Part 3

– A férjemet? – kérdezte mégegyszer és csöndesen elhalaványodva, közelebb lépett. A zöldköves gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött Szindbádhoz és a férfi csak ült és csendesen, összeszorított ajakkal nézte a megzavarodott asszonyt.

Még mindig nem szólt, pedig az asszony már előtte állott, olyan közel, hogy puderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú vonalkái.

– Furcsa… ön olyan ismerős, uram – mormogta Lenke.

A férfi ekkor fölállott és a fejével bólintott.

– Igen, én vagyok: Szindbad, akit ön várt, asszonyom.

Az asszony idegenkedve hátralépett.

– Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan és nagyot lélegzett. – Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád.

– A kis kutyája! – szólott Szindbád és csöndesen mosolygott.

Lenke a szék karjára támaszkodott és lopva a tükörbe vetett pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki szinésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna… Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot.

– Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan az asszony és most már összekulcsolta fehér kezét és meghintázta a szék támláján.

– Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja.

– És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső területén? Mi csak aféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak, meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk és nekem nincsen semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam.

– Igen, emlékszem…

– Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka.

– Azelőtt szerette a színházat és a báli termet…

– A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután, heverészek, olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülők és hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghüségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg nyárfa.

– Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan táncolnak.

– Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A színházakban szépen énekelnek, de nem aluszsza ki magát az ember másnapra. A bálteremben a tánc-zene hangjainál gyönyörüen repülnek a párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket hasonlítani sem lehet a szép valcerhez, vagy a pompás mazurhoz. Miért kivánkoznék tehát a báli termekbe?

Szindbád hallgatagon fürkészte a Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát lassan végignézte és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete, míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe és sóhajtó, halk hangon rebegte:

– Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.

Szindbád felemelkedett és a kezét nyujtotta az asszonynak.

– Már elmegy? Nem várja meg az uramat?

Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.

– Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… Nos, eljöttem és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki és az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem…

– Tehát elmegy?… Pedig…

– Nos?

– Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kiváncsi lesz… Vagy talán mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne, hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek és a hangjában volt valami, ami lecsillapított és boldoggá tett, ha szomorú voltam.

Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és száraz…

– Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással?

Lenke lehajtotta a fejét.

– Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi minden igaz, amit mondtam.

– És a színházak, bálok, szép ruhák és tündöklő ékszerek?…

– Egy gyűrűm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert egyetlen. És mondja, mit ér vidéken a színház és a bál? És vajjon kinek a kedveért öltöznék itt divatosan, szépen. Az egész városban nincsen egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem művészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor, – hisz tudja…

– Bálkirálynő volt a művészek bálján.

Az asszonynak kipirosodott a homloka és a szeme furcsán megcsillant. Hirtelen leereszkedett a székre és bánatosan mondta:

– Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltünt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe?

– Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva és a hangját mélyítette, halkította.

Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét és csöndesen sóhajtott.

– És tíz évig váratott magára, Szindbád… Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa volt, Szindbád, mint mindig.

Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott és a kavicsos úton látható lett az öreges doktor széles alakja, bő esőkabátja és ernyős sapkája.

– Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Reméltem, még látjuk egymást, Szindbád… Ugy-e még nem utazik el?

Szindbád a fejével intett és Lenke kisietett a várószobából a szőnyegajtón.

– Mi a fenét akar ez az ember tőlem? – dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.

*

Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az erős parfümöket.

A HÍDON. NEGYEDIK ÚT.

Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a stambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt szines kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket… Ide kivánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszinű függönyeivel, valamint kopott aranyos betüivel: A. Marchali, mondják a töredezett betük a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és a háromlábu billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a billiárd felett és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.

– Vajjon él-e még Amália? – kérdezte Szindbád a stambuli bazárban és nemsokára útra kel a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost és a hídról álmodó erdőket látni.

A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott), mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e helyre és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs. A kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyilnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő csilingelt és Szindbádnak úgy tünt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken már akkor is – sarkantyus legény korában – lezárt szemü zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltünődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedveért örökös homályba borult a szoba… Szindbád így bandukolt végig a csöndes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombítáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán… Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyuk a sarkán.

A. Marchali… A betük aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszinü függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik és a hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülü, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt és piros szalag van a nyakában. Szindbád tünődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajjon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme szinhelyére? Majd megnyomta a kilincset.

Szivarfüst és pörköltkávé szaga fogadja odabent. Billiárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák és egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag előkelőséggel, nyakánál kigombolt zubonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett. Öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos ujságlepedő fölé és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak szines tartóikban, mintha azóta emberi kéz sem nyult volna hozzájuk.

Szindbád csöndesen, szinte visszafojtott lélekzettel ült helyén és csodálkozott, hogy a piros és fehér golyócskák mily fürgén szaladoznak az új posztóval bevont billiárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a fiatal tiszt sarkantyuja és a kályha mellett halkan ketyeg egy faházikóba rejtett óra.

– Most már csak Amália hiányzik, – gondolta magában Szindbád.

És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyilott és Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve és frissen fésült barna hajában egy ezüstfésü villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét Szindbád asztalához és barna szemében kellemes kiváncsiság csillant meg a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon kérdezte Szindbádot:

– Nos és hogyan tetszik önnek városunk?

Szindbád csöndesen mosolygott és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália, vagy legalább is lánya…

A kassza melletti asztalkán kis kézimunkakosár áll és amint a cukrászné elfoglalja helyét a kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás lépésekkel jön elő egy nagy szürke macska, amely miután körülsétálta a billiárdasztalt, elfoglalta helyét úrnője lábánál és bajuszát megpödörte.

– Igen, ő az! – ismételte Szindbád magában és furcsa melegség szalad végig a mellén és valami diadalmas örömet érez a szívében, mint talán akkor érzett, midőn sarkantyut pengetett a lábán és a barna kis cukrásznét először keblére szorította.

A barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal himzett szövetdarab mozog és a frissen fésült hajból, mintha valami könnyü illat áradna szerte-széjjel. A kicsiny és rózsaszinü fül mellett göndörkés fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a finom, fehér orr tájékán, a hosszúpilláju szemek mellett könnyü kékes árnyék borong. A domboru mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik és a finom nyakon vékony aránylánc látszik.

A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyus lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltünt észrevétlenül az ujságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a cukrásznéval…

– Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő mulva.

A cukrászné könnyen elpirult.

– Anyámtól örököltem, uram. Megboldogult édesanyámtól…

– Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt.

Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajjon benne van-e a régi kép…

Az ujja reszket, midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent egy fakó arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe…

– Az apám képe. Katonakorából való képe, – mondja a barna kis cukrászné.

Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor és a haja milyen hullámos, mint egy fodrászé…

– Kérem, – mondja a cukrászné.

Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos kezét a kezében.

– Férjes már? – kérdezi.

– Igen és két gyönyörü gyermekem van.

Szindbád szeretné a gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske idegenkedve, haragosan huzódik az öreg idegentől és borus homlokkal ül kézimunkája fölött.

Szindbád tehát ezután nemsokára elbucsuzott A. Marchali cukrászboltjából és a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban álmodozó messzi erdőségeket.

A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.

SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL. ÖTÖDIK ÚT.

Abban az időben Szindbád, a csodahajós, igen szegény volt, elhagyatott és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Stambul külvárosában bolyongott.

Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelmüsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Sziriai kereskedőkkel kockázott s a perdülő kockán eluszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyem köpenyege. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.

Ebben a nyomoruságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a nyergesek, a magossarkuak vagy a szalagos félcipők még meg-megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.

A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyü kalandokra és dehogy is örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.

A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.

Szindbád a sorsra, a véletlenre bizta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd uj életet önt belé, friss vért az ereibe és uj gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt és már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.

Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.

Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való asszony lépkedett el mellette.

A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A szinházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.

Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani – aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hirét sem hallották!

Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyilik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak és egy varróiskola van itt valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád és vélük sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek és sokszor kedves emlékkel utazott tovább…

Máskor a soktornyu Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe és megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szivből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.

Igy élt Szindbád amíg fiatal volt és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.

Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen és megigézetten kissé mámorosan telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak jódarab idő mulva vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és szivalaku arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.

– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedü hangjához és amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.

A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszu és hatalmas sirás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.

– Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni.

Szindbád bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szeliden megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.

– Kár volna érted, még fiatal vagy.

A leány csak a vállát vonogatta és elszántan nézett maga elé.

– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.

Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató mulatókat.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.

– Nem vagyok szerelmes.

– Hát?

A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét és hallgatott. A virágáruslány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy megsebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány és aranybarna haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsu, vékonyka: igen szép menyasszony lesz belőle a másvilágon, – gondolta Szindbád, amíg tunyán felhajtotta poharát.

A zene zengett és a szivarfüst könnyü fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyüvérü, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat és a fényes cipőket könnyü por lepte be. A hajdíszek megbomlottak és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszu füszálak a szélben, röpködtek táncközben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke, hatalmas termetü, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett a táncolók közé és brilliánsai, valamint mályvaszinü selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vigabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sürün kiáltotta:

– Brávó, Téssza!

És a bécsi hölgy hatalmas termetével büszke, gunyos mosolylyal lendült tova gavallérja karján.

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek és a söröspalackok nagyot puffantak.

A szívalaku arcocska egyszerre ismét megjelent Szindbád mellett.

– Kérem az urat, kisérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske, akinek fejére immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme még vörös volt az előbbeni sirástól és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.

Szindbád készségesen felállott és az ismert iskolánál fogva olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:

– Parancsára állok! – szólt és karonfogva a leányt, ünnepélyes és gyors léptekkel kivezette a teremből.

Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította és a kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A keleti pályaudvar órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.

– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.

A kendőt az arcára huzta és a keze remegett Szindbád kezében.

Egy szük utcán befordultak és egy kapu előtt megállottak.

– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkisért, – mondá a leány és a csengő gombját hosszasan megnyomta.

Szindbád csodálkozva nézett a leányra:

– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg, hogy szobájába kisérjem, idekünn hideg van, megfáztam.

– Máskor uram.

– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…

– Máskor uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.

Igy szólt a leányka és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.

– Ön jó fiunak látszik…

A kapu e percben felnyilott és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.

– Bolond kis teremtés – dünnyögte.

Néhány perc mulott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejts-utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafönt, a magasban hangos robajjal nyílott el egy ablak.