Part 7

Pedig Széchenyi elmélete a nemzet ifjúságáról a _Hitel_ megirásakor nem volt rögtönzés. Nyugodt perczeiben ilyen volt a felfogása; voltak ugyan kételyei akkor is, mint később is mindig. De a kételyeket magába zárta, a nemes mystificator szerepét szándékosan játszotta a legnagyobb lelki kínok közt is. Azonban nehány biztos támasza már ekkor is volt hitének. Különben nem fogott volna a nemzeti reformhoz már 1825-ben. A _Lovakról_ írt munkájában is úgy beszél a nemzet ifjúságáról, mint a _Hitel_ben.

Nem is Bentham fordítására támaszkodott elmélete.[100] Egy-két Bentham-reminiscentia van ugyan a _Hitel_ történeti részében, de Széchenyi nem ezekre épít.

Az ő igazi nagy és talán legerősebb támasza az a történetphilosophiai rendszer, melyet ismertettünk s a melyben Benthamnek is van része.

E rendszert viszi át a magyar történetre és ennek alapján osztja fel azt korszakokra. A vezérek korában született a nemzet – úgy mond – Szent László idejéig gyermekkorát éli, I. Lajos és Mátyás alatt serdülő idejét. Mária Terézia alatt ifjúságát és most jutottunk a férfi korba, vagyis szerinte körülbelül az emberi életkor harminczas és negyvenes éveibe.

Nem kell birálnunk e felosztást, nem a magyar történet szemléletéből keletkezett, hanem oly schema, melylyel Széchenyi önmaga előtt igazolja általános történeti eszméinek alkalmazhatóságát a magyar történetre. Nem hitte, hogy a magyar több igazi dicsőséget találhatna multjában, mint a mennyit az angol vagy franczia philosophusok találtak a saját nemzeteik multjában. És ha azok merik az emberi életkorok elméletét a perfectibilitás tanával együtt alkalmazni a nagy európai nemzetek történetére, miért ne tehetnők azt mi is, kivált ha egy szebb jövő reményét alapíthatjuk ez alkalmazásra.

A _Hitel_ jóslata tehát nem pillanatnyi inspiratio műve, hanem egy rendszeresen ki nem fejtett, de könnyen kivehető syllogismus záró itélete. A syllogismus majorja Széchenyi általános történeti eszméinek rendszere, minorja azoknak alkalmazása a magyar történetre és conclusiója az a jóslat, mely felrázta a magyar nemzetet.

E syllogismus szerkesztésének módja találó példával magyarázza Kovács Lajosnak azt az észrevételét, hogy «Széchenyi minden tárgynál az elvek magaslatára állott és onnan szállott le a tárgyak és jelenségek megitéléséhez. Gondolkozásában teljesen a deductiv módszert sajátította el».[101]

Valóban Széchenyi a _Hitel_ jóslatához a deductio útján jutott. Pedig mint láttuk, azt hitte, hogy mindenben Bacon inductiv módszerét szokta követni. Csalódása nem mondható példátlannak a történetphilosophiában.

Magyar történeti eszméinek az a sajátsága, hogy nem inductio útján, azaz nem a magyar történet szemléletéből keletkeztek, feltünővé vált akkor, midőn Széchenyi általános itéletét a nemzet multjáról a részletek fejetgetésével akarta támogatni.

Ily részletre tér át, midőn a technikai alkotások és az építészeti romok hiányát a magyar földön, történeti felfogásának bizonyítására használja fel. «A multban nemzeti nagyságot legalább olyant, melyen a magyar túl ne emelkedhetnék» – írja a _Világ_ban[102] – «itéletünk szerint nem találtunk, mert a mult Nagyságnak kőemlékek s roppant épületek romjai egyedüli tanuja, minden egyebek, mint könyvek, mesterművek, közhasznú találmányok, az idő által elenyésznek, nevezetes építmények híjjával pedig, melyek századokon hatnak keresztül, egy nagy nemzet vagy fejedelem sem volt még; de hazánkban olyanokat nem lel senki. Azon néhány felleg- vagy mocsárvár, sőt még az annyiszor magasztalt Visegrád maradékfalai is költői képzelet nélkül, mely a debreczeni pusztákon is varázsolhat spanyol kastélyt, nem mutatnak egyébre, mint kis urakra és szegény királyokra».

Ezt a bizonyítékot a történeti mult nagysága ellen Széchenyi sokra becsülte, mert többször ismétli.

Széchenyi azt hirdeti, hogy a magyarnak nevezetes multja nem volt, csak szegény királyai lehettek, mert kevés épületrom maradt a magyar földön, közhozzájárulással felállított intézetünk is csak a legujabb időből van egynehány és mert Budának és Visegrádnak híre nem terjed túl a magyar határon.

Széchenyi érveinek e sorában abból a tényből indul ki, hogy nevezetes építészeti emlékekben és régi közintézetekben nem vagyunk oly gazdagok, mint az európai nemzetek legjava. E tényt kapcsolatba hozta Széchenyi Gibbonnak egy történeti tételével. Gibbon szerint a régi római birodalom területén elszórt felséges romok egymaguk is elégségesek annak bizonyítására, hogy Olaszország és a provinciák hajdan egy művelt és hatalmas birodalomhoz tartoztak. E romok értékét még fokozza az a körülmény – úgy mond Gibbon – hogy többnyire oly épületek maradványai, melyek magánadakozásból közczélra emeltettek.[103]

Gibbon e gondolatának s az említett ténynek kapcsolatából keletkezett Széchenyinek annyiszor ismételt bizonyítéka a magyar multjának nagysága ellen.

Széchenyi kisebbíti a fenmaradt emlékek számát és jelentőségét s elkerüli figyelmét az, hogy a budai és visegrádi paloták kiválóságát hiteles tanuk igazolják. Azt sem gondolja meg, hogy a régi magyar középületeket nemcsak a szél, tűz és víz pusztították, hanem a hódító barbárok hanyagsága s a gyakori ostromok és dulások is. Ha csupán a művészi érzék vagy az adakozást előmozdító közszellem aránylagos hiányát bizonyítaná, érvei meggyőzőbbek volnának. De a nemzeti nagyságnak más tényezői is vannak; egy nemzet, mely századokon át európai nagyhatalom volt, bizonyára oly multtal dicsekedhetik, melytől alig tagadható meg «a nagyság bélyege». Csak a maga sajátságai és nagy korszakainak európai nemzetei után kell itélnünk multjáról.

Történettudományi szempontból Széchenyi itéletének csupán annyi értéke van, hogy kételkednünk tanít a multnak jóindulatú, de nem elég kritikai megbecsülésével szemben. De máskülönben módszere történetellenes, mert nem a magyar forrásokból és az egykori európai viszonyokból veszi mértékét, hanem egy világtörténeti analogiából, melynek alkalmazhatóságát a magyar történetre nem mutatja ki.

Általában a világtörténeti analogiák s a korabeli viszonyok egybevetéséből meríti több magyar történeti eszméjét kivált pályája elején és az ily úton nyert eredményekhez sokáig ragaszkodik. De később Széchenyi magyar történetírókat is olvasott s mindinkább mélyítette eszméit a magyar történet egyes korszakairól. Olvasgatta – amennyire utána járhattunk – Virág Benedek, Feszler, Péczely munkáit, majd Jászai Pál monographiájának füzeteit s nézegette a _Corpus Juris_t. Forrásokat nem igen olvasott, ezek közül talán csak a Martinovics-pör iratait forgatta. Nem sokra becsülte a részletekben való jártasságot, inkább a korszakok nagy jellemvonásait és tanuságát kereste, de néha a részletekre nézve is meglepően találó észrevételei vannak.

Magyar történeti felfogásának ez általános jellemzését igazolhatjuk és kiegészíthetjük az egyes korokra vonatkozó eszméinek áttekintésével.

A pogánykori magyarokra a scythák, a tatárok, a baskirok szokásait ruházza. «A scythák minden jó tulajdonuk mellett» – úgy mond[104] – «nyugalomban az állatoktól nem igen különbözőleg éltek, fellázítva pedig nem alkotás, hanem csak rombolás által ismertették meg magokat… így a régi Teuto s Scytha csak rossz példája a szabadságnak». «Keleti származású elődeink» – mondja máskor[105] – magasan állottak a szépnem felett, míg ez az emberiség jogaiból kizárva csak oly helyt foglalt, milyenen durva nemzetek közt szokott állni a nő». A baskirok és tatárok módszerének nevezi azt, hogy a fővezérek két, három annyi népet csődítettek össze, mint a mennyire szükség volna, mert mindig számítottak arra, hogy sokan elmaradnak vagy megfutamodnak. Hajdani honi dandáraink ez elve szerint – úgy mond – sokszor nem is győztünk, mikor győznünk kellett volna, vagy az elődök «kétszeresen ontott vére» fizette meg a diadalt.[106]

Ez a jellemrajz élénken emlékeztet Gibbonnak a szittyákról s hunokról írt lapjaira.[107] Széchenyinek szüksége volt e kedvezőtlen néprajzi vonásokra, mert a szittya hibáknak üldözését élete egyik legfőbb feladatának tekintette. A fajsajátságok fennmaradásáról erősen meg volt győződve. Kortársainak egyes szokásai minduntalan emlékeztették Scythiára. «A havat ott hagyják a legélénkebb úton» – írja egyik levelében – «ez már valóban igen-igen is scythiai szagú».[108] A honi fegyelmetlenséget s erőpazarlást gúnyolja és csapkodja a tatár vagy baskir tömegtaktikának emlegetésével.[109] Általában úgy látja, hogy a szabadságot még a XIX. században is szittya-tatár nódon fogjuk fel. «A magyar nagyobb része» – úgy mond – «soha tisztán fel nem fogván a polgári szabadság szellemét, mely szoros fék s innen eredő szoros rend nélkül nemcsak nem létezhetik, de nem is képzelhető, a szabadságot mindig valami farkas függetlenséggel keveri össze, s ekkép ezen tatár felfogásánál fogva, melyhez képest jóformán tatár maradt is eddigelé institutióival együtt vérének némelyeit, kik valamint mai időben, úgy régibb korban is szünetlenül compromittálták legszentebb ügyeinket, soha nem akarta kellő fékbe szorítani s kellő rendben tartani.»[110]

Másutt a honfoglaló ősök erényeinek fenmaradását is hibájául róvta fel a korabeli nemzedéknek:

«Fallaciája vérünknek», – így szólt, – «hogy t. i. merész bátorsággal, erőltetéssel legbiztosabban arathatni sikert, igen elérthető és azért általján véve igen is megbocsátható, mert nemcsak hazát szereztünk e modorral, mely szerint kis erővel, de váltigi lelkesedéssel vajmi sokszor megriasztánk, megbirtunk aránylag nagy erőt»… «köztünk vajmi sokan» – úgy mond máskor – «elődeink egykori hazafoglalási modorában hisznek nemzetiséget is tűzzel-vassal terjeszthetni».[111]

Széchenyi annyira szereti a nemzeti hibáknak történeti megvilágítását, hogy e példákban az ellenmondást észre sem veszi. Amott a nagy tömegek erőfecsérlő taktikája, itt a kis csapat győzelme aránylag nagy erőn. Mert amott Széchenyi a világtörténeti analogia után indult, itt pedig a magyar történetírók után beszélt.

Nem is akarja a scythát kiüldözni a magyarból, hiszen szerinte a honfoglaláskor «Hunnia határai közt termett maroknyi nép az élet legszebb bimbóit hordá keblében».[112]

Széchenyinek minden reménye, politikájának minden számítása és aggodalma azon a terven alapszik, hogy a nép ősi mivoltában, csak szenvedélyei salakjaitól tisztulva fejlődjék ki, mert «nemzetünknek van fentartva azon éjszakázsiai nemzetségeknek civilisatiói képviselőjét játszani itt occidensben, mely nemzetségektől Oriensben vevé eredetét».[113]

De ez a szerep csak a nagyon távoli jövőnek van fentartva. Az első királyok alatt a magyar nemzet még a fejlődés «alacsony lépcsőjén állott».[114]

Szent László idejében a «szebb jövendőnek szép előjelei s villám csillanatú jelenései» látszanak.»[115] De e jelenések hamar elmulnak. A Magna Charta s az arany bulla hasonlósága oly meglepő és a két ország fejlődése közt mégis mérhetetlenül nagy a különbség.[116] Az elmaradottság egyik okát abban találja, hogy «a latin csinosodás, mely kiemelt egykori durvaságunkból» egy új felekezetet teremtett, idegen műveltségű társadalmat, mely úgyszólván a kolostorokba szorul, míg az élő nemzetnek nagy része buta tudatlanságban tespede. Elismeri ugyan, hogy «a középkor újra nemzetülő népei is azon egyedüli forrásból merítének tudományt;»[117] de nem igen kutatja, miért nem volt azoknak is oly hatalmas gát a latin nyelv, mint a magyarnak.

Szerencsétlenebb fejlődésünk egy másik okát élénkebb történeti érzékkel emeli ki, midőn azt mondja, hogy «a mindent sarkaiból kidönteni sóvárgó felekezet, mely Kupa ideje óta nyiltan vagy lappangva, de mindig dúlt a szerencsétlen hazán».[118] Már az Árpádok korára is vonatkozik egyházpolitikai visszapillantása, mely elégültséggel tölti el. «Az apostoli magyar király mindig megtudta constitutionalis nemzetével óvni magát Rómának suprematiájától; a Főméltóságú Clerus status in statu sohasem volt».[119] De általán skeptikus hangulattal nézi az Árpádok korát; «rákféle enthusiasmusnak» nevezi a felfogást, mely azt hirdeti, «hogy Szt. István volt a legbölcsebb országalapító s a magyar alkotta a legelső boszorkány elleni törvényt».[120]

Itt skepticismusának s ösztönszerű éleslátásának értékes eredményét látjuk. Horvát Mihály harmincz évvel Széchenyi után is azt irja, hogy a boszorkányokra vonatkozó törvények «Kálmán előitéletes korát messze túlhaladó, mívelt szellemére mutatnak». Ez az, mit Széchenyi már 1841-ben nem akart elhinni, noha bővebb magyarázatba nem bocsátkozik.

Nagy Lajos és Mátyás korában is csak a Nagyság «előjeleit» s «villanatait» látja.[121] Midőn figyelmeztették egyes jelenségekre, melyek «az akkori időhöz képest» jelentékenyek, hamar készen volt válasza. «Az egész nem a Nagyság ideje» – úgy mond – «más nemzetek legalább, mint valahai magasságunk egyedüli igazságos bírái, ily magunkat tömjénező nagyságról mit sem tudnak».[122] Itt van fő akadálya történeti felfogása teljes kifejlésének. Az ő világtörténeti rendszere szerint az a kor, «melynek néhány privilegiáltja váraiban alig élvezett annyi életkellemet, mint most több vidéken a kalibában lakó szántóvető», nem volt a nagyság kora[123] Smith és Bentham tanítása szerint, már pedig Nagy Lajos és Mátyás is csak a középkor gyermekei voltak. De nem marad meg e sekély általánosítás mellett. A magyar történet egyik leglényegesebb problemáját érinti, midőn régi nagy királyaink politikáját birálja: «Nemzetünk szép és dicső fejedelmei között alig volt egy, tán a szentek, tán maga Corvin sem, ki idegen dajka, idegen nevelő, idegen útmutató és idegen tanácsok használata mellett – mit méltánylani kell – egyúttal idegen vért és kivált idegen nedvet nem iparkodott volna minden módon s ekkép nem mindig czélszerűen, nemzeti még igen gyenge és idomtalan elemünkbe vegyíteni; – vajon melyik az a magyar fejedelem, ki a magyar eredeti sajátságára állította volna annak polgári kifejlését… azon főnöknek, ki magyar szellemben fejtené ki nemzetének erejét s azt a törvények korlátai közt szigorú kézzel tartva, azzal nagyszerűt, állandót és a nemzethez illőt vinne ki: az ily főnöknek lapja nemzeti évrajzainkban még mindig üresen áll».[124] Szóval, Széchenyi szerint a régi nagy magyar királyok dicséretére válik ugyan, hogy az idegen culturának utat nyitottak az országba, de alig pótolható hibájok az, hogy elmulasztották megteremteni a sajátos magyar cultura alapján kifejlett erős nemzeti államot.

Széchenyi a törvénykönyv és a régi történetirodalom latin nyelve után következtetve idegenebbnek képzeli a középkori közéletet, mint aminő volt. Nem veszi figyelembe azt sem, hogy az újkor küszöbén, a midőn elérkezett az erős nemzeti állam megteremtésének ideje, a nagy nemzeti királyok kihalnak. De Széchenyi mégis az idézett sorokban történeti fejlődésünk nagy hézagát fedi fel és azt is érzi, hogy e hézagért nem egyesek, hanem a nemzet is felelős, mely a középkorból nem úgy került ki, mint a nagy európai nemzetek. «Lovagiság» – úgy mond – «a szó valódi tiszta értelmében eddigelé nem is tartozott a magyarnak különösen kitünő tulajdonához, a magyar ázsiai s tán még egy kissé pogány lényegénél fogva, mindig összekeverte annak integrans kellékeit és soha egészen felfogni nem volt képes, mikép párosulhat vitézség szelidséggel, a szó legszentebb megtartása hadi csellel, engedelmesség győzedelmi tehetséggel, a szép nemnek bálványozása szeplőtlen viselettel, s így tovább, férfiúi méltóságának és tekintélyének csorbítása nélkül, ugyanazon egy személyben össze».[125] Ez erélyesen jellemző szavakkal Széchenyi azt a tényt fejezte ki, hogy a lovagi és keresztyén szellemnek a magyarra nem volt oly mély hatása, mint a nagy európai nemzetekre. Feltünő itt is Széchenyiben az a kettősség, hogy az elméletben lenézett középkort értékes elemeiben mennyire megbecsüli. Sokszor tör ki belőle ösztönszerű vonzalma a magyar középkor iránt is. Midőn 1830-ban az Ujlakiak hajdani székhelyét látja, oly elegikus érzéssel emlékszik a régi dicsőségre, mint akár a korabeli költők.[126] Úgy látszik, hogy Mátyás 1486. LXIV. czikkére czéloz, midőn azt mondja, hogy «törvénykönyvünk nyilván bizonyítja a nemességnek egykori részvételét a házi és országgyűlési terhekben,»[127] pedig úgy mond, «e fiatalsági korban tán többet szolgált a hazának a nemes, mint a pór».[128] Mátyást talán legjobban szereti a régi királyok közül. «Mátyás nincs többé» – úgy mond – s tán kár, mert ez jó ránczba tudta szedni a magyart». «Sokan azt hiszik» – mondja később – «és az annyira igazságos Mátyás fejedelem meg nagybátyja Szilágyi is ezen véleményben látszottak lenni, hogy bizony a magyar csak azt szereti, ki neki parancsolni tud és egyedül annak hódol, a kitül fél.»[129] Az _Önismeretben_ is menti Mátyás önkényét: «Corvin zsarnok, de okos és jó szivű, a nemzethez hű zsarnok volt».[130]

De a 40,000 tanulónak szánt budai egyetem tervét Széchenyi kételkedve emlegeti,[131] ép úgy, mint Kálmán felvilágosultságát.

A Hunyadi-kornak annyiszor hangoztatott dicsőségét, a «magyarságot, mint a keresztyénség védfalát», Széchenyi csak egyszer hirdeti büszkén s akkor is a márcziusi napok lelkesedésének hatása alatt.[132] Gúnyosan czéloz Verbőczy egyoldalú jogászságára, elitéli Tomori «rögtönzését» és Zápolya visszavonását. «Önámítás vezet a mohácsi vészre», úgy mond.[133]

A Habsburgok kora különösen gazdag forrása Széchenyi történeti reflexióinak. A vallási viták korát nem szereti, hálát ád az égnek, hogy elhagyott «a hitbeli viszálkodás ördöge». Vallásos érzése s philosophiai műveltsége egyaránt erősítették benne a türelem érzését, semmiben sem akarta csorbítani a szabadságnak azt a teljességét, melyet a bécsi és a linczi békék biztosítottak a protestánsoknak.[134] A XVI-ik századi katonai dicsőségünket «Zrinyi fényes végének» említésével példázza, de szomorúan kérdi, hogy ki ismeri ezt külföldön? E kérdés különösnek látszik, de tudnunk kell, hogy Széchenyi igen nagy jelentőséget tulajdonított a magyar történet s politika külföldi hírének s azt is számba kell vennünk, hogy Voltaire idézett könyve nem említi Zrinyi végét. Széchenyi tudja azt, hogy a török «szorított és zsibbasztott» bennünket. De megjegyzi azt is, hogy nem a «török járma alacsonyítá le nemzetiségünk természetét, mert tudva van, hogy a honunkban zsarnokoskodott sok basa magyarul szólt».[135]

A Habsburgok uralmának is csak részben tulajdonítja nemzeti erőnk hanyatlását. Ismeri a Habsburg-házból való uralkodók trónra jutásának szükségességét, mert a «magyar akár csekély száma, akár vidéki helyzete, vagy egyezni soha sem tudó szelleménél fogva csak más hatalommal léphetett szövetségbe».[136] A Habsburg-házzal való összeköttetésnek köszönhetjük, hogy «Hunnia annyi viszontagság közt, t. i. csekély szám, mostoha s tengerpart nélküli helyzete stb. szóval a természet és sorsnak annyi mostohasági közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek bimbóját hordja keblében».[137] De ez összeköttetés végzetes következményeivel is foglalkozik. A százados vitának igazi okát ritka tömörséggel fejti ki e szavaiban: «Az udvar s nemzetközti bizatlankodás valódi oka nem rejtezett-e legfőkép s mindig abban: hogy a nemzet önelolvadásától mindig rettege, s meghalni irtózott; az udvar ellenben szerencsétlen látásában azt képzelé: az erős és maga sajátságában kifejlett magyar veszedelmes».[138] Széchenyi egyik párttal sem tart. Megbélyegzi az előkelő magyarokat, kik «elszédítve az udvari fénytől, elfelejték a szegény hont», de a nemzeti ellenállás «hősebb keblű, s nemesebb lelkű» vezéreit is keserű szavakkal feddi, mert «elég mélység nélkül, honunk legszebb érdekeit, a visszahatás természetesen bekövetkező törvénye szerint véres sebekkel megrakák».[139] A kuruczokat politikai hangulatának változása szerint gyakran élesebb gúnynyal is birálta,[140] de méltányolni is tudja a nemzeti ellenállás jelentőségét. Midőn a _Hitel_ megjelenése után, Cziráky szemrehányó czélzattal figyelmezteti Széchenyit, hogy Pál érsek annak idején mily szavakat intézett Leopoldhoz, a _Hitel_ aulikusnak hiresztelt szerzője hálát ad az istennek, hogy elődje ily szabadon és erősen beszélt.[141] Később, a heves ellenzéki szellemmel vívott harczai közepett is a nemzeti ellenállás híveinek szép és igaz apologiáját írja meg; «hogy constitutionalis kis bárkánk eddigelé nem merült el, s pedig szünetlen hegyettünk tornyosuló szláv, török és germán absolut dagályok közt nem merült annyi századok óta el, azt, hogy magyarok és még szabadok vagyunk, a bennünk rejlő élet mellett egyedül azon hűknek köszönhetjük, és azért üdv és áldás nevökre, kik nem akartak, nem tudtak egyebek lenni, mint szabad magyarok s kik ekkép, mert se nemzeti, se alkotmányos téren haladni nem lehetett, népünk nemtőjében bízva s jobb időket várva, szigorú s megtörhetetlen ellenzéket képeztek inkább, mintsem hogy hasonlag más népekhez, vérünket nemzetiség és szabadság melletti, sőt elleni utakon engedték volna elsodortatni».[142] Kiegészíti e gondolatot Erdély történeti szerepének dicsérete: «Erdély» – irja Széchenyi – «tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább; Erdély hölgye nem szégyellette magyar létét; Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei által eredetünk sajátságát; és annyi visszaemlékezések varázsolnak minden hű magyart, ki korcs lenni nem tud, Erdély mult történetébe».[143] Elég a nemzeti ellenállás korának ez apologiájára mutatnunk – minden egyéb mellőzésével – hogy megitélhessük, mennyiben volt Széchenyi előtt «idegen föld» a magyar közjog és történet – mint Beöthy Ákos hirdette.

A karloviczi béke után következő kornak, Széchenyi szerint, fő jellemvonása az, hogy «túlzólag engedődztünk a dolce far niente lélekgyilkoló kéjeibe».[144]

A pragmatica sanctiót – Széchenyi nem «holt szavaiból», de gyakorlati kövtekezményeiből ítélte meg. Szerinte ez a törvény szoros, «inalterabilis» kapcsolatba hozta Magyarországot Ausztriával. «Ha eszünkön járunk és hivatásunkat felismerjük, e kapcsolat következtében Ausztria régi «nagyhatalmi állása előnyeinek mi vagyunk az örökösei».[145]

A magyar történet kevés jelenetéről beszél Széchenyi annyi hévvel, mint arról, «midőn az ország összesereglett rendei Mária Terézia királyjok védelmére igaz magyar szabad ember s hív jobbágy érzésével kardot rántottak s a sebes hírnél is előbb Berlinben termett hős Hadik». E felbuzdulást is a «szebb jövendőnek szép előjelei és villámcsillanatú jelenései» közé sorolja.[146] «1741-ben» – mondja másutt – «sugárzott legutoljára a régi magyar szellem valódi eredetiségében, vérünk meglehetős volt, de elfajzásnak fordult».[147]