30-ik napján érte el Tisza pályája a delelőpontját. Mint nádorhelyettes akkor tette fel Szent István koronáját IV. Károly fejére. Egy királyt koronázott meg, aki sokkal fiatalabb és sokkal inkább Habsburg volt, semhogy nyomasztónak ne érezte volna első magyar tanácsosának hatalmas egyéniségét.

1917 tavaszán a király váratlanul kéziratot intézett magyar miniszterelnökéhez, amelyben meghagyta neki, hogy dolgozza ki az általános titkos választójog törvényjavaslatát. Május 22-ikén Tisza megtette azt, amit Bécs tőle várt: beadta a kormány lemondását.

Az udvari politika ezekben a napokban, mikor már kétséges volt, hogy a Habsburg-ház kibírja-e egyáltalában a háború szörnyű megterhelési próbáját, megbuktatta a monarchia legerősebb államférfiát és jégre tette a legjobban fegyelmezett kormányzópártot.

A választójogi blokk, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták koaliciója, gróf Károlyi Mihály vezetése alatt előtérbe lépett.

A király az ifjú Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. A gróf magára vállalta, hogy elő fogja vezetni a demokrata sárkányt az udvari lovardában, de négy havi kísérletezés után általános testi és lelki kimerültsége arra kényszerítette, hogy elbocsátását kérje.

Utóda a minden vizen otthonos és minden széllel ismerős öreg Wekerle Sándor lett. Az öreg úrnak szemmel láthatóan az a különös megbízatása volt, hogy lefaragja a választójogi javaslatból mindazt, ami Tisza Istvánnak kellemetlen, hogy ilyen módon a Nemzeti Munkapárt jóakaró semlegességét biztosítsa magának. A kormányzati művészet, amely a választójogi javaslatot hozta, egészben véve csak annyit ért el, hogy mérhetetlenül fokozta a választójogi blokk elégedetlenségét és hogy az államhajó kormányrudját kitépte az erős kézből és az aggastyán bizonytalan vezetésére bízta.

Tisza visszanyert szabadságát arra használta, hogy frontszolgálatra jelentkezett. Ő felsége kinevezte a 2. királyi huszárezred parancsnokává. Ezredének Debrecen volt a hadkiegészítő kerülete, huszárai abból a kálvinista civistársadalomból sarjadtak, amely mindenkor a Tisza-féle politika leghevesebb ellenzéke volt. Künn a lövészárokban boldoggá tette a tapasztalás, hogy az alföldi kálvinisták, akiket most már nem választott el tőle semmiféle politikai demagógia, olyanok, amilyennek a maga fajtáját szerette: vitézek, eszesek, istenfélők és hűségesek.

XII.

Wekerlének, az öreg ezermesternek, fölényes ügyessége nem volt már elég ahhoz, hogy lefogja a rombolás démonait. Amióta ingadozni kezdett a győzhetetlennek hitt német erő, Budapesten egy véresszájú sajtó azon fáradozott, hogy felborítsa a helyzetet. A vad agitáció, amely Károlyi Mihály nevét írta zászlóira, félelmetesen megerősödött, mikor a breszt-litovszki békekötés után a hadifoglyok kezdtek hazaözönleni a bolsevista Oroszországból.

Tisza, az államférfi, még két ízben lépett a nyilvánosság elé. Szeptember végén a király Szerajevóba küldte, hogy érintkezésbe lépjen a délszláv vezérpolitikusokkal és megmentse azt, ami a monarchia számára még megmenthető. Küldetése balsikerrel végződött. A szláv notabilitások kevély és gúnyos hangon beszéltek, Tisza búcsúszavaiban pedig nyilt fenyegetés volt.

Azzal vádolták a korona követét, hogy brüszk föllépésével megrontotta a helyzetet. Szerajevóban azonban akkor már nem volt a monarchia számára semmi rontani való, a délszlávok vágyai és reményei már egy új bolygórendszer központi napja körül keringtek. Tisza haragját fokozta a tapasztalás, hogy a régi monarchiát odalenn már quantité négligeable-nak tekintik.

Utolsó politikai tette volt, midőn október 18-ikán magára vállalta a szörnyű nehéz kötelességet, hogy fölvilágosítsa a nemzetet a reménytelen hadihelyzetről. Amit már mindenki sejtett, amit azonban senki sem akart elhinni és amit egyik felelős államférfi sem mert kimondani, azt ő száraz szavakban jelentette a Háznak: «Ezt a háborút elveszítettük!» Úgy beszélt a képviselőházban, mint férfi a férfiakhoz. Igaz azonban, hogy ezzel csak megerősítette azt a hitet, hogy a szerencsétlen háborúért elsősorban ő a felelős.

A szomorúan emlékezetes ülésen azzal a kéréssel fordult Károlyihoz, hogy egyesítsék erejüket az ország megmentésére. Károlyi kurtán elutasította a feléje nyujtott kezet és kijelentette, hogy maga fog cselekedni. Hogy mit értett cselekvés alatt, az kitudódott október 25-ikén, amikor nemzeti tanácsot alakított azzal a bevallott céllal, hogy forradalommal kényszerítse ki magának a hatalom birtokát.

XIII.

A győzedelmes forradalom előestéjén, 1918. október 31-ikén, meggyilkolták Tisza Istvánt a Hermina-úti lakásán.

A borús őszi est homályában gyalogos katonáknak öltözött férfiak jelentek meg a nyaralóban és miután a ház őrzésével megbízott csendőrök ellenállás nélkül elvonultak, egy sortűz megölte Tisza Istvánt a felesége oldalán.

Emelt fővel, félelem nélkül lépett a gyilkosok elé és úgy halt meg, mint az alakulóban levő magyar népköztársaság egyetlen polgára, aki megérdemelte a szó antik értelmében vett republikánus nevet.

A forradalom, amely sehol sem tudta az ellenállás nyomát fölfedezni, ezzel a véres tettel önmagának akart imponálni, mintegy meg akarta magát győzni a komoly voltáról.

A gyilkosság eredménye volt az évekig tartó dühös izgatásnak, amely Tiszát állította oda mint a háború okozóját. Ma már tudjuk, mit kell erről tartanunk, de az igazság csak Tisza halála után került napfényre.

Meg kellett azonban halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia a forradalom első napján, mert a másodikon a megcsalt és meggyalázott nemzet megint az ő nevét kiáltotta volna. A Károlyi-forradalom a magyargyűlölet lázadása volt és a puskalövések, amelyek elcsattantak a Városliget őszi alkonyán, minden magyar embernek szóltak.

Sokan kérdezték már, hogy Tisza, akit élete utolsó napjaiban intő szózatokkal és komor jóslatokkal ostromoltak, miért nem gondoskodott a maga biztonságáról. Ez a feladat azonban rá nézve, aki akkor Európának talán leggyűlöltebb nevét viselte, alig volt megoldható. Hamis névvel, álruhában, talán parókával vagy álszakállal esetleg elmenekülhetett volna, ilyen árat azonban neki nem ért meg az élet.

Jellemző, hogy a Károlyi-kormány sohasem üldöztette a gyilkosokat. Gróf Károlyi Mihály koszorút küldött a halottas házba, valami szentimentális felírással, a Tisza-család azonban visszautasította.

A holttestet a geszti családi sírboltban tették nyugalomra. Hitvese, született Tisza Ilona, erős lélekkel és hűséges szívvel siratta meg. Egyetlen fia, ifjú gróf Tisza István, a gyilkosság idején betegen feküdt és csak néhány nappal élte túl édesapját. Három árvája maradt, köztük két fiú.

XIV.

Különös jelenség, hogy a Párka ennek a férfinak a sorsát halála után is tovább szövi. Halála körülményei neki, aki egykor az ország leggyűlöltebb embere volt, poszthumusz népszerűséget szereztek, amely még ma is növekedőben van.

A hősi kultusz – mert ilyenről van szó! – azt a benyomást teszi, mintha a nemzet magábaszállása és elégtételadása volna. A népek rendszerint a siker hipnózisa alatt állanak, Tisza gróf azonban szerencsétlen államférfi volt, a balsikerek embere, aki a háború buzogánycsapásai alatt nemcsak a saját politikai alkotásainak, hanem minden ideáljának összeomlását látta.

Úgy látszik azonban, a kegyelet, amely ma megkoszorúzza emlékét, nemcsak a politikusnak, de a férfinak és a magyar embernek is szól. A magyarság a halott márványarcán fölfedezte saját vonásait. Tisza egyénisége csakugyan a faj terméke volt, mint a bazaltkő a vulkán terméke. Aki őt ismerte, az körülbelül mindent ismert, ami a magyarságban erőt és nemességet jelent.

Öntudatlanul egy volt a magyarsággal, úgyhogy időközönkint az ő szájából a magyarság hangját hallottuk. A gyűlölet, amely őt életében körüllobogta, a beteg faj önmarcangolása volt. Élete kétségbeesett kísérlet volt, hogy megtámassza a birodalom roskadozó oszlopait. Midőn Nagymagyarország elbukott, neki is buknia kellett és sorsa őt a dicsőséges legyőzöttek sorába állítja, oly nemzet hősi csapatjába, amely nemzet nem a szerencséje, hanem fiainak áldozatkészsége által áll fenn.

A háború előtti könnyűvérű Magyarország irtózott az ő vallásos komolyságától, a hermafroditákat pedig megbotránkoztatta lényének férfiassága; a földre tiport mai Magyarország azonban tiszteli és csodálja Tiszában az óriás, szívós erőt és azt a fanatikus áldozatkészséget, amely a magyar népet bús multjának ezer veszedelméből kimentette.

(1926.)

TISZA ISTVÁN AZ EMBER

A genézisben, Mózes I. könyvének VI. részében, van egy feltünő és titokzatos passzus, amely arról szól, hogy az özönvíz előtti időben az Isten fiai, tehát az angyalok, lejártak a földre és házasságra léptek az emberek leányaival. A gyermekekről, akik az ilyen házasságból születtek, azt mondja a biblia: «Ezek ama hatalmasak, kik régen híres-neves emberek voltak.»

A zsidó monotheizmus, amely egyébként következetes a türelmetlenségig, az őskor nagy embereit, a hatalmasakat, más szóval a héroszokat, – csak úgy, mint a görög-római mithológia – az ég és a föld ölelkezéséből származtatja. Ahhoz, hogy az emberi nagyság megjelenjen a földön, testet kell öltenie egy felsőbbrendű principiumnak. Egy ideálnak.

Azt mondhatnám: Magyarországon ma nyitva állanak a halhatatlanság kapui. A nemzet a borús égre tekint és várja a termékenyítő csodát. A nemzet ideálokra áhitozik. Úgy érzi, hogy vezérekre van szüksége, Carlyle értelmében vett hősökre, a bibliai hatalmasakra, akik vállukra veszik az irtóztató terhet, mely a magyarságra szakadt, akik csillagokat gyujtanak a sötétségben és megmutatják az utat, melyen haladnunk kell.

A lealázott és kifosztott magyarságot nosztalgia emészti a nemzeti és az emberi nagyság után és nem véletlen, hogy mostanában megint oly sokat foglalkozunk Széchenyi István alakjával és oly gyakran halljuk Tisza István nevét. Az új Mohács fölött, ahol összeomlott Magyarország ereje, az új Csele-patak fölött, amelybe beleveszett Magyarország büszkesége, mind sürűbben hallatszik a sóhajtás: «Ha Tisza István élne!»

Tiszáról ma már nyilvánvaló, hogy egyike volt a kevés kiválasztottnak, a nemzet representativ-man-je, akinek agyával a magyarság gondolkozott és szívével a magyarság érzett. A Mannlicher-golyók, amelyek őt leterítették, nem egy ember, hanem egy nemzet szívének voltak irányítva. A Hermina-úton a magyarság ellen követtek el gyilkos merényletet.

A félemberek és a kétlelkű emberek korában Tisza azzal vált ki, hogy egész férfi volt. Tulajdonképpen igen egyszerű ember volt; egyszerű, mint a gránitszikla; egyszerű, mint minden, ami nagy. Amilyennek kifelé mutatta magát, olyan volt belül is; sem titok, sem komplikáció nem lappangott benne. Normális ember benyomását tette volna, ha egyes emberi tulajdonságai nem mutattak volna gigantikus méreteket. Szokásaiban és megnyilatkozásának formáiban a konvenció útján haladt. Nem kisebb elme, mint Goethe megadja ennek magyarázatát Wilhelm Meisterben, midőn így szól:

«(Das Genie) bequemt sich zum Respekt, sogar vor dem, was man conventionell nennen könnte: denn was ist dieses anders, – tudniillik a konvencionális – als dass die vorzüglichsten Menschen übereinkamen, das Notwendige, das Unerlässliche für das Beste zu halten…»

Igénytelen elmélkedésem tárgya nem az államférfi méltatása, – csak az emberről kívánok néhány szót mondani. Nem azt keresem, ami Tiszában nagy, hanem azt, ami kicsi, hogy közelebb hozzam alakját a hétköznapokhoz. Nem is kísértem meg, hogy kimerítsem anyagomat, – én a kőszirtből két apró gránitszilánkot teszek hallgatóim elé – ezek: Tisza István magyarsága és az ő férfiassága.

Beszéljünk először az ő magyarságáról.

A nagy szerep, melyet a borosjenői Tisza-nemzetség két emberöltő óta a monarchia közéletében vitt, megszerezte neki a grófságot, de azért Tisza István sohasem volt arisztokrata, hanem példaképe maradt az alföldi birtokos nemesnek, hétköznapi nyelven szólva: a magyar gentrynek. Geszt, amely sajátos levegőjével úgy kiegészítette a gazdáját, mint a csigát a háza, Geszt nem volt főúri udvar, hanem nemesi kúria.

Magyar vonás volt, hogy a geszti földesúr szenvedélyesen szerette a lovat, nem az angol telivért, hanem a sallangos négyesben járó és az agarászathoz való magas félvért.

A lóversenyt ő máskép kultiválta, mint a mai sportarisztokrácia. Fogadásokat nem kötött és a futtatás akkor érdekelte igazán, ha maga ülhetett nyeregbe.

Abban is magyar vére nyilatkozott meg, hogy nagyon szerette a cigányzenét, sőt – ezt kevesen tudják róla – zongorán maga is cigányos vérrel játszotta a magyar nótákat.

Egy ismert nevű politikus, aki nemrégiben adta ki följegyzéseit a nagy összeomlás korából, megírja, hogy látta egyszer Tisza Istvánt, amint férfitársaságban órákon át egyedül táncolt a cigány előtt. Az író úgy vélekedik, hogy Tisza a tánc fizikai erőlködésével egyensúlyba akarta hozni felzaklatott idegrendszerét, – ez tehát valami idegcsillapító svéd gimnasztika lett volna. Mi tudjuk, hogy a magyarázat rossz. Külföldi embernek ezt egyáltalában nem is lehet megmagyarázni, magyar embernek pedig nincs szüksége magyarázatra, – úgyis megérti. Ez az, amit virtus-nak szokás nevezni. A magyar vérnek szilaj, szomorú és titokzatos hódolata a saját fajisága előtt. Eszembe jut Bárd Miklósnak szép költeménye, amely a Volgától jött hetyke lovasról szól, aki puzdrát hordott a vállán és egy ősi dalt a szívében. Mikor a volgai lovas unokája magában táncol, akkor talán az az ősi dal szólal meg a szívében.