Part 8

Már az elfajzás korának tekintette Mária Terézia uralkodásának alkotmányosabb felét is, melyet akkor sokan dicsőítettek. De Széchenyi szerint akkor «a magyarság ez egyedüli életszikránk» közel volt a megsemmisüléshez.[148] «Nem a német sülyeszté latinba a magyart, mert azt másutt sem alkalmazta; de a magyar maga taszítá le anyanyelvét a selejtesség közé» – a konyhába, az istállóba.»[149] A nemzetnek egy osztálya okozta e sülyedést, «mely se nemzetiségre, se alkotmányra nem tart: s némi kis álfényért, minden nemzeti zománczából magát kivetkeztetni mindig paratissimus et obsequentissimus».[150] De fejedelmeink is hibáztak. Mária Terézia jó szivében, tiszta czéljaiban senki sem kételkedhetik. «És mégis visszásan használtatott a magyar nemzet kifejtésére az ő kora, mert nem méltányolván a magyar zománczot, mindent elkövetett annak elolvasztására… anyáskodó kormányunk szükségképi következménye volt» a faj romlása.[151] II. József «halhatatlan bölcs volt, ki az emberiségnek és a lelki szabadságnak emelt oltárt, de szerencsétlenségünkre nem volt egyszersmind rokona a nemzetiség angyalának is, és soha nem látta azon kincset, melyet Magyarországban birt».[152] Ez ugyan másrészt szerencsénk is volt. Mert míg Mária Terézia alatt ez a ritkán egyetértő nemzet «egyesült az elalvásban»,[153] II. József rendelései felriaszták szenderéből a magyar hont s csakhamar oly írókkal dicsekheténk, kik méltók egész Európában ismertetni.[154] Az irodalom hatása a közéletre nem mutatkozott mindjárt. 1790 előtt úgy látszott, mintha ki lettünk volna törülve a nemzetek sorából.[155] Az előkelők gyermekei nem tanultak magyarul.[156] 1790-et említjük, mint újjászületésünk korszakát, de ekkor csak fellobbant kissé a nemzeti élet.[157] A deputationalis munkák után itélve, az akkori nemzedék felette jól érezte a gyökeres javítás szükségét,[158] de évtizedeken át a magyar még sem birta magát se «törvényei, se szokásai, de még csak nyelve körül sem» gyökeres javításra elhatározni.[159] S így bár nem tagadhatni, hogy Magyarország Mária Terézia s II. József korában «a családi viszonyok nemesb elrendezése s az anyagi javak tekintetében a régibb zavarhoz képest kimondhatatlan előmenetelt tesz»,[160] a nemzeti szellem tespedése miatt a magyar faj ereje hanyatlott s innen van az, hogy «a nemzet virága mely egykor mindent, csak félni nem tudott, a régi Győr falai alatt, remegő napolitánok elől csuful megszaladott».[161] A tizenkilenczedik században egész a harminczas évekig a magyar test meg nem holt létét úgyszólván csak végvonaglatokkal bizonyítja be».[162]

Ime, Széchenyi munkáiból egy magyar történetphilosophia körvonalai emelkednek ki a figyelmes olvasó előtt. Felfogásának hiányain meglátszik a XVIII. század tanítványa, ki hamar általánosít, nem elég módszeresen megállapított analógiák és általános tételek után ítél, de hány kortársa vetekedhetett vele éleslátásra s a felfogás mélységére.

Van Széchenyinek még egy igen nevezetes történeti eszméje, mely szoros kapcsolatban van politikája alapgondolatával.

Kezdettől fogva, a mióta a nyilvános pályára készült, az államférfiú legelső kötelességének a nemzet nevelését tartotta. Nevelni akarta nemzetét ép úgy, mint önmagát nevelte és mint saját nevelésében, ép úgy a nemzet nevelésében is, az önismeretre való törekvést tártotta a legszükségesebb s a legbiztosabban czélra vezető eszköznek. «A mely nemzet» – írja Széchenyi egy levelében – a valónak szövétnekét el nem taposta, az igazságnak gyáván hátat nem fordít, gyengeségének felfedezőit, támadóit nem üldözi, de bátran tekint a magamegismerés keserű tükrébe, nagylelkűleg elismeri önhibáit, s nemes szellemtől lelkesülve hathatós javulásnak indul, annak újjászületését az emberi erő hátráltatni többé nem birja».[163] Ily meggyőződéstől indítva a hazai hizelgők ellen minden alkalommal hadat indított. «Félre a hizelgésekkel s a nemzeti hizelgők ámító szavaival, kik százszorta több kárt okoznak vérünknek, mint legnagyobb ellenségünk tehetné; mert dicsérje vagy mentse csak egyetlen egy egyébiránt bármely gyenge auctoritás is a tömjén után annyira szomjuzó hiú magyart, ez úgy elbízza magát, oly vak lesz, hogy aztán senki sem birja legkézzelfoghatóbb hibáit is vele megismertetni.[164] Szégyelte volna a könnyű elméjű és még könnyebb lelkiismeretű hizelgők hadát gyarapítani. Mint lelkiismeretes nevelő, a kellemetlen igazságok minél bátrabb kimondására érezte magát kötelezve. «Kiméletlenebb fölfedezéssel, keményebb itélettel, mélyebb vágásokkal, úgy hiszem, senki se illette, se bírálta, se kínozta a magyart, mint én rokonvére»,[165] vallotta magáról és igazat mondott. Prófétai haragja a szeretet teljességéből származott. De talán torzítva látta a nemzeti hibákat? Attól tartunk, hogy igazat kell adnunk Gaal Jenőnek, ki azt irja, hogy «a magyar jellemet senki sem vizsgálta át és ismerte meg oly alaposan, mint Széchenyi.»[166]

A nemzeti önismeret fejlesztésében nagy szerepet jelölt ki Széchenyi a történetírásnak is. «Boldog létet elérni» – úgy mond – ahhoz csak közelítni is… teljességgel nem lehet, ha a volt idők tévedései minden sértés nélkül ugyan, de a valónak egész tisztaságában, quia de mortuis nil nisi verum, nem emeltetnek jövő nemzedékek tanulságára ki… mi egyenesen a történet jogkörébe tartozik».[167]

Széchenyi ezzel a magyar történetírók elé magas czélt tűzött, oly magasat, melyet elérni nagy dicsősége volna irodalmunknak. Ő maga is kereste történetünkben a tiszta valóságot nemcsak az egyes korokra vonatkozó megjegyzéseiben, hanem az egész fejlődést áttekintő gondolataiban is.

Midőn végigpillantott a magyar történeten, két ellenkező érzés fogta el. Bámulnia kellett azon, hogy a magyar nemzet «annyi század viharain keresztül szinte csak belső életereje által tartá fenn lételét, s örök árnyékba állítva nap- és reménysugár nélkül, csak önmelegétől nyert eledelt». Hajlandó volt ezt a csodát a nyelv fentartó erejének, a tiszta s más nemzetektől fölül nem múlt honszeretetnek tulajdonitani.[168] De másrészt úgy látta, hogy történetünk telve van visszariasztó jelenetekkel. «A magyarnak» – úgy mond – «semmi időben sem volt nagyobb vagy legalább károsb ellensége, mint önmaga. S ezen boldogtalan öngyilkolási szellem, mely évrajzaink minden lapjait díszteleníti, sehol egyebütt mint nemzetünk tengerhiúságában s korlátot nem ismerő kevélységében vette eredetét. Mindenki mindenben első vezető vágyott lenni, igaz szó sérté, hizelgés könnyen lebilincselé; miből mind azon határtalan rossz háramlott szegény hazánkra szünetlen, mit a megbántott hiúság, boszut szomjazó agyarkodás, s rokon vér utáni esengésnek poklai az emberi nem lealacsonyítására, megsemmisítésére csak forralhatnak».[169] E két ellenkező benyomást abban az itéletben egyezteti, hogy «a magyar vér csak szorongatások közt tud résen állni és bölcsen cselekedni, a vidámabb napok folytában viszont vagy álomba esik, vagy elhagyja ildoma».[170] Szóval Széchenyi szerint a magyar történetben a nemzetnek csak passiv erényei mutatkoznak, melyek fentartották a veszély idején. De ezek az erények nem győzhették le a nemzeti hibákat, melyek megfosztották a magyar történetet a világtörténeti nagyság állandó dicsfényétől. «Én» – írja Széchenyi – «Magyarország multjában csak egyes röviden csillogó fénypontokat tudok észrevenni, oly általános erkölcsi hangulat és becs, mely sok más népnek vérében rejlik, vagy inkább fejlett ki, és melynek általánossága lehetetlen, hogy még a mennyei hatalmakat is némileg engesztelődésre ne birja – s aztán ez az igazi pondus – belátásomnak nem mutatkozik sehol. Én megvallom őszintén, minden aberratiói mellett, mely nagyon koczkáztatja ugyan létünket, de melyből kigyógyulhat és mint én régen hiszem, kigyógyulni bizonyosan fog is, én a jelen magyar nemzedék belbecsét, mindent mindenben véve, magasabbra állítom, mint elődeinknek sokak által annyira magasztalt becssúlyát».[171]

Ma már, midőn Széchenyi kora a történeté, itélete a maga koráról széles körökben igazságnak van elismerve, pedig akkor merészségnek hangzott. Itélete könnyen érthető általános történeti rendszeréből. Szerinte a nemzeteknek csak egy igazán nagy nemzeti korszaka lehet. «Nem éltünk még mint nemzet, tehát élni fogunk», mondja a _Stadium_ban.[172] Ha a multban több igazi nagyságot lát, nem mert volna remélni a jövőben.

III. _A Kelet Népe jóslata. Széchenyi történeti eszméinek jelentősége lelki életében._

Széchenyi történeti eszméinek van némi kapcsolata a _Kelet Népé_ben Kossuth ellen megindított polemiájával is. Azért kell itt foglalkoznunk vele.

A polemiának, vagyis inkább Széchenyi ismert jóslatának értékét, Kemény Zsigmond már megállapította oly tárgyilagossággal, a bonczoló ész oly meggyőző erejével, hogy az idevágó kérdésekről fölöslegesnek látszik a vita.

Pedig a vita nem szünt meg. És mivel úgy látszik, mintha a Kemény tanulmányának keletkezése óta ismeretessé vált történeti anyag vizsgálata is támogatná Széchenyi hajdani és újabb ellenfeleinek eszméit, szükségesnek hiszszük a Széchenyi polemiájához és jóslatához fűződő kérdések újabb tárgyalását.

Grünwald Béla ismeretes könyvében igen kimerítően nyilatkozik e kérdésekről. Fejtegetéseiből akarunk kiindulni. Szerinte Széchenyi polemiáját és jóslatát nem a körülményekből, hanem idegbetegségéből kell kimagyaráznunk. Pályája elején is «irtózott az összeütközésektől a nemzet és kormány között;» mit búskomorságának akkor még gyöngébb tünetei tesznek érthetővé. 1841-ben betegsége fejlődésével rémlátásai jobban kínozták. Ezekkel találkozunk a _Kelet Népé_ben és a _Politikai Programmtöredékek_ben. Kemény és utána mások tévednek, midőn azt írják, hogy Széchenyi jóslatai teljesültek. Széchenyi lelke előtt a socialis forradalom rémképe lebegett. Azt hitte, hogy a magyar alkotmány elmerül az anarchiában, a mi alkalmat ad arra, hogy Ausztria és Európa a rend helyreállítása végett fegyveres erővel lépjenek közbe. Siralmas lesz a vég – így jósolta Széchenyi, fürdőkádba vagy pocsolyába fulunk. Pedig tudjuk, – mondja Grünwald – hogy a harcz, melyben legyőzettünk, dicső volt és következményei mutatták, hogy «az 1848 nem volt végzetes tévedés». Így tehát Széchenyi jóslatának egy része sem teljesült és Széchenyi egész polemiája Grünwald szerint téves irányú volt.[173] Körülbelül ily eredményre jutott Beöthy Ákos is,[174] bár Széchenyit csak rendkívül idegesnek mondja és Grünwald elméletét a lelki betegségről nem fogadja el. Ujabban még Széchenyi tisztelői is kiemelik, hogy csak socialis forradalmat jósolt.

Grünwald fejtegetéseiben követésre méltónak találjuk azt, hogy Széchenyi régebbi aggodalmait egybekapcsolja az 1841-ben kezdődő polemiával. Már Kossuth Lajos is észrevette e kapcsolatot és ügyesen használta fel a _Kelet Népé_re írt válaszában, midőn gúnyosan megjegyezte, hogy a «nemes gróf a forradalmi személyzetek fokozataival Baillytól Robespierreig már a _Pesti Hirlap_ megjelenése előtt «példálózott».[175]

Úgy is volt. Széchenyi már az új alkotmányos korszak kezdetén tartott a forradalomtól és aggodalmait nem titkolta.

Különböző okai voltak az aggodalomra. Kezdettől fogva úgy látta, hogy sokan nem jól fogják fel közjogi viszonyunkat Ausztriához. A maga felfogását e viszonyról Széchenyi már az 1825-iki országgyűlés elején így formulázta: «Érdekünket a monarchia általános jólétében kell keresnünk. Egy független s különvált magyar monarchia álma nem való nemzetünk életkorához».[176] Vagyis az ily álom a nemzetnek serdülő korához illett, de már érettebb ifjú korában le kell mondania róla. Néhány hónap mulva még határozottabban fejti ki gondolatát. «Mennél tovább gondolkodom Ausztriához való viszonyunkról» – írja 1826 májusában – «annál erősebb hitem és meggyőződésem, hogy részünkről minden erőszakosságnak káros hatása van».[177] Nem dynastikus érzésének túltengését vagy félénk idegességének jelét kell e gondolatokban látnunk, hanem a nemzet történetéből merített politikai elvet. Jól mondja Kovács Lajos, hogy Széchenyi a politikát a történelemből tanulmányozta, melyet mélyebben átértett, mint bárki kortársai közt.[178]

Ez alapelvének természetes következménye volt az, hogy az ellenzéknek vagy a kormánynak munkássága, de különösen az ellenzéki szellem hevessége vagy féktelensége miatt ideges nyugtalanság vesz rajta erőt. Az 1825-iki országgyűlés elején bántja az, hogy «a fiatalság csak azokat tartja hazafiaknak, a kik a kormány ellen beszélnek». 1826 februárjában Metternich azt mondja neki, hogy a királyi hatalom igen is korlátolt a magyar alkotmányban. «E szavakból – írja Széchenyi – az absolutismus vehető ki. Ha kenyértörésre kerül a dolog, vér ömlik». A heves országgyűlési viták közben írja márczius elején, hogy előre látom «a sok ártatlan vér omlását». Midőn ez év szeptemberében, Nógrádmegye törvénytelen módon tiltakozik a nemesektől használt úrbéri telkek adóztatására vonatkozó országgyűlési végzés ellen, Széchenyi megdöbben. «Ez a kezdet» – úgy mond – «e miatt még vér is omolhat». Nemsokára kedvezőtlen resolutio érkezik Bécsből.

«Feszült a húr mind a két végén» – írja ekkor – reactio és forradalom, olyan a helyzet, mint Francziaországban volt 1788-ban.[179]

Barsmegyének 1831-iki felirata, mely arra kéri a királyt, hogy országgyűlést hirdessen és azon hű népével együtt tanácskozzék a lengyel nemzet sorsáról, Széchenyinek nem tetszik. Ez már valóban sok, mondja bosszúsan, pedig maga is együtt érez a lengyelekkel. Segíteni szeretnének a lengyeleken és nem segítenek a saját parasztjaiknak! – így gúnyolodik. Nemcsak nevetségesnek hitte a mozgalmat, hanem kényelmetlennek is gondolta a kormányra nézve. Midőn Wesselényi ekkortájt indulatos beszédet mondott a lengyelek érdekében a szatmármegyei gyűlésen, Széchenyi megütközve mondá: «Azt hiszem, többet árt Wesselényi, mint a mennyit használ».[180]

«Azt mondja eszem» – írja Wesselényinek 1831 nov. 8-án – «soha semmi sem lesz belőlünk, s nem annyira a tyrannus, mint az «Ardor civium» miatt».[181]

Ez ardor civium rémíti, midőn 1835 február elején az erdélyi híreket hallván, azt írja naplójában, hogy «a forradalom szagát érzi». Wesselényit okolja az erdélyi országgyűlés feloszlatásával járó izgalmakért. Bár mindent megtesz személye érdekében, nagyon el van keseredve ifjúkori barátja ellen. «Wesselényi minden virágomat szétgázolja» – írja 1835 márcziusában. «A szerencsétlen mély gyászba borította az országot» – mondja róla, mikor perbe volt fogva.[182] Midőn június vége felé azt hallja, hogy Barsmegye meg fogja erősíteni Balogh János követi megbízását, ijedten jegyzi meg: «Isten segíts! Nemsokára minden felfordul». 1835 szeptemberében, midőn a megyékben fokozódik az izgatás a kormánpyárti követek ellen, Széchenyi megint érzi a forradalom szagát.[183]

1836 júliusában Pálffy Fidél kancellárságának hírét hallva, úgy látja, hogy minden lángba borul és semmivé lesz. Augusztusban hibáztatja a nádort a _Törvényhatósági Tudósítások_ ellen indított eljárás miatt; «Kossuth» – írja ekkor Széchenyi – rendkívüli befolyásra fog szert tenni. Nemsokára válsághoz érünk».[184]

Teljesen kétségbe ejti a kormánynak az a szándéka, hogy Kossuthot el akarja fogatni. «Magyarország oda van!» így kiált fel ekkor. November 25-én a szinházban a Rákóczi-indulót újrázza az ifjúság. A kornak jele, mondja Széchenyi. 1836 deczemberében Thiersnek: _Franczia forradalom történetét_ olvassa; «ott is hiányzottak a vezetők», vagyis azok hiányzottak, kik okossággal és erélylyel megelőzhették volna a katastrophát.[185]

1837 márczius elején megtudja, hogy a kormány báró Vay Ábrahámot királyi biztosnak küldi Barsmegyébe. «Ez a vég kezdete» – így kiált fel. – Az izgalom miatt, mely Rádaynak 1837 márcziusi heves beszéde nyomán keletkezett, Széchenyi már azt jósolja: «Nemsokára nyilt harczban leszünk.»[186] 1839 márcziusában haragszik _Bánk bán_ előadása miatt. Rossz és veszedelmes tendentiája van e darabnak – úgy mond.[187] 1839 májusában, miután a kormány felszólította Pestmegyét, hogy gróf Ráday Gedeon helyett más követet válaszszon, Széchenyi nagyon fel van izgatva. Rádayt szertelen hiúsággal vádolja és aggódva kérdi, hová vezet mindez?[188]

Az 1840-iki április 22-iki főrendi ülésen, mikor a szólásszabadságon ejtett nagy sérelem volt a napirenden, Széchenyi így beszélt: «Minekünk meg kell győződve lennünk, hogy kormányunknak szándéka tiszta, meglehet, nem elég constitutionalis – de tán ennek is az az oka, mikép egy kifejlettebb alkotmányra nem egészen vagyunk érettek… Fel kell hagynunk mindazon violentiákkal, melyekkel sokan popularitást vadásznak vagy jobban mondva: meg kell szüntetnünk a popularitásért való licitatiót violentiák által, mert ez homlokegyenest az önkénynek békóiba vezet, minthogy a túlságok tőszomszédok, Francziaországban a tudós, erényteljes Bailly egy Camille Desmoulins violentiái által egészen elveszté hatását, Camille Desmoulins pedig Danton violentiái által, míg végkép ez is árnyékba tétetett Robespierre által, kinek ephemer népszerűségét csakhamar a legelhatározottabb önkény váltá fel. Keressünk ennek okáért – nehogy nálunk is így menjen a dolog – abnegatio s igazi honszeretet által popularitást, neveljük mindenekfelett a közlelket, fogjunk kezet, vessünk vállat, szóval: becsültessük meg a «magyar» nevet még ellenségeink által is! A kormány viszont, valamint felhagyott minket elnémetesítő ideáival, úgy hagyjon fel minden amalgamatiói szándékkal is: mert ezt többé nem eszközölheti».[189]

Hogy az 1839/40-iki országgyűlésen a közönség izgatottsága s a szónokok hiúsága nagy aggodalmakat ébresztettek Széchenyiben, arról a _Kelet Népé_ben az országgyűlésre vetett visszapillantása is tanuskodik. «Egyrészről aggasztólag mutatkoznak több ízben és mindig nevekedve egy tökéletes lobba indulásnak épen azon symptomái, melyek a franczia forradalomnak is előzvényei valának, a karzatoknak, a hallgatóknak t. i. azon parancsoló felhevülése, mely a lehető legnagyobb egyes hatalomnak is daczol, minthogy korlátlan szenvedelemtől hajtva, mint felbőszült szélvész mindent maga előtt lerombol. S nyuljunk kebleinkbe… nem indulánk e gyors léptekkel azon pont felé, melyre a convent szónokai elkényszerítve csak úgy birtak hatni, ha mint árverésen, féktelen beszédeik által túlhaladák egymást… Szikra, kezdet volt még az egész, de azért sok tiszta fő, mely magát csalni nem tudta, nem csekély belső gyötrelemmel kérdé, ugyan hol fog végződni, hol lelne határt mindez? Másrészt nem tapasztaltuk-e bús kebellel, mily óriási hatása van egy kis fénynek sok magyarra, s mily könnyen szédeleg veleje soknak a legkisebb felmagasztalástól is».[190]

1840 október végén nyugtalanítja az, hogy az ifjúság a nemzeti szinházban a Marseillaise eljátszását nagy lármával követelte. E tárgyról czikket is ír a _Társalkodó_ba. Szeretné csekélységnek feltüntetni az epizódot. «A kisértetlátók, a külföld végre higyjék el, hogy ezen egész bohózat egyedül néhány rosszul nevelt suhancznak volt műve, kik féllábbal még az iskolában lévén – hol egyébiránt fejök soha sem volt – némi időtöltést éreznek, a magister truczczára valamit elkövetni… Egyéb valósággal semmi nincs benne, s legkevésbé valami politikai demonstratio, minthogy mi magyarok igen távol vagyunk – s itt mint hazánk organuma merek lépni fel – mindazon kicsapongásokat helyesleni vagy épen azokban osztakozni akarni, melyek a marseillei nótával némileg – legalább a közvélemény szerint – egybekapcsolvák». E csekélybe vevésen is látszik, hogy a maga és mások aggodalmait akarta csillapítani. Valódi gondolata, rejtett érzése kitör a czikknek több helyén. Csekélység az egész, nem érdemes nagyra venni – mondja – de másrészt megjegyzi, «elég – valamint egy csepp tinta is megront egész korsó vizet – egyetlen egy bárdolatlannak kicsapongása, hogy az egészre homályt vessen és sokak hosszadalmas munkáját rögtön semmi sítse meg».[191]

De Széchenyi aggodalmai 1841 előtt nemcsak ez egy forrásból táplálkoztak. Nem csupán az Ausztriával való viszony miatt érzett nyugtalanságot. A socialis forradalom képe is föl-fölmerült előtte már 1841 előtt is. Az 1830-iki országgyűlés végén, azon az országgyűlésen, melyen Nagy Pál azt mondotta: «Minden el van telve a demokratiai elvekkel; napról-napra tovább terjednek azok, mint a tűzár, s aristocratiai rendszerünket is végromlással fenyegetik», Széchenyi még élénkebben aggódva a jövő osztályharczai miatt, naplójában ezt írja: «Meglehet, hogy a paraszt a szegény nemessel szövetkezve még agyonüt bennünket. A szegény nemes a paraszttal szövetkezni fog a gazdag földbirtokos ellen, ha nem teszünk idején engedményeket». Hasonló gondolata volt már gr. Batthyány Alajosnak II. Lipót korában, midőn óvta a hatalmasokat «a tekervényes utaktól, mert ha a polgárok halálhoz hasonló álmukból föleszmélnek, olyanok, mint a rabszolgák, kiszabadulva börtöneikből, boszújoknak azokat is föláldozzák, a kik szolgaságuk idejében velök jót tettek».[192]

És mintha az események siettek volna igazolni Széchenyit. Az 1831-iki cholerazendüléssel már szinte teljesedni látszott félelme, mi annál mélyebben hatott reá, mert őt is okolták e mozgalomért rosszakarói. Eötvös Ignácz azt beszélte neki, hogy a parasztok megmagyaráztatták magoknak a _Hitelt_, s midőn a könyv elveit magokba szívták, égettek s gyilkoltak. «Ó ördögi gonoszság!» – kiált fel Széchenyi halálosan sebezve – «lassan, szinte észrevétlenül egy kis adomával ásod meg siromat».[193]

Ép őt kellett érnie ily szemrehányásnak, ki a magyar politika egyik legszentebb kötelességének mondja «a népnek mostani kis intelligentiája» számba vételét. De tenni kell érte valamit. A kapunál van egy el nem kerülhető revolutio! Véres fog lenni, mint a franczia s 1789-iki – irja Wesselényinek – ha úgy rohan ránk az idő, mint ott, mikor a legnagyobb résznek semmi politikai existentiája nem volt, vagy olyan fog lenni, mint a franczia 1830-iki, mikor a proprietás a legnagyobb convulsiók közt respectáltatik, mert a nagyobb résznek valami existentiája már van».[194]

1832 tavaszán a megyei gyűléseken felmerülő radicalis eszmék újra felidézik képzelete előtt a társadalmi bomlás képét. «Trencsén a parasztoknak szavazati és tanácskozási jogot akar adni, Bars el akarja venni a papi jószágokat. Nemsokára minden forrong» – jegyzi meg e hírekre[195].

Az 1831-iki cholerára és parasztlázadásra czéloz a _Stadium_ ez intő soraiban: «Vannak az emberiségnek bizonyos közjussai,… melyeknek elnyomatása, végre mindig a legvéresebb bosszút szülte. Nem akarom soha hinni, hogy a hazánkat ébresztő közelebbi kettős leczke, minden haszon nélkül sülyedt volna el az idők tengerébe». A nép felszabadítását sürgeti a _Stadium_ban, hogy a «királyi szék s a nagybirtoki lét valóságos bátorságban legyen… mert elvégre bizony későn lesz s akkor hazánk… Rommá fog bomlani, mely alatt a Magyarnak még emlékezete is elenyészend».[196] 1839 elején bosszankodik azon, hogy egy színdarab kigúnyolja a kormányt, a hivatalnokokat és a mágnásokat s hogy a közönség tapsol ennek. «E szellem – úgy mond – még sok gonosznak lesz oka köztünk».[197]

Rossz sejtelmei még egy harmadik forrásból is táplálkoztak. Az európai légkör forradalmi hevétől is féltette a magyarországi reformmozgalnat. 1826 elején I. Sándor czár haláláról elmélkedvén, úgy gondolja, hogy hatalmas gát omlott össze a szabad eszmék árja előtt. De «az absolutismus önző szolgái nem engedik majd könnyen át a tért; ez a dráma nem fog véget érni lánczok és vér nélkül. Vajon e vég nem fog-e engem sujtani!»[198]

Összevonva ez idézetek tanulságát, úgy látjuk, hogy Széchenyi a reformkorszak kezdetétől fogva hármas okból félt a forradalomtól. E hármas ok volt: a kormányhoz vagy Ausztriához való viszonyunk erőszakos zavarása akár a kormány kiméletlensége, akár az ellenzék hevessége miatt, továbbá az osztályok ellentétének fokozása kivált a nép felszabadításának késése miatt s végül az európai hatás. Láttuk, hogy aggodalmainak mindig meg volt a külső oka e körülmények valamelyikében, vagy összetalálkozásában. Hogy a külső körülmények reá erősebben hatottak, mint kortársaira, azt nem lelki betegsége, hanem politikai felfogása, továbbá idegrendszere teszi érthetővé, melynek ingerlékenységét élénk képzelete és meleg érzése fokozták.