Part 9

Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette, amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni. Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.

– Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést, amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett egymaga nagybátyám.

– Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó példákat lát maga körül!

– Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.

– Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén elpirult. – Czirmai…

Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.

– A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják? Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra, hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…

Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.

– Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.

– Czirmai! – mondta és bocsánatkérőleg, áhitattal tette össze a két kezét.

Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután Czirmaitól kép nem maradott fenn az utókor számára…

Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiucskává növekedtem anyai nagybátyám, ns. Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon. Azonkivül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől elragadta… Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér Rózsá-ban és ugyancsak Czirmai táncolta magát betegre a közbeneső keresztelőkön, hogy másnap szomoruan és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt…

II.

Egy napon leoldozta lábamról a hosszu zsineget Csáki Pál és ebédnél a következő kijelentést tette:

– Bugyiban holnap bucsu lesz… A fiuval odamegyünk.

Szegény anyám lesütötte a szemét és csak csendesen merte megjegyezni:

– Tegnapelőtt reggelig tartott a tor Simkovicséknál.

Csáki Pál őszinte meglepetéssel gurította körül gömbölyü szürke szemét a szobában, mintha nem tudta volna, hogy ki szólott hozzá. A nagy muzsikáló óra-e, vagy kalitkájából a kék csóka?… Hosszabb ideig függesztette a szemét megboldogult édesapám pipatóriumára is, mintha az ottan katonás rendben álló csibukok egyike említette volna a tegnapelőtti tort. Ugyanazért emelt hangon fordult az elhagyatott pipák felé:

– Bugyiban kápolna-avatás lesz holnap. Somogyi Eszter kápolnát emelt nagyapja, a veressapkás katonaorvos emlékére…

– Amely esemény ismét reggelig fog tartani, – mormogta anyám és tányérjára nézett.

Csáki Pál kényelmetlenül feszengett székén és a kiszívott tajtékpipák, majd a muzsikáló óra felé nézett, mintha nem hallotta volna teljes bizonysággal azt az iménti megjegyzést. A tenyerét füléhez emelte és mintha valamelyes hallhatatlan kérdésre válaszolna, így beszélt:

– Hogy a veressapkás katonaorvos legény volt? Meghiszem azt. Ritka volt az öreg Szukovics bácsi. A szegényeket ingyen gyógyította, a mellényzsebében hordta az operáló kését. Én még ösmertem az öreget, de ösmerte Czirmai is…

Az anyám határozottan felemelte a fejét.

– Az meglehet, – mondotta szokatlan erélylyel, – hogy Szukovics ur pompás orvos volt, de az unokája, Somogyi Eszta semmi esetre sem tartozik az előkelőbb perszónák közé. Ez a hölgy szivarozik, lovagol és versenyt kártyázik a férfiakkal, nem beszélve arról, hogy még eddig senki sem merte feleségül venni, habár minden esztendőben más és más vőlegénye volt…

Nagybátyám angyali szelidséggel csóválta a fejét.

– A világ rossz nyelve farkast csinál a szelid bárányból. Somogyi Eszter immár egy tiszteletreméltó idős hölgy, aki valóban százszor férjhez mehetett volna… Hiszen magam is, mások is gondoltunk reá valamikor… De még Czirmai is sokszor megkötötte a lovát a virágos kert rácsos kapujához. Csak a hölgy elszántságát és határozott karakterét bizonyítja az a körülmény, hogy merészelt leánynak maradni.

– Ez mind szép dolog, – felelt elpirulva anyám, – de a fiamat nem engedem.

Nagybátyám a dolga biztosságában enyhén, megbocsátólag mosolygott.

– Természetesen… Én sem vinném magammal az urfit e helyre, ahol csak alkalmatlanságomra leend, de ne mondjad te sem, mások se, Kopeczky se, hogy rossz nagybácsi vagyok. A fiut azért viszem magammal, mert egy nevezetes ember is megigérte jelenlétét a kápolnaavatásnál…

Anyám ijedten emelte fel a kezét. Szegény, megérezte, hogy mi következik…

– Igen, Czirmai is ott lesz. Hadd lássa őt a fiu – mormogta csöndesen a nagybátyám és halkan, szörcsögtettve nevetni kezdett.

Anyám eltávozott az asztaltól, és zavarában az ingaórát igazította, míg Csáki Pál addig nevetett, amig a lélegzete tartott. Mindig lejjebb és lejjebb látszott szállani a nevetéssel. Először csak az asztaltérítő alá. Később már mintha a pincében, a régi hordók között nevetne, legvégén valahonnan a földgolyó középpontjából hangzott a nevetése. Akkor hirtelen nagy lélekzetet vett, mintha az ebédlőben lévő levegőt egyszerre felszippantotta volna.

– Lássátok! – kiáltotta gunyosan és diadalmasan, – lássátok, ti gőgös és magatokat nagyratartó megyei asszonyságok: Czirmai husz évi visszavonulás után legelőször is Somogyi Eszter meghivását fogadja el.

Szegény anyám mentegetőzve tépdeste egy cserépvirágon a fonnyadt leveleket.

– Hiszen már senki sem merte hivni Czirmai urat. Az a hir volt róla elterjedve, hogy meghasonlott önmagával és a világgal…

– Mint a nagy Széchenyi! – kiáltott közbe nagybátyám. – De ime Somogyi Eszter hivására elhagyja gondosan őrzött magányát, mert hiszen anno dacumal ő is megkötötte a lovat az Esztike virágos kertje mellett. Jegyezd meg és írd fel a dátumot.

Anyám szigoru pillantást vetett reám, de különben sem szoktam mindent felirni, amit nagybátyám rendelt. Néhány száraz levelet összemorzsolt a tenyerében és asszonyos kiváncsisággal kérdezte:

– Nos, és még kik lesznek ott a kápolnaszentelésnél?

Csáki Pál széles mozdulatot tett.

– Nők nem. Eszter haragban van a nőkkel, mert sok csunya pletykát terjesztettek róla. De ott lesz egy pár öreg barát, egy pár szép ember, egy pár vén fiu, akik anno dacumal… Nos Kopeczky, Orbán Jóska és Mitrovay… Jegyezd meg!

Az anyám csöndesen mosolyodott:

– Szóval az egész tavaszamult gavallérgárda… Régi kérők, régi széptevők!

Hirtelen rám nézett, elkomolyodott és gyorsan kisietett a szobából. Nagybátyám a menyezetre függesztette a szemét és halkan fütyörészni kezdett valamely régi dalt.

III.

Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész uton magyarázta a különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt… Az járt a fejembe, hogy végre szinről-szinre látni fogom Czirmai urat.

Falusi uriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett ennivalót.

– Hess! – kiáltotta Csáki Pál.

Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett (amíg a kanpulyka meg nem ette a kertet), ócska, düledező filagória állott, ahol fehér abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, amely köhögésben nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.

– Erre, erre! – kiáltotta egy jókedvü bariton hang és a pavillon rozsdavert vadszőllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy lépett ki. Hatalmas, gránátos természetü asszonyság volt, az arca olyan szinü, mint a dércsipett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiu bajusza. És a haja rövidre nyirva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép, csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette (mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmult nap, szép volt a reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja volt különös, mély, bugó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek volt ilyen hangja és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a filagória háta mögül.)

– Czirmai?… kérdezte nagy felindulással Csáki Pál.

Somogyi Eszter megmutatta villogó fogait:

– Ugyan kérem!… Hát megtartotta „a gróf“ valaha az igéretét… Vagy volt-e valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?

Nagybátyám olyan szomoruan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.

– Igaz, igaz… De nála el kell tekinteni ilyen apróságoktól.

– Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik, – folytatta Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai közé szorította.

– Ejnye, ejnye ez a Czirmai, – mormogta nagybátyam fejcsóválva, mintha még addig sohsem késett volna el Czirmai ur. Észrevettem, hogy félszemmel engem figyel és amint a tekintünk találkozik, heveskedve kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Igy közeledtünk a kertilakhoz, amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejü férfiuval a kártyákat csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet bütykös ujjaival.

– Keményedik… Határozottan keményedik. Csak így tovább, öcskös.

Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott, hogy a zsineget a lábomra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.

A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem gömbölyü, erős kezét, amellyel glédába tartotta a kártyafigurákat, néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fujt, hogy onnan gyorsan visszaszivja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő Mitrovay ur gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart volna ugrani puha gallérjából. Savószinü arca és kapa után ültetett bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette meg a világon.

Orbán ur természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes jelenlevők gyülölettel néztek reá és nagybátyám maró gunnyal kérdezte tőle:

– Ejnye, hol veszed a bajuszfestéket, Mihály?

– Tarokk, tarokk! – kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet válaszolni akart.

Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld középpontja felé szálló nevetését.

– Á, á, á! – kiáltotta az ádámcsutka.

– Tarokk! – bugott Szalók dobos.

Mindenekelőtt megtekintettem tehát a házat…

Hüvös és nagy szobák nyiltak egymásba, amelyekben olyan régi butorok voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a menyezetig értek és mindegyik akkorra volt, mint egy parasztház. Alattomos, utbanálló öreg székekbe ütköztem és tömérdek porcellán-csésze volt az asztalokra helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmulottak látásom elől, midőn a falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmult divat szerinti öltözetü urak arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy bajuszok; voltak, akik szük és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre. Egy urból pláne csak egy pár sarkantyus csizma látszott és ebben az urban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált… Igaz, hogy akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak Magyarországon, mint neki.

És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyü volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképü, kezében képeskönyvet tartó és nyársegyenességü fiatalember senki más, mint az ádámcsutkás Mitrovay ur. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente vajjon sokban különbözik-e a mai Kopeczky urtól? Még Orbán Mihály is itt van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán. Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az embereket. Vajjon miért ültették lóra Orbán Mihályt?

Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova elkisérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorban van megkötve. Úgy látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szivén tartogatja! Hej, Pál, nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti fotográfiáját. Tovább… Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy helyen a ház urnője, amint lóháton ül, a szalónasztalon.

Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam, már nem tudom teljes bizonyossággal.

Csáki Pál és a ház urnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek végig a fotográfiák sora előtt

– Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem – mondja a ház urnője – itt vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e napsugár által irott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál…

– És Czirmai? – kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsipni a lombárdiai csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.

– És Czirmai?…

– Ó, Pál, ha a szivembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha… Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa, most is, ma is, a kápolnaavatáskor a kinzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára féltékeny még ma is, Pál… Pedig… pedig… Ó, ti drága képek!

Nagybátyám kezet csókolt a ház urnőjének.

… Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt, mig én egy puha szőnyegen félálomba merülve, félig láttam, félig álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay ur volt a háziassony kisérője, vagy talán épen Orbán ur. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is megismerem…

– Igen, igen! – bugja a ház urnőjének baritonja. – Az a bolond Czirmai még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé…

– Ő is? – csodálkozik anyai nagybátyám.

– Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha mással beszélek, vagy mást hallgatok… De hát istenem, ha ő soha sem szól egy szót sem.

Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint fodorított haju ifju a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejü Csáki urat.

SZEGÉNY LÁNYOK ÉLETE.

X. városkában, három napi járóföldre a fővárostól – ahol sokáig gyermek és ifju voltam, – volt egy barátságos ház széles terrasszal, ahol zöldremázolt cserepek függtek zsinegen és a kertben szines üveggolyókon játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak és mindig zongoráztak.

X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna, vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások miatt.

Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hüvös pincékből előkerültek a vaniliás-felfujtak, a szilvás-kosarak és a kamarából a pogácsás-tálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszu ákácfás utcákat Testori cukrász ismeretes zöld fagylalt-dobozaival. Igen, igen: vanilia és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok arcszine krémfehérségü, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes. Még a férfiak arca is kapucinerszinü volt, mert sört és bort csak ritkán ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.

Mányoki bácsi a hires tréfacsináló és a műkedvelő-előadások rendezője (X. város első bonvivantja), három liter kávét is megivott, ha jókedve kerekedett.

Térjünk vissza a barátságos házhoz, ahol zsinegre kötött virágos-cserepeket hintázott a szél a széles verandán, mig a kis kert piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve nézegették a ház vendég-kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a jegenye-nyárfán az esti szélben az üvegharang és számos apró pad és fatömb volt elhelyezve az uton, amely a ház végéből, a patak hidján keresztül, a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a nagyszerü sétaut, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki-ház volt a legnépszerübb ház X. városkában.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állitólag szinész volt) személyesen vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hidon megállott, kalapját levette és valamely verssort mondott, ami éppen eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak és közel-távol hangzott a kisasszonyok és fiatal urak nevetgélése, kiáltozása.

– Irma! – kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét kereste valamelyik kisasszony.

Majd busan és fogyatékosan szólalt meg a sétauton valahol egy flóta, hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való szerszámot délután megdörzsölték.

A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az esti bokrok, fátyolba burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben kisérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a flóta hosszu ideig azt a nótát fujta, amely így kezdődik: „Elbolyongok sötét este…“

A Mányoki-kisasszonyok, – akiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a virágbokor lila és egyéb rejtelmes szinekben pompázott esténkint – akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással foglalkoztak, de „csupán az előkelő osztály részére“.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri bandájában), nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség van a vörös-szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere között.

Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin, de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyükről.

Ha ezt a szót kimondta, hogy: fúga, azt hitted, hogy most már mindent megtanultál, am a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött és piros toll volt a kalapja mellett.

Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki október hatodikán a temetőbe a vén fába lőtt ágyugolyóhoz, bár tán pólyásgyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a kisasszony-lányait és okszerü vezetéssel nagy népszerüséggel övezte házát.

Az esti séták, vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma volt az időben a Mányoki-házban megjelenhetni.

Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).

Mányokiné egy divatját mulott öreg asszonyság, aki 1820-ból való frizurát hordott fején és néha napján, családi ünnepélyekkor krinolinosszoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és tésztát készítette.

(Dereshaju urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint a hosszu sétauton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A flóta a másvilágon szól és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza esténkint a fiatalokat, leányokat és fiukat, mint akik jól végezték a dolgukat.)

Az idősebbik volt Emma. Karcsu, teltkeblü, ruganyos lépésü, sötétszőkehaju, szerelmesszemü leány volt Emma. Bizonyos odaadással nézett minden férfiemberre és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosalygott, még csak levelet sem írt és mégis minden valamirevaló férfiu azt hitte abban az időben X. városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog.

Egyébként ábrándos és álmokban élő leány volt Emma.

Ösztönszerü volt a szerelmes-pillantása és a gondolatai másfelé kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.

Habár ez a pont itt egy kissé kétséges.

Emma ambicióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A fiunövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer szinésznő, máskor világhirü művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát teljesen a szerelemnek rendezte be.