Part 10

Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel öreg fiskális és szenttamási oroszlán, (akinek a barátságából Mányoki bácsi a honvéd-nyugdijat élvezte), fehér bajszát tajték-barnára festette, amikor egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak és a városkapitány Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer megszöktetett irnokkorában egy vándor-szinésznőt és ilyenformán holtanapjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években már járni nem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.

(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban, másnap nevetve mesélte Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális ifjuság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből és mindenestől a városkapitány udvarába hajította.)

Vajjon kibe volt igazán szerelmes Emma?

Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongoralapjára könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a csipkefüggönyöket és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a tulsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tünne ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma hegyes betüit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.

Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei hangzanak föl odakünn az ákácok alatt és naplójában nem is mulasztotta el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt és elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából, – aztán elfujta a lámpát.

A barátságos házra ráborult az éjszaka.

A házban Emma álmodott és a ház körül szerte X. városkában róla álmodtak.

SZEGÉNY LÁNY SZERELME.

Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a Mányoki-házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult végig a kis kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az ut a messzi liget felé vezetett.

Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még most teljes bizonysággal tudni.

Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely egy tizenhat éves fiu és egy huszonhat esztendős lány között támadott) úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket. Bizonyos Macskásinak hivták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és nyakkendőt viselt, amilyent odahaza az öreg édesanyjánál a régi Hölgyfutárokból kiválasztott magának. Macskási azonkivül szép rózsákat tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre festegetett. Emmának csakhamar egész gyüjteménye lett a rózsákból, de okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kivül mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el ebéd után a diák szive hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.

Macskási elvörösödött és tétovázta kérdezte, vajjon nem csufítja el a szép könyvet az ő „komisz, értéktelen, rongyos rajzával?“

Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott és lassan, megfontoltan kérdezősködött a szin felől, amelyben a rózsát Emma látni szeretné.

A pirosszinü rózsában állapodtak, meg, midőn is Macskási elkapta a könyvet és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az ablakból a diák után nézett és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz, de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia?

Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül és csendesen így felelt:

– Igen. Amit a szíve diktál.

Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban abbahagyta a tanulást a gimnáziumban és már kora délelőtt a Mányoki-ház körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, keztyüs kézzel takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a tulsó soron és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház környékéről, de most már a ligetbe ment és bejárta azokat a helyeket, ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek és ahol Mányoki bácsi a flótát fujta. És a füben Emma cipőjének nyomát kereste.

Emma szerelmes természetü, ábrándos leány volt és jódarabig meghatottan figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint a pasztell-képeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint boldogan mosolygott, amikor Macskási térdenállva mondta el a Hölgyfutárból tanult verseket.

– Kedves fiam, – mondta egyszer a diáknak, – kár, hogy maga nem idősebb, hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.

Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja és legelőször is a konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját mulott öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán ekkor először hagyta el a konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalónba lépjen, ahol a zongora állott.

Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék darú volt a ruhába himezve és arany szalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát tartott és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.

Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívü asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára. Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:

– Nem csodálom, hogy a fiam iskolakerülő lett.

Emma, – szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban, – könnyes szemmel fordult szerelme édesanyjához:

– Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan ember, mint amilyen az édesapja volt.

Macskásiné legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.

– Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy lesznek még rajtakivül férfiak, azok úgy sem számítanak semmit.

– Bizony, ezt én is hallottam Macskási urról, – mondta Emma és alázatosan nézett az özvegyre.

Macskásiné félreértette a tekintetet, mert nyomban harapósan folytatta:

– A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt sem.

A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az ajtótól közelebb lépett.

– De már ezt nem engedem mondani, – kezdte elpirulva és ijedten, mintha a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a szobából.

– De Liza – kiáltozott özvegy Macskásiné és fölugorva Mányokiné után sietett. Csak az ajtóból fordult vissza és tagadólag intett a kezével.

– Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én Gyurim.

Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak lesz az okozója.

Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.

– Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.

(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen is volt.)

A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta), harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér arccal fordult Macskásihoz.

– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi jóbarátságban maradhatunk.

Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul bólintott fejével és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a férfiakat, mint a nénje.

Végre Elza fölemelte a szemét.

– Most már nekem fog ezentul udvarolni? – kérdezte a diákot.

– Ha megengedi – felelt elpirulva Macskási.

– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.

Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.

Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos szép arcát előre fordította és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette. Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig nyugodtan aludt éjszaka.

Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti. Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az orrán.

– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.

A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.

Már szól a fülemile a kertek alatt.

– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.

Emma megáll és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.

A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja, erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a fejét.

Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.

SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.

A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között, bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:

– Valódi ez a haj?

Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól. Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott és neki tilos volt a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak az ismert kopogó lépések.

Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.

– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány, ha ilyen nővérem volna, mint Emma.

– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! – vetette oda Elza félvállról.

Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.

– Nem értesz ahhoz, te béka! – torkolta le Elzát.

Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz. Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.

– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra végeztével.

Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott, nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:

– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, – dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az is keserü, pudvás.

Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő „lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve: az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi regények fátyolán át nézegette a világot.)

Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva, elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében. Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban. Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de az nem baj!

De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek apróságot.

– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.

Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.

Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:

– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette ezt az elefántcsontot.

(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével, elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén szamár“, dörmögte.)

Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de nyomban föltalálta magát.

– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott félkézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára. Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.

Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:

– Én özvegyember vagyok.

– Özvegyeknek is jót tesz a zene – mormogta Emma.

(„Csakis az özvegyeknek!“ – dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)

Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette magát.

– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion – jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?

– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott Csécserinek.

Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra, akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a zenére tanította őket.

– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte mintegy önmagától estefelé. – Minek?

Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések hangzottak fel odalent az utcán.

– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és elfujta a gyertyát.

Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az öreg Mányoki bácsit.

– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt, különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.

– Ezredes! – kiáltotta Mányoki bácsi.

De az ezredes már elrohant.

Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van igaza.

Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny az ezredes?

– Mind bolondok a férfik, – gondolta magában Emma.

– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji csendben a kisebbik leány, Elza.

Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem nyilatkozott.

ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.

A ködből egy vitéz lépett elő – őszi estvén, az erdőszélen.

Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek, mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.

– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.

A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt választották volna panaszaik elmondására.

Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott, mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet; midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu, penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával, meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.

– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony, amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a szobába belépett.

Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az éjjeli látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A jövevény azonban szeliden intett: