Part 4

Ez év őszén mondotta a képviselőházban: «Jótevője-e az a népnek, a ki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott… Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve? Hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkü pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e nyereményt semmisnek tekinteni, gyanúsítani a meglevő állapotot, gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk?»[45]

Itt valóban szó van politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztéséről, de minő kapcsolatban? Egészben véve Deák azt mondja, hogy meg kell becsülnünk a tért, melyet nyertünk s azon állva kell dolgoznunk erőnk tovább fejlesztésén.

Erőnk e fejlesztése eredményezheti politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztését is. Deák nem a közjogi alaptörvényeket említi, hanem azokat, melyek kapcsolatban vannak anyagi s szellemi fejlődésünkkel. De tegyük föl, hogy itt a közjogi alaptörvényekre is gondolt, az előzményből következik, hogy a változtatást csak igen távoli eshetőségnek fogja föl, mely iránt szítni a vágyakat és reményeket nagyon helytelennek mondja. Fő eszme itt a megnyert térnek, a közjogi alapnak megbecsülése. Magának ennek az alapnak fejlesztése czímén való bolygatását Deák e beszédében sem ajánlja.

Mennél idősebb lett a kiegyezés, annál nyomatékosabban hangoztatta Deák a közjogi alap rendíthetetlenségét. Eleinte szólt még egyes, nem lényeges részek javításáról, később ezt a gondolatot is elejti. Midőn az államadóssági törvényt tárgyalták, Deák így nyilatkozott 1867 deczember 14-ikén: «De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? Ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett, minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, a mit elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy a mi megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének».[46]

Itt is beszél tehát arról, «a mit még elérni óhajtunk» s szerényen beszél arról, a mit elértünk. De itt nem a közjogi állapotról van szó, hanem inkább az annak érdekében elvállalt terhekről. Természetes, hogy e terhek panaszra adtak okot s e panaszok határozatlan óhajokat keltettek nem lévő, a távolban derengő állapotok iránt. Deák nem akarja tagadni, hogy lehetnek még óhajaink, de épen a határozatlan vágyak ápolása ellen óv s figyelmeztet a valóságra, melynek szemmel tartásával még sokat érhetünk el, ha megbecsüljük s nem forgatjuk föl a már elért eredményt. Bármily szerényen beszél tehát itt Deák, az úgynevezett fejlesztést, vagyis a közjogi alap erőszakos zavarását nem ajánlja, sőt helyteleníti.

A fősúlyt arra helyezi, hogy anyagi és szellemi fejlődésünkkel kell foglalkoznunk. Itt kivánta az igazi «fejlesztést».

1868 július 6-án mondja a képviselőházban: «azon másfél év alatt, mely alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az absolutismus, másrészről az egykor védelmül használt, de minden fejlődést elölő inertia bilincseiből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek, forgalomnak, fölemeltük a föld értékét s a tetemesen növekedett adózási teher mellett is és annak ellenére hazánk fejlődésében többre mentünk, mint ezen századnak az 1848-iki évet megelőzött közel fél százada alatt».[47]

A boldog öröm, mely e szavakból kisugárzik, eléggé mutatja, hogy Deák mily irányba kivánta terelni a magyar politikát.

De mivel az ellenzék megmaradt a közjogi harcz mellett, Deák egyre conservativebb lett a közjogi alap védelmében. «Nekünk is adott Isten élénk phantasiát – így szólt 1868 Ferencz napján a Deák-párt küldöttségéhez – «mi is láttunk lebegni magunk előtt oly állapotokat, melyeket a vágy legfénylőbb színeivel festett ki; de épen az a különbség az óhajtás és az akarat között, hogy az óhajtás nem ismer határokat, az akarat pedig mindig a lehetőség határai között marad, mert azon akarat, mely a kivihetőt számba nem venné, nem volna többé akarat, hanem ábránd… alkotmányunk jelenleg biztosított alapjait fönn kivánom tartani. Lehet, hogy egy vagy más, nem lényeges, mellékes kérdésben helyesnek és lehetőnek találandjuk valami jobbal cserélni ki a létezőt; de meg vagyok győződve, hogy alkotmányunk jelen alapjait és rendszerét fönn kell tartanunk, mert eddigelé nem ismerünk még oly kivihető módokat, melyek ezeknél jobbat nyujthatnának hazánk és alkotmányunk biztosítására; egyes főoszlopokat pedig az épületből kivenni, a míg nem tudni, pótolhatjuk-e czélszerűbbekkel, az egésznek romlása nélkül nem lehet».[48]

De a leghatározottabban és a legkimerítőbben 1871 január 17-én nyilatkozott e kérdésről a képviselőház előtt épen mikor a hadsereg ügyeiről folyt a vita. «Valamint akkor, midőn nekem választanom kellett egy centralis parlament, egy közös reichsrath és a personal-unio közt: a personal-uniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az, mert a másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy ha ezentúl olyan idő következnék be, hogy megint a közt kellene választanom: közös parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel, veszélylyel járó personal-unio, én ismét ez utóbbit választanám. Azonban míg ez idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt, a mi az egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem, mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek. Igaz, hogy Európában divattá kezd válni a szerződések semmibe vétele. Ezt a politikát én részemről soha sem tudnám követni.

Én kivénültem az ily újításból. Hanem, mint hideg szemlélő, azt találom, hogy e politikához is mindig csak a hatalmasok nyúlnak, a kiknek elég erejök van a szerződéseket megtörni, hogy azonban a gyöngébb nyúljon ily politikához, azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem tartom.

Én épen a tényekkel vetettem számot és e számvetés vezetett arra, hogy megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények számbavétele mellett tartottunk szükségesnek, s melyet föl is fogunk legalább szavazatunkkal tartani: mert megnyirbálása, aláásása sem a nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna. Azon emberrel, a ki alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibujni, a ki még olyankor is, ha alkalma nem nyilik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg akarja szegni, semmi előrevigyázó ember szövetséget többé nem köt. Pedig Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország, oly állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat. Én azt hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal elősegítettük, a bona fides megkivánja, hogy ezen szerződés minden betűjét megtartsuk».[49]

Nagyon rosszul teszik tehát a közjogi alap fejlesztésének hívei, ha Deákra hivatkoznak. Deák a kiegyezés betűjéhez is kivánt ragaszkodni s épen a hadügyi paragraphusok «aláásását, nyirbálását» czélszerűtlennek s a nemzet becsületével összeférhetetlennek tartotta. Az utolsó beszédből világos az is, hogy Deák a kiegyezést «bilateralis kötésnek» tartotta s tudjuk, hogy mint nyilatkozott már 1834-ben az oly felségjogokról, melyek ily törvényen alapulnak. Azok, kik a XII. törvényczikk hadügyi paragraphusát kifogyhatatlan tárháznak tekintik, mely a közjogi harcz megörökítésére folyvást szolgáltatja a fegyvereket, ne hivatkozzanak Deák fölfogására. Deák hosszú, igen hosszú időre le akarta venni e harczot a napirendről, a nemzeti vívmányokat pedig a cultura és gazdaság fejlesztésében kereste. A hadügyben a nemzeti követelések érvényesítésére elégségesnek tartotta az 1792-től 1868-ig hozott idevágó törvények végrehajtását.

Tehát örök időkre kivánta-e állandósítani a német szolgálati és vezénynyelvet abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része a közös hadseregnek? A «soha» szó nem fordult elő Deák politikai szótárában.

Hiszen épen ő magyarázta meg Lustkandlnak, hogy «alkotmányunk történeti alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként változásokon ment keresztül… Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik».[50]

Azonban, hogy e közös egyetértést az uralkodóhoz való jó viszony megzavarása útján keressük, ily bölcsességre Deák soha sem gondolt.

De végre is, mikor akarta volna kipróbálni Deák ez egyetértés erejét a nemzeti hadsereg érdekében? Erre nézve egyenes választ Deák beszédeiben hiában keresünk, hiszen a hatvanas, hetvenes években a kiegyezés betűihez való ragaszkodásnak szükségét hirdette sokára, több nemzedék életére is, valószínűen mindaddig, a míg a mi fejlődésünk ereje s az örökös tartományok nemzetiségi viszonyai megérlelik a változtatás gondolatát. De talán szabad fölvetett kérdésünkre hozzávető felelet gyanánt idéznünk Deák egy oktatását, mely népszerű formában magyarázza meg politikai módszerét: «mindent a maga idején kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell, s míg hátralépni soha egy lépést sem szabad, az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk. Mert ha nem alkalmatos időben teszünk csak egy lépést is előre, éretlen gyümölcsöt fogunk leszakítani, mely sem ízt, sem élvezetet nem ád. Nem azt tartom szerető jó apának, ki gyermeke kivánatára az éretlen cseresznyét leszakítja, de a ki várakozásra intve őt, neki annak idején az ízes, érett gyümölcsöt adja. A képviselőket mint a haza atyjait tekintem, kik fölvilágosítják a népet, megmagyarázzák neki a körülményeket s türelemre intik addig, míg az alkotmányos élet érett gyümölcseit élvezhetik». E hozzávető felelethez jó lesz Deáknak még egy másik tételét is csatolnunk. Az 1840-iki országgyűlésen mondotta Deák: «Minden politikai súlyosabb hiba századokon keresztül s gyakran századok mulva boszúlja meg magát iszonyú következéseiben».[51]

VI.

Egy azonban bizonyos; az obstructiót kizárta Deák azon alkotmányos eszközök sorából, melyekkel nemzeti vívmányokért küzdeni illik és szabad. Egy képviselőnek nem rég még arra is volt bátorsága, hogy Deák szellemét idézze föl az obstructio jogosságának igazolására. Mennyire sajnáljuk, hogy az idézés nem sikerült. Mennyire sajnáljuk, hogy nem hallottuk Deák fölséges haragjának menyköveit csattogni. Magyarország szégyene, kára most kisebb volna és sok mondva csinált nagyság omlott volna semmisége hamvába.

Deák valóban kezdett valami obstructio-féle küzdelmet az 1839-iki országgyűlésen, de nem a többség, hanem az alkotmányszegő kormány ellen. Nem is szólunk arról, hogy mik voltak e küzdelem eszközei, csakis azt óhajtjuk kiemelni. hogy Deák a parlamenti többség előtt mindig és minden körülmények közt meghajolt.

A többség akaratának érvényesülése Deák szerint az alkotmányjog egyik sarkalatos tétele.

Hallgassuk meg csak, hogy mit tanított erről egész életén át.

Az 1835-iki január 2-iki kerületi gyűlésen így szólt: «Minő szavakkal élt a personalis, minőkkel nem élt, azzal én nem törődöm, mert minket a personalis szavai oly kevéssé köteleznek, mint akármely egyes követ kijelentése. Itt csak a többség végez, csak a többség kötelez… egyebet nem kivánok, mint azt, hogy a mi a királyi resolutióban ennen értelmünkkel megegyezőleg benfoglaltatik, épen azért igtattassék törvénybe, mert a többség a kir. választ elfogadta». Az 1839 június 10-iki kerületi ülésen, midőn a Ráday-ügyről volt szó, Deák a tudósítás szerint így végezte beszédét. A sérelem orvoslására nézve úgy nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a föliratot…»

Tehát épen akkor, midőn Deák a mai nyelven szólva «bejelenti az obstructiót»,[52] egyszersmind kimondja, hogy a többség által elmozdítható kivánatától vagy is obstruálni csakis a többséggel, a többség határozata alapján akar.

Még jelentékenyebb e tekintetben Deák Ferencz 1839-diki nyilatkozata, midőn arról volt szó, hogy a városi követek nem akarták elfogadni a választást a katonai szükséget tudakozó küldöttségbe, mert kilencz tag helyett, a hogy ők kivánták, csak hatot választottak a rendek. A november 27-diki országos ülésen Deák erről így szólt: «Azon fenyegetés, hogy ha a királyi városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha nekiek itt azt mondani lehet, ugyanezt mondhatják minden törvénynél, akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a «Tribuni Plebis»-ek, de Magyarországban Tribuni Plebiseket nem ismerünk».[53]

Deák nem sejtette, hogy ez intézmény egykor állandóvá lesz a magyar parlamentben s hogy akadni fognak magyar államférfiak, kik megalkudnak a tribunusok gőgjével.

«Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz» – így kezdődik Deák 1840-diki követjelentésének egyik mondata.[54]

A többség e föltétlen jogát tiszteli mint minister is az 1848-diki pesti országgyűlésen.

«Igen sokszor lehet a ministerium részes fél» – mondja Deák a július 8-diki ülésen – «a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden hatalomnak, az fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el kell enyészni».[55]

A többség akaratának tisztelete újra meg újra visszatérő vezérgondolata Deák alkotmányos pályájának. 1861 június 4-diki nagy beszédében is olvassuk, hogy «a többség akarata fog határozni». A határozati és fölirati pártok bizottságának 1861 július 23-diki értekezletén Deák kijelentette, hogy «kész lett volna, ha a zárt ülésben a határozat mellett nyilatkozik a többség, a nyilt ülésben kijelenteni, hogy föliratot óhajtott, de aláveti magát a többségnek és határozatra szavaz».[56]

Deák tehát annyira ment a parlamenti többség akaratának tiszteletében, hogy saját jobb meggyőződését is hajlandó volt alárendelni annak.

Deák tehát nem félt attól, hogy lesz valaha absolut kormány, mely a parlamenti többséget az alkotmány elkobzására fogja fölhasználni. Nem félt ettől az eshetőségtől, mert tapasztalta, hogy ily czélból az absolut kormányok nem szoktak összehívni országgyűlést. Országgyűlés nélkül kényelmesebben kobozhatnak el alkotmányos jogokat. De ha mégis eszébe jutna valaha absolut kormánynak e furcsa vállalkozás, a magyar történet legszomorúbb lapjai sem jogosítanak föl bennünket arra a véleményre, hogy lehet még egykor magyar parlamenti többség, mely megszavazná az alkotmány elkobzását.

A többség jogának föltétlen tiszteletén kívül Deák még más obstructióellenes elvet is hirdetett.

Az obstructiónak erős vára az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a. A kiegyezés előkészítésekor több előrelátó államférfiú kifejezte aggodalmát e § intézkedése miatt.

Gróf Apponyi György egy 1862-diki emlékiratában azt mondja, hogy változtatni kell e §-t, mert «a magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés megszavazásától».[57]

Midőn az 1867-diki bécsi közös értekezleten Belcredi azt kérdezte Andrássytól, hogy mit tenne, ha minister volna és a közösügyi bizottságnak javaslata tárgyában kisebbségbe jutna: föloszlatná-e a jelen országgyűlést? Andrássy azt válaszolta, hogy «igen is föloszlatná, noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig föl nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva nincs».[58]

A főrendiháznak 1866 deczember 19-diki ülésén gróf Cziráky János veszedelmesnek nyilatkoztatta az 1848. törvénynek azt a paragraphusát, «mely szerint az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt nem lehet föloszlatni; ennek természetes következménye az, hogy a királyi hatalom gyakorlata helyébe a parlamenti uralom lép, melytől a conventhez egyedül csak egy lépés van».[59] A király is óhajtotta az 1848-diki törvény e változtatását, mert mint az Andrássynak 1867 elején átadott pontokban mondja: «a 6. §. majdnem megsemmisíti a királynak föloszlatási jogát».[60]

Ez aggodalmak eloszlatása végett alkották az 1867: X. törvényczikket s a király és Andrássy nyilatkozatai, valamint a törvényczikk világos szövege eléggé mutatják, hogy mi volt a czélja az 1848-diki törvény e módosításának.

1868 szeptember vége felé a körülmények kényszere miatt az a helyzet állott elő, hogy az 1868-iki s az 1869-iki költségvetések nem voltak megszavazva. Deák akkor indítványt nyujtott be a két évre szóló költségvetés tárgyalására nézve. Az indítványban hivatkozott az 1848-iki s az 1867-iki fönt említett törvényekre, melyeknek «világos rendelete szerint minden évben az országgyűlés elé terjesztendő s megállapítandó a következő évi költségvetés». Az indítványt szeptember 21-én beszéddel támogatta, melyben elmondta, hogy mint fogja föl a háznak jogát a költségvetés megszavazására. «Remélem, Magyarország nem fog jövendőben azon eshetőségbe jutni, hogy egyszerre két évi költségvetés álljon előtte… A költségvetés megállapítása nemcsak joga a tisztelt Háznak, hanem kötelessége, és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik, azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes. A háznak, mondom, joga és kötelessége megállapítani a költségvetést, de azt mondania, hogy nem állapítja meg egész az esztendő végeig és a jövő országgyűlésig, és azon intercalaris időre is, mely a jelen országgyűlés berekesztése és a jövő országgyűlés kezdete közt le fog folyni, a mi hónapokat tesz, azt mondani, hogy mi erre nézve nem hozunk határozatot, járjanak el a ministereink felelősség mellett: arra, azt hiszem, szorosan véve alkotmányosan nincs joga a háznak».[61]

Majd 1868 november 9-én a birodalmi ministeri czímről megindított vitában Deák így szólt: Az 1848: IV. és az 1867: X. törvényczikkek határozottan azt rendelik, hogy minden országgyűlésen megállapítandó a jövő évnek költségvetése. Ez az alkotmánynak annyira sarkalatos törvénye, hogy a parlamentaris kormány, az alkotmányos élet ezen törvény nélkül fönn nem állhat. Ha mi ezen törvény teljesítését bármi úton-módon lehetetlenné teszszük, fölforgatjuk magunk az alkotmány egyik sarkkövét és akkor hozunk igazán veszélyt az országra, melyet, nem tudom, mikor és hogyan fogunk megorvosolni».[62]

Deák tehát azokból a törvényekből, melyekre az exlex előidézői támaszkodnak, azt magyarázta ki, hogy a költségvetésnek a kellő időben való megszavazása nemcsak joga, de kötelessége is a háznak. Mivel az ő idejében bizonyos parlamenti módszerek még nem honosultak meg nálunk, nem nyilatkozhatott arról, hogy miként kényszeríthető a parlament e kötelesség teljesítésére. Ha ily eshetőséggel kell számolnia, bizonyára megmondotta volna, hogy a hol kötelességek vannak az állam iránt, ott a kötelességmulastókkal szemben kényszerítésről is kell gondoskodnunk.

VII.

Összefoglalva a mondottakat, megállapítottuk, hogy Deák a kiegyezés megkötésekor nem akart többet kicsikarni az uralkodótól a hadügyi kérdésekben, mert ezt a módszert gyöngédtelennek és czélszerűtlennek hitte. Nem akarta tenni ezt azért sem, mert tekintve a multakat és politikai helyzetünket, az elért eredményeket elégségeseknek és viszonyainkhoz illőknek találta. Deák nyilatkozataiból és hallgatásából világosan következik, hogy a mai gyakorlat helyesen értelmezi az 1867: XII. t.-cz. 11. §-át. Deák az 1867-es törvényt egyezménynek mondotta, e törvényt a százados közjogi viták végleges megoldásának tekintette s meg nem határozható időkig ragaszkodni kivánt a kiegyezési törvénynek még a betűjéhez is. Annak nyirbálását és aláásását a fejlesztés czímén a nemzet becsületével össze nem férő és különben is káros eljárásnak tartotta. Deák a parlamenti többség jogának föltétlen érvényesítését hirdette s az 1848 és 1867-diki törvényeket úgy magyarázta, hogy a költségvetésnek kellő időben való megszavazása nemcsak joga, hanem kötelessége is a törvényhozásnak.

Mindezt nem hozzávetésekből, hanem Deák félre nem érthető nyilatkozataiból következtettük.

A mai közvéleményt vagy legalább a közvéleménynek hangosan nyilatkozó részét, nagy távolság választja el Deák e fölfogásától.

E távolságot úgy szokták némelyek magyarázni, hogy Deák kora és a mi korunk közt nagy a különbség. Az olasz és német egység megalapítása óta Európaszerte, így szokás mondani, a nemzeti érzés a rajongás oly fokára emelkedett, mely jelentékenyen magasabb az 1867 táján vezető férfiak nemzeti érzésének hőfokánál.

A magyarázatban van valami igazság igen nagy tévedéssel vegyítve. Az európai hatások megállapítása tekintetében sem pontos a magyarázat, kivált ha Deák pályájára tekintünk. Deák a harminczas években a hadügyben elérhető «nemzeti vívmányok» iránt fogékonyabb volt, mint 1867-ben. Pedig Lajos Fülöp kora Európaszerte inkább kedvezett a népeket egyesítő liberalismusnak, semmint a népeket elválasztó nemzetiségi érzésnek. 1867-ben pedig, III. Napoleon korában, az olasz és német egység kialakulása idején a nemzeti érzés hevesebben nyilvánult, mint a harminczas években.

Deák politikai eszméin érezhető ugyan az európai áramlatok hatása, de nemzeti érzése nem e hatások szerint igazodott, hanem lelkének mindig eleven forrásaiból táplálkozott.

Ezért merjük mondani, hogy Deák nem hódolt volna a mai európai áramlatnak s megmaradt volna hazafinak, míg mi, az igaz, hogy chauvinisták lettünk. Sőt mi több, most már _sovének_ vagyunk s azt hirdetjük, hogy ilyen az igaz magyar hazafi. De ez a betű-magyarosítás nem sokat használt, a fogalom épen oly idegen e földön, mint maga a szó. A XIX. század legnagyobb magyar államférfiai, Széchenyi, Deák, Kossuth nem voltak chauvinisták, bár alig képzelhető rajongóbb nemzeti érzés, mint az, mely lelköket hevítette. A chauvinismus elterjedésének egyik okát épen abban a különben örvendetes körülményben keressük, hogy igen sok elmagyarosodott idegen vesz részt a nemzeti életben. Nem mondjuk, hogy hazafi és chauvinista tökéletesen ellentétes fogalmak, de mégis lényeges a különbség köztök. A chauvin a külsőséget szereti; egy lobogó, egy nemzeti színű szalag lelkes izgalomba hozza; a hazafi a külsőnek csak akkor örül, ha valami lényeges értéknek a kifejezője. A chauvin csak a zajos, a föltünő dicsőséget szereti, az iránt a csendes s lassú munka iránt, melyet a hazafi végez, hogy a sikert előkészítse, a chauvinnek nincs sok érzéke. A chauvin szenvedélyesen gyűlöl s rendkívül türelmetlen, a hazafi jobban szereti hazáját, semmint gyűlölné ellenségeit. Innen van, hogy a chauvinismus visszariasztja az idegent, az igaz hazafiságnak pedig igen nagy a vonzó ereje. A chauvin mindent koczkáztat, csak hiúsága érdekeit nem s öntudatlanságában vagy könnyelműségből a leghamarabb magát a hazát koczkáztatja; a hazafi aggodalmakkal telve óvatos s legelőször is a maga nyugalmát és népszerűségét koczkáztatja. A chauvinista nem ismeri önmagát s nem akarja nyugodt, tiszta pillantással nézni hazája multját, jelenét és jövőjét; a hazafi bármily kellemetlen érzések fogják is el, csalódás nélkül akarja látni a nemzet történetét, s helyzetét a többi nemzetek közt.