Part 3

Tudjuk, hogy az 1848-iki pesti országgyűlésen mennyire támadták az önálló hadsereg hivei az első felelős miniszteriumot azért, mert augusztus 16-án benyujtott törvényjavaslatában a behivandó ujonczok egy részét még német vezényszó alatt hagyta.[25] Batthyány Lajos augusztus 19-én kijelentette, hogy ha önálló magyar hadsereget szavazna meg az országgyűlés, a király nem erősítené meg. «Ilyen önálló független külön magyar hadsereg» – mondja Deák Ferencz – «1848-ban is csak akkor jött tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek».

S midőn így Deák visszapillantott a történeti fejlődésre 1715-től 1848-ig, látott ugyan a független külön magyar hadsereg fölállítására irányuló törekvéseket, de a XVIII-ik s XIX-ik századbeli magyar törvényekből csak azt olvashatta ki, hogy a magyar hadsereg kiegészítő része volt a király egész hadseregének. Egyszerűen levonta tehát a megelőző korszakok jogi és tényleges állapotának következményeit, midőn a XII. t.-cz. 11. §-ában a magyar hadsereget, az összes hadsereg kiegészítő részének nevezte s midőn az egységes vezérletre, vezényletre és belszervezetre vonatkozó intézkedéseket ő felsége alkotmányos fejedelmi jogának ismerte el. Ugyancsak e jogi és tényleges állapot következményeit vonta le, midőn a 12. §-ban az ujonczok megajánlásának jogát, a szolgálati idő meghatározását stb. föntartotta az ország számára. A XVIII-ik századból nem azt az állapotot vette át az új törvénybe, mely Mária-Terézia s II-ik József korában fejlődött, hanem az új törvényes állapot természetes következményének tartotta, hogy megvalósíthatók az 1790 óta szerzett nemzeti vívmányok. A magyar tisztek alkalmazására, a katonai parancsnokságok magyar levelezésére vonatkozó törvények érvényben maradtak és valósításuk követelhető volt a felelős magyar ministeriumtól. A magyar katonai nevelés igazán csak most léptetett életbe, hiszen a «Ludovika Akadémia, melynek fölállítását 1808-ban iktatták a rendek a törvénybe, 1848-iki rövid élete után, csak 1872-ben adatott át rendeltetésének».[26]

Mint láttuk, a honvédelem régi elemeiben elég gazdag volt a nemzeti élet a XVI-ik s XVII-ik századokban, a XVIII-iknak elején, sőt a nemesi fölkelés csapataiban még a XIX-ik század első tizedében is. De vajon a nemzeti élet kiveszett-e teljesen az 1867-iki törvényeken nyugvó új viszonyok közt? Az 1868: XLI. t.-cz. 18. §-ában olvassuk, hogy «a honvédség vezénynyelve a magyar, zászlója ő Felsége nevének jelvényei mellett, az ország szineit és a magyar állam czimerét viseli». Ha tekintjük, hogy a honvédség anyakönyvi állománya 1890-ben 234, 514 legény volt s ha veszszük a régi seregek aránylag csekély számát, ha veszszük például, hogy a XVII-ik század közepe felé ötven vagy hatvanezer főre rugott a nemesi fölkelés tábora, ha veszszük, hogy a kapuszám után kiállított hadsereg ennyire sem tehető, hogy a magyar korona váraiban ugyanekkor tizenkétezernégyszáz magyar végbelinek kellett volna őrködnie, ha veszszük, hogy Bethlen Gábor hadserege az idegenekkel együtt 1626-ban harminczezernél alig volt nagyobb s hogy 1802-ben az exercitus hungaricus hatvannégyezer főből állott, nem mondhatjuk, hogy a mohácsi vész után következő korokhoz képest ez új alkotmányos időben jelentékenyen fogyott volna a nemzeti hadi élet köre. Tudjuk, hogy a népesség haladása s az új védelmi rendszer kedvezőbb számarányokat követelne s nem is ebben keressük a fő különbséget a régi és az új viszonyok közt. A fő különbség az, hogy az 1867-iki törvények következtében a nemzet befolyása a külügy vezetésére annyira biztosítva van, a mennyire soha sem volt a mohácsi vész óta. Ezek a törvények lehetetlenné teszik azt, a mi még a pragmatica sanctio után is megtörtént, hogy a magyar hadsereget és a magyarság óriási anyagi áldozatait nem egészen úgy, vagy épen nem úgy használják föl, a mint azt a magyar érdekek követelik. Most, a hogy egyrészt a magyar hadi erő Kossuth Lajos 1848-iki szavai szerint a pragmatica sanctio értelmében, «ő felségét tartozik védeni a külmegtámadás ellen», épen úgy másrészt a magyar hadi erővel együtt ő felsége idegen származású s nagyobb számú csapatai a magyar érdekeket is tartoznak védelmezni a királyság területén s határán túl.

Főleg ezért mondhatjuk, hogy az új viszonyok katonai tekintetben is javították a régieket.

IV.

De a már előadottakon kívül Deáknak volt még egy oka arra, hogy megelégedjék az 1867-ben elért katonai eredménynyel. Nem akarta, sőt czélszerűtlennek hitte a külön magyar hadsereg fölállítását. A harminczas években, mint az akkori ellenzék egyik vezére Deák is követelte a «kormányszavak» magyarosítását, a magyar ezredeknek magyar tisztekkel való ellátását s a «lépcsőnkénti előmenetelt ezen ezredekben a többi cs. kir. hadseregtől különválva».[27]

E követelések ugyan még nem jelentik az egészen külön magyar hadsereget, mert a magyar ezredek mint az egész hadsereghez tartozók vannak fölfogva. De mindenesetre nagyon közel járt Deák az egészen önálló sereg gondolatához. Azonban Deák lelkében már a negyvenes évek második felében kezdődik az elszakadás a régi sérelmi politikától. Mikor azután a parlamentaris kormányforma megalakulásáról és meggyökereztetéséről van szó, Deák már elejtette a régi sérelmi lajstrom néhány pontját. Galicziát például többé nem követeli, pedig 1840-iki követjelentésében még fájlalja, hogy nem kapcsolták vissza.[28]

A katonai követeléseket nem ejti el ily könnyen. 1848-ban mint a ministerium tagja nem tartja ugyan lehetségesnek a hadsereg rögtöni magyar lábraállítását, de volt némi reménye arra, hogy fölállítható az egészen magyar s független királyi hadsereg.[29]

1860 végén a király Bécsbe hívta Deákot, ki e találkozásról így ír sógorának 1861 január 9. Sem a császár, sem a német statusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakíttassék s inkább készek lesznek az extremumra».[30]

Ez a lehetetlenség gondolkodóba ejtette Deákot, de még sem ez döntötte el régi katonai követeléseinek mellőzését. Deák elitélte az opportunismust, mikor szerzett jogok védelméről volt szó. Ha régi katonai követeléseinek valósítása nélkül csonkának tartja a helyreállítandó alkotmányt, nem riadt volna vissza az extremumtól. De midőn e nagy nehézség elé jutva, mélyebben gondolkodott a kérdésről, úgy látta, hogy a kötelezettség, melyet a nemzet a pragmatica sanctióban elvállalt, kétfelé szakított hadsereggel nem teljesíthető. Már pedig a pragmatica sanctióból merítette legerősebb fegyverét az 1848-iki alapért vívott harczában. Nem kivánhatta volna elég erélylyel a dynastiától a nemzeti jogok tiszteletét, ha a hadsereg fölbontásával megbénítja a nemzetet kötelezettsége teljesítésében.

E fölfogás már teljesen kialakult Deák lelkében 1865-ben. A husvéti czikknek oly nagy hatású befejezéső soraiban ez a fölfogás így tükröződik vissza: «Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fönnállhatásának biztosságával összhangzásba hozni».

Ezt a fölfogást azután határozottabban kifejti későbbi beszédeiben. A képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén Deák így beszélt: «Őseink, midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására».[31]

A képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén megint visszatér e gondolatra: «Ha pedig valaki okát vizsgálná annak» – úgymond – «hogy az állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószínűleg azon eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló hadsereggel annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni nemlehetett volna».[32] Bővebben és határozottabban nyilatkozik e kérdésről az 1871 január 17-iki ülésen: «Igaza van egyik érdemes képviselő úrnak, hogy jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor, ha a kiegyezés szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a personal-uniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön hadsereg szüksége.

Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi törekvésünk, hanem az események következtében; de én kimondom lelkem belső meggyőződését, hogy ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagyhatalom rendelkezik, Magyarországnak rendkívülileg koczkáztatná fönnállását, kivált ha még önmagában is össze nem tart».[33]

S ki ez idézetekben még valami rejtett gondolatot vagy szándékosan ki nem fejezett árnyalatot keres, annak eszébe juttatjuk gróf Andrássy Gyulát, ki 1889-iki classikus beszédében Deák Ferencz emlékére is hivatkozva így szólt: «Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar hadsereg nélkül önálló magyar állam nem lehet, vagy hogy az felel meg legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalább is megkisérleni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nemcsak kivánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, még pedig nemcsak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve; ez eszmének létesítését meg sem kisérlettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a kiegyezés programmjából».[34]

Elég sok jó oka volt tehát Deáknak arra, hogy 1867-ben ki ne használja az európai helyzetet nagyobb vagy nagyobbaknak látszó katonai vívmányok elérésére.

V.

De vajon mi van tulajdonképen az 1867: XII. törvényczikk 11. §-ában? Pythia jósigéit nem magyarázták oly titokzatos bölcseséggel, mint e paragraphust, mely igaz hogy nem elég részletező, de épen nem homályos. Némelyek azt mondják e paragraphus védelmére, hogy Deáknak sietnie kellett. Pedig Deák ritkán sietett és ha sietett is, vigyázott arra, hogy mi kerül a törvénybe. Különben először 1866 májusában formulázta a paragraphust, 1867-ig módosította maga is, mások is; elhamarkodott munkának tehát nem lehet nevezni. De mint mondottuk, általánosságban van tartva és pedig szándékosan. Tekintettel a védelmi rendszernek akkor küszöbön lévő átalakítására, Deák saját szavai szerint az ország jogainak föntartása végett generalitásban akart maradni.[35] Gróf Andrássy Gyula egy 1868-iki memorandumában azt mondja: «A véderőtörvény elfogadása szabatos magyarázatát adja a seregre vonatkozó, sajnos, nem egészen pontosan szerkesztett, 1867-iki törvényczikknek». Andrássy e bírálata aligha vonatkozik az egész 11. és 12. §-ra, mert 1868-iki beszédében azt mondja, hogy «a törvény igen tisztán kimondotta azt, a mit föntartott, s igen tisztán, a mit nem tartott fönn a nemzetnek».[36] De mindenesetre Andrássy fölfogása szerint az 1868-iki törvény kijavítja az 1867-ikinek bizonyos pontatlanságait. Nem kell tehát mélyen rejtett titkokat keresnünk a 11-ik szakaszban, csakhogy magyarázatánál tekintettel kell lennünk az 1868-iki törvényre is.

És a midőn Deák törvényét magyarázzuk, kövessük azokat a törvénymagyarázó elveket, melyeket ő maga követett s tanított. «Törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok közötti olvasásnak», mondja Deák a Lustkandl ellen írt _Észrevételekben_.[37] De ez esetben még fontosabb Verbőczy elve, melyet Deák idézett 1839-ben: «lex debet esse justa, honesta, possibilis secundum naturam et consvetudinem patriæ etc. et si tamen quid ambiguum, vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Ezekre az elvekre támaszkodva néhány észrevételt kell tennünk Rohonyi Gyulának a _Jogállam_ 1903. IX. füzetében megjelent czikkére, melynek politikai irányát nagyon helyeseljük, de jogi fejtegetését nem fogadhatjuk el. Rohonyi – mint Edvi Illés Károly mondja – magából a törvényből kézzelfoghatóan kimutatta, hogy a törvény e szavai: összes hadsereg nem a közös hadsereget, hanem az egész fegyveres erőt jelentik. Deák Ferencz és gróf Andrássy is úgy magyarázták a kiegyezési törvény 11-ik szakaszát. A logika kérlelhetetlen törvényei szerint ebből az következik, hogy ha az 1867: XII. czikknek az egész fegyveres erőről szóló 11-ik szakasza a hadsereg nyelvének meghatározását is ő Felségére ruházta volna, akkor későbbi törvényeinkben már nem lehetne szó sem a honvédség, sem a népfölkelés vezényleti és szolgálati nyelvéről, mert hiszen ezek is az egész fegyveres erőhöz tartoznak. Ámde későbbi törvényeink nem ezt az álláspontot foglalták el s így logikai kényszerűséggel következik, hogy a hadsereg vezényleti nyelvének meghatározása nem tartozik amaz intézkedések közé, a melyek a 11. szakaszban a hadsereg egységes vezénylete czímén a király felségjogának vannak elismerve.

Körülbelül így ismerteti Edvi Illés a _Jogállam_ czikkének legfőbb érveit egy napilapban.[38] Meg kell jegyeznünk legelőször is, hogy Deák a 11. szakaszban előforduló «egész vagy összes hadseregen» igen is az úgynevezett közös hadsereget értette. 1867 márczius 28-iki beszédében nem nevezi ugyan közös hadseregnek, hiszen akkor még nem is nevezhette annak, hanem csak azt mondja, hogy a magyar sereg része a «fegyveres erő összegének». Eddig Rohonyi helyesen idézett, de valamivel tovább kellett volna idéznie. A beszéd szerint, a 11. szakasz nem tartalmaz újítást, hanem a magyar sereget a «cs. kir. hadsereg» részének mondja, mint az 1796-iki törvény.[39] Már pedig tudjuk, hogy az 1796: Cæsareo Regius exercitusának egyenes utódjául csakis a császári és királyi közös hadsereget tekinthetjük. Deák tudta ugyan már ekkor, hogy a magyar hadseregnek majd egyéb részei is lesznek, mint a magyar ezredek, de ezeknek a részeknek az egész haderőhöz való viszonyáról nem nyilatkozott s a dolog természete szerint még nem is nyilatkozhatott.

Andrássy 1871-ben egészen más helyzetben volt. A magyar fegyveres erő akkor már kibővült, volt honvédségünk is. Andrássy január 17-én azt magyarázta, hogy az 1867-iki törvény magyar hadseregén mit kell értenünk? A létező magyar hadsereg összességét, tehát a már 1867-ben előre tervezett honvédséget is.

De egy szóval sem mondotta azt, hogy az 1867-iki törvény az egész, vagy összes hadseregen nem a közös sereget érti. Sőt hivatkozott arra, hogy különbség van a közös hadsereg s a honvédség közt s hogy a törvény határvonalat vont közöttük bizonyos kérdésekben. A vezénylet nyelvének meghatározásáról nem nyilatkozott, mert nem ez volt beszédének tárgya.

Deák és Andrássy idézett beszédei nem is arra nézve fontosak, hogy mit kell értenünk az egész hadseregen, hanem arra nézve, hogy mit jelent az 1867-iki törvényben a «magyar hadsereg».

Az összes magyar hadi erőt, mint Andrássy mondja. Ezen a nyomon kell elindulnunk. Az 1867-iki 11. szakasz az egységes vezényletre vonatkozó alkotmányos felségjogot ő Felségére ruházza abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része volt az összes seregnek, vagyis az akkori császári királyi, vagy későbbi közös hadseregnek. Más magyar hadsereg akkor nem volt. Hogy az egységes vezényletre vonatkozó felségjogban a vezénylet nyelvének meghatározása is benfoglaltatik, az a dolog természetéből következik. Vezényelni beszéd nélkül nem lehetséges még a csatában sem. Ép oly lehetetlen elképzelnünk az egységes belszervezetet a szolgálati nyelv meghatázása nélkül. Így volt az abban a Hungaricus Exercitusban, mely a Cæsareo Regiusnak volt alkatrésze, így kellett tehát maradnia e két sereg folytatásában is az 1867-iki törvényhozók szándéka szerint. Ha a törvényhozás a vezényleti s szolgálati nyelv meghatározását az akkori egész fegyveres erőre nézve nem akarja átruházni ő Felségére, akkor ezt világosan megmondotta volna a 12. szakaszban. E szakaszban föl van sorolva, hogy micsoda jogok illetik meg a nemzetet a hadi ügyben. E jogok, bármily lényegesek is, nem vetekednek a nyelv meghatározásának jogával. Lehetetlen, hogy ily kiváló s a nemzetnek annyira drága jogot hallgatással mellőzött volna a 12-ik szakasz, ha nem akarja azt átruházni ő Felségére.

És most nézzük az 1868-iki törvényt. A védelmi rendszer ekkor átalakult, az egész hadsereg meggyarapodott Ausztriában is, nálunk is nemcsak létszámban, hanem új seregek fölállításával is. Az 1868-iki törvényben tehát határozottan ki kellett fejteni, hogy mikép alkalmazható az 1867-iki hadügyi törvény az új hadseregekre. A XL. törvényczikk 11. szakaszában ki van mondva, hogy «A monarchia közös védelmére szükséges szárazföldi és tengeri hadsereg, az 1867: XII. törvényczikk 11., 12., 13. és 14. §§-ban foglalt alkotmányos jogok alapján s azok föntartása mellett a monarchia mindkét államterülete összes népességére nézve 800,000 főnyi teljes hadi létszámban állapíttatik». Itt tehát arra a magyar hadseregre nézve, mely kiegészítő része a közös hadseregnek, fönnmarad a 11. szakasz érvénye az ott megnevezett felségjogokkal együtt. A magyar hadsereg egyéb részei, melyek szintén tagjai a fegyveres erőnek, kivétetnek a XII. törvényczikk 11. szakaszának érvénye alól. A honvédségről szóló XLI. törvényczikk 18. §-a ugyanis meghatározza a magyar honvédség magyar vezénynyelvét. Ezzel korlátozta e szakasz a vezénynyelvre vonatkozó felségjogot a magyar hadsereg egyik részében, de egyszersmind szembeszökő világossággal kimutatta, hogy arra a részére nézve, mely az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ban említve van, a vezénynyelv meghatározása alkotmányos felségjognak van elismerve.

De ha még kétségeink volnának, nézzük csak a sokat vitatott szakasz keletkezésének történetét.[40]

Deák a tizenötös bizottság 1866 májusi ülésein némi próbálgatás után így formulázta a hadügyre vonatkozó törvényt. «Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fönmaradván, mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el».

Alapeszméje e szerkezetnek, mint Deák mondotta, az, hogy a hadsereg egységes volta megmaradjon.[41]

A megmaradjon szót csakis úgy érthetjük, hogy a vezényleti és szolgálati nyelv is oly egységes maradjon, mint eddig volt. S ha magát a szerkezetet nézzük, bajos elképzelnünk a közös intézkedést az egységes vezérletre, vezényletre s belszervezetre nézve egységes szolgálati s vezényleti nyelv nélkül. De ha még ezt is elképzelhetjük, Deák formulájában a sértetlenül fönmaradván csakis azt jelenti, hogy a fejedelmi jognak az a magyarázata s gyakorlata, melytől a hadügyre nézve II. Lipót, I. Ferencz s V. Ferdinánd elállani nem akartak, sértetlenül fönmaradnak. Deák a 67-es alapot védő beszédeiben minduntalan hivatkozik arra a törvényes állapotra, mely ez uralkodók korában fejlődött. Már pedig elmondottuk, hogy ezek az uralkodók jogaikra hivatkozva, nem akartak lemondani a szolgálati és vezénynyelv meghatározásáról.

Az 1867-iki 11. szakasz mai formájában az 1867 januári bécsi közös értekezleteken keletkezett. Ez az értekezlet tette a «sértetlenül fönmaradván» helyébe «a folytán» szót, ez iktatta a szakaszba azt, hogy a magyar hadsereg «az összes hadsereg kiegészítő része» s a végső szavakban «a közös intézkedés alá tartozónak» szavak helyett «ő felsége által intézendőnek» szavakat tette. E közös értekezleten Beust elnöklete alatt Belcredi, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay, Eötvös vettek részt. Az említett módosítások, bárhogy gondolkozzunk róluk, bizonyára nem czélozták Deák szándékainak megmásítását.[42]

Ejus est interpretari, qui (legem) condidit. Deák az 1867-iki s az 1868-iki törvény szentesítése után soha sem tiltakozott az ellen, hogy ő Felsége határozta meg a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelvét. Andrássy, ki tovább élt Deáknál, szintén megnyugodott e tényben. Az ő megnyugvásuk a legbiztosabb és a legvilágosabb magyarázata az említett törvényeknek.

Tökéletesen igaza van abban Rohonyinak, hogy az 1867-iki törvényhozás nem mondott le önkényt a hadsereg nyelvének meghatározásáról. Nem is mondhatott le róla. A nemzetnek erre természetes joga van s törvényeinek egész sorából is következik, hogy joga van anyanyelvét tenni hadseregében vezényleti és szolgálati nyelvének. Nem is lemondásról van itt szó, hanem csak arról, hogy a törvényhozás átruházta ő Felségére a magyar hadsereg egy részében a nyelv meghatározásának jogát. Lemondás és átruházás közt körülbelül akkora a különbség ebben a kérdésben, mint a mily nagy ür választja el az osztrák és magyar fölfogást a felségjog magyarázatában.

Deák az 1834. augusztusi kerületi gyűlésen előadta, hogy mikép értelmezi a felségjogot: «Nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat» – mondá ekkor – «hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak forrása. Hogy azon jussokat, melyeket a király bilateralis kötéseknél fogva bír, nemzetünk mindig tiszteletben tartotta, mutogatni nem kell».[43]

V.

De vajon nincs-e menekvés a törvény kapcsaiból? Kötve vagyunk-e mindörökre a 67-iki alaphoz? Sokan kérdik ezt türelmetlen hévvel. A hatvanas és hetvenes években a kiegyezés ellenfelei e kérdésekre egyszerű nemmel feleltek s a kiegyezést egészben véve ostromolták. Azóta, talán a nyolczvanas évek vége óta, új ötletekkel gazdagodott a magyar politika eszmeköre. A kiegyezés általában jó, de jobban kell kihasználni, máskép kell értelmezni, fejleszteni kell. És a nagyobb nyomaték kedvéért újabban azt hirdetik, hogy Deák Ferencz is így fogta föl a kiegyezést.

A képviselőház 1903 október 3-iki ülésén egy volt Deák-párti képviselő szerint Deák így nyilatkozott a kiegyezésről, a baloldalhoz fordulva: «Önöknek Uraim, igazuk lehet; tökéletes ez a munka nem lehet; hiszen emberi ész csinálmánya, tehát hibás. De azt felelem önöknek, a kik ma elveinket megtámadják, hogy hiszen eljön az ideje, – mert egy nemzet mindig fejlődik – a mikor önök a helyünkbe jőve, ezt az alapot fejleszthetni fogják, mert mi az alapot teremtettük csak meg».[44] A Deák-ünnep alkalmából a hirlapok is közöltek hasonló, Deáknak tulajdonított nyilatkozatokat Deák kortársaitól. E kortársak közleményei is azt akarták bizonyítani, hogy Deák meglehetősen ideiglenes, rövid életű munkának tüntette föl a kiegyezést, melyet fejleszteni az utódok kötelessége.

Kétségtelen, hogy Deák szerénységgel szólt a kiegyezés értékéről, hiszen az ő műve volt. Nem is csodáljuk, hogy némelyek félreértik e szerénységet. Ezt a becses emberi tulajdonságot a mai közélet nem igen ismeri. Ma, midőn írók és szónokok oly szivesen kürtölik és kürtöltetik világgá valódi vagy képzelt érdemeiket, bajos megérteni, hogy Deák nem verte mellét minduntalan és nem hirdette legalább hetenként egyszer, «hogy exegi monumentum». Innen csak egy ugrás van addig a gondolatig, hogy Deák maga sem becsülte elég nagyra munkáját, hanem csak muló episodnak vette a nemzet fejlődésében. Másrészt az így nyilatkozó kortársak nem jól emlékeznek vagy félreértették Deákot.

Van Deáknak egy 1867-iki nyilatkozata, mely némi félreértésre adhat alkalmat, ha nem olvassuk figyelmesen s elhallgatjuk azt, a mit Deák később mondott e kérdésről.