Part 2

És néhány pillanat mulva, amikor Fritz doktor talpraugorva, táncosnőjét az algimnáziumi igazgató és a vendég Szindbád felé kormányot: az Szindbád, a hajós, alig csodálkozott azon, hogy a Fritz táncosnőjébe a telikeblü és világosbarna haju Annát fölismerte. Igen, ő volt az, Anna: a régi szép, kacér és nevetgélő Anna – vagy legalább is a leánya.

Fritz, midőn izzadó üstökét törölgetve, későbben megállott Szindbád mellett, mindenben megerősítette a hajós föltevését. Igen, az a bizonyos régi Anna, a városkapitány leánya, férjhez ment, amott ül a sarokban, abban a fekete viklerben és a leányát, a táncosnőt, ugyancsak Annának hivják.

Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi:

– Derék leány. Olyan kemény lábikrája van, mint a kő – mormogta a vöröshaju Fritz.

– És az anyja? – kérdezte Szindbád.

A vöröshaju doktor szórakozottan felelt:

– Az a vén skatulya csak azért van itt, hogy a mulatságunkat rontsa… Habár, a multkor ő maga is felmászott a létrára. Tudod, az öregasszonyok versenyében!…

Az igazgató, aki némileg féltékeny szemmel nézte Fritz és Szindbád beszélgetését, csakhamar életjelt adott magáról. Kezével hevesen tapsolni kezdett és a fejével integetett a kis táncmesternek:

– Kezdjük már. Az idő későre jár! – kiáltotta.

A kis hegedü elhallgatott és bizonyos izgalom futott végig a termen. Az algimnázium igazgatója most gyorsan karonfogta Szindbádot, mielőtt Fritz megelőzhetné és a fülébe sugta:

– Jöjjön, Szindbád úr, a legjobb helyre vezetem, ahonnan mindent láthat.

És Szindbádot a létra mellé vitte és titokzatosan a magasba mutatott.

A mulatság nyomban kezdetét vette, amikor az igazgató másodszor tapsolt. Fritz valamely indulót kezdett fütyülni és a leányok tánclépésben kergetőztek a szobában. Amikor a termet körülfutották, egyenkint a szárnyas, kétlábon álló létrához szaladtak és gyorsan felkapaszkodtak a létra széles fokain. Fölmentek a létra tetejére, hogy a a másik oldalon ismét leszálljanak.

– Nézze – dörmögte az algimnáziumi igazgató – egyiken sincs ám nadrág…

A leánykák ügyetlenül, sikongatva, nevetve másztak föl és le a létrán. Ferenc gyakran nyitva felejtette a száját, amint a magasba meredt, az igazgató pedig állandóan döfködte a könyökével Szindbád oldalát. A fehér szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra magasságában… Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.

A leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának, de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot.

– Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt – mondta. – Főzze le őket. Hagyjuk itt őket!

Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város felé. Szürkés, acélfényü este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők fölött.

Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.

SZINDBÁD MÁSODIK UTJA.

– Szindbád, Szindbád! mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik, akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el?

Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang. Szindbád ugyanis elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat… Volt gazdag és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges és volt beteg és szomoru. A haja egyszerre fehéredni kezdett és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánc-zene hangjainál. Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyilt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a kigyó es mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthonülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.

Igy mulott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amig végre elérkezett ahoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mult, a régen elmult ifjusága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjukori emlékeit. Mintha mégegyszer akarná kezdeni élete regényét… Mintha uj és ismeretlen érzéseket keresne…

Utja most egy alföldi akácfás városkába vezette, ahol a temető a dombon volt, amely dombot a nagyzoló kisvárosiak hegynek neveztek. Nyár volt akkor és harmatos volt az éjszaka. A kis vasuti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a homokos uton.

Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett fel a homályba borult akácfák mögött.

A torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.

Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely talán magasabb is volt, mint most. És a házikók fehér és fekete bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak. Az ifju Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak. Talán a szive sem dobogott azóta olyan hevesen… Jött, jött csendesen, leskelődve, meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól – azon a régi nyári éjszakán.

Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt jött az akácos uton. De már semmi sem jutott eszébe a régi gondolatok közül, csak maga a tény, hogy levelekben (amelyeket azóta elégetett) megállapodott egy fiatal leánykával, hogy éjjel egyszer felkeresi. Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában, a bálon egyszer a négyest táncolta. Irmának hivták és barna volt, nagyhaju és az ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrü, barna nőknél Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta. De akkor, jogász-ifju korában, még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a balszeme furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetü volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg Szindbádot, későbben, évek multával már sokkal öntudatosabban közeledett a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemü nöbe még nem voltak szerelmesek!)

A négyesnek vége lett és egy teljes esztendő mulott el forró, érzéki levelezés közepette. Tiz hónap mulva titkos, göndörkés, acélkék hajszálakat kapott levélben Szindbád a messzi vidéki városkából – két hónap multával pedig pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel egy órakor… Tiz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll villámsujtottan és a kutyát majd megköti este.

Hajnalban megy egy vonat Pestre. Szindbád még azzal vissza is térhet.

Szindbád megkerülte a templomot és végigment egy kis térségen. Igen, ott van a patika a sarkon és balról a cukrász. A kis város éjfélutáni álmában csöndesen szuszogott körülötte. Már elérte azt a kis közöcskét is, ahol egymásra boruló fák között visz az ut a folyócska felé… A kalapját levette a fejéről és egyszerre úgy érezte, hogy a szive megint úgy dobogott, mint husz esztendővel ezelőtt dobogott.

Furcsa, hogy semmi sem változott azóta. A gyep, melyre lép, éppen olyan selymes és neszfogó, mint akkor volt. És balról egy kerti házból világosság szüremlett ki most is, mint akkor… Ez a világosság akkor megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, (aki pontosan várta), hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.

– Bacsó kertész az este meghalt. Most virrasztanak mellette – felelte Irma.

Vajjon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti házban?

Aztán a folyócska susogott a lábánál és törpe, kövér, zömök gyermekekhez hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban. A folyócska titokzatosan surrant tova a kertek alatt, mint egy nesztelen járásu éjjeli vándor, aki senkit sem akar fölébreszteni a városban, amely mellett elvonul bujdosó utjában. A folyón tul, nagyon messzire egy téglagyár kéménye emelkedett a sötétségben, még távolabb, a töltésen lassan, meggondoltan, egyhangu zörgéssel gurult a tehervonat, piros lámpása, mint bolygó lidércfény a messziségben.

A hidacska, mint a gyermekek lóversenyjátékában az akadály, kicsiny árnyékával csöndesen feküdt az éjben, majd rácsok következtek és a rácsok mögött ribizke- és köszméte-bokrok. Végre Irma vállára vetett nagy puha kendőben és fehér alsó-szoknyában…

De most nem állott Irma a kerti kapunál, pedig Szindbádnak nem kevésbé dobogott a szive, mint husz esztendő előtt.

Ott volt tehát Szindbád azon a helyen, ahol életének egyik legkedvesebb kalandja történt és próbált visszavarázsolni valamit a mult képeiből, érzéseiből, hangjaiból. Nehezen ment az emlékezés, mert egy nagy csók a leány husos, tapadó, forró, nedves ajkairól utjába állott mindenféle más emléknek. Még a selymes felső ajakra emlékezett, remegő kezekre és a kendő puha kelméjére. És még arra, hogy nagyon sokáig, szinte órákig tartott, amig kellő ereje és bátorsága támadt ahoz, hogy a leányt a karjába vegye… És akkor és gyakran eszébe jutott a halott kertész ott a távoli kerti lakban, amint mozdulatlanul és hidegen fekszik az ágyon.

Boldog volt-e? Büszke volt-e?

Semmire sem tudott visszaemlékezni másra, mint csupán arra, hogy sietve menekült a kertek alatt.

– Szindbád! – kiáltotta utána a leány és kendőt hátravetve, kibomlott hajjal, gyürött fehérruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a kerti ajtónál. Szinte ijesztő volt gyötrődött arca, feketekarikás, fájdalmas szeme.

Szindbád hosszu lépésekkel menekült a vasuti állomás felé.

Hónapok mulva levelet kapott. Irma irta, hogy halálát érzi közeledni, de még a másvilágon sem felejti el Szindbádot és szerelmét. Későbben pedig hallotta, hogy Irmát csakugyan kivitték a hegyoldali temetőbe. Bizonyos szégyenérzésből megmérgezte magát.

Néhány napig akkor rosszul érezte magát…

– – – Ujra hajnalodott és az öreg Szindbád csöndesen ballagott a vasuti állomás felé. Félszemmel a dombra pillantott, ahonnan az akácfák mögül fekete fejfák nézegettek reá. Itt-ott egy fehér márványkő… Egy percig arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sirját. Majd úgy érezte, hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sirkővel, azzal a sirhalommal szembe tudna nézni.

A hajnali vonattal tehát elutazott.

– Igy is, eddig is nagyot áldoztam az emlékének – dörmögte a vasuti kocsiban.

NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN. A HARMADIK ÚT.

Esős tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban usznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betük, mint megannyi kanári-körmök a boritékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény varrókisasszonyok leveleznek. A madárka-körmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik születése napja alkalmából fogadja szerencsekivánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka neve a bélyegen, megnézte az aláirást és mert nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tiz esztendő előtt, lánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifju Szindbádnak. Fekete szemü, fekete haju és illatos száju hölgy volt. De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott árnyékszerü kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kisérte volna Lenkét. A régi templom falában egy középkori várur sirja volt elhelyezve és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt és örökön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amig a régi templomot estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszu csókot váltsanak… Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé vitorlázott és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, dolgát pontosan végezi a postán, de a régi templom felé már nem sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren utitársakat hallott beszélgetni feje fölött és valaki éneklő hangon mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy felsőmagyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt és csak félálomban, a vasuti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment… Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt és különben is régen elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen fölébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.

Nos, most ez a bizonyos Lenke irt Szindbádnak tiz év mulva és szépen bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjukori szerelmét – talán első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani és bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is számontartotta.

Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este, vagy másnap – de semmiesetre sem későbben – vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke lakott.

Éjfélkor felébredt és nyujtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe.

A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papircsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova, mint a lassujárásu viharfellegek az égboltozat oldalán.

Később egy folyó tünt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasuti töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országuton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibujt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy gyorsan eltünjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga hid, mint valami hosszulábu bogár állott a folyó vizében. A vasuti mozdony rekedten, tompán bugott bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.

A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott Szindbád a városból. Egy hosszu utcán földszintes házak aludtak sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erősen döcög a kocsi, friss éjszakai szél fuj valamerről. Szindbád szeméből kiszáll az álom és csodálkozva kérdi magában:

– Vajjon miért jöttem én ebbe a városba?

* * *

Késő délelőtt kelt fel és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyáju falusi asszonyok, csizmákban és nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen, ragyogva, mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjü torony. A fehér óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.

Egy sarkon sárga ház állott, benne füszeres bolt az „Arany oroszlán“-hoz cimezve és a falon a város fotográfusának kirakata.

Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt és szeretett olvasni az arcokról, szemekről, homlokokról.

A kis város fotográfusa koszoru alakjában csoportosította az arcképeket. A koszoru peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felsőmagyarországon találni ilyen érdekes tipusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetü szemek a diszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelidebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág és a nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyürüje van, melltüje van, vagy szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában, hanem fontos életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó szinésznőnek, vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak legalább is olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségeig az arcképüket fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszu, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetü férfiu, kezében glacè-keztyüvel és frakkmellényében selyemkendővel – bármi legyek, ha nem a városbeli táncmestert ábrázolja.

A férfiak koszoruján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák, meztelen lábu kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszoru kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles ur: a polgármester vagy az alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ő.)

A nők arcképei sziv-vidámító és tanulságos látványnak igérkeztek. Néhány nőegyleti öreg hölgytől eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben csipkenapernyővel, (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midőn is mindkét kezükkel megfogták az ernyő széleit), csipkés nyári kalapok, derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a kalapviselet a fotografáló-mühelyben csupán az asszonyok szabadalma volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Im itt egymás mellett két barátnő, (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos mosolylyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az ostendeiről – a Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó… E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajjon miért szeretik a nők a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó barátnők bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz elvétettették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna. És Szindbád azt kivánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsuan és hetykén támaszkodva a könyves asztalra, mint valami lovarmüvésznő. Később pisze és mosolygó bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerü hölgy, aki, ha Szindbád nem csalatkozik, sok festéket rakott arcára a fogtográfus mütermében. Egy fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnő – hátratett karokkal, mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi bálról.

És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok női fotográfia közül valaki busan, csöndesen, melankólikus mosolygással nézett a szeme közé. Fekete selyemderék volt rajta és a kezében fekete csipkelegyezőt tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából és a széken, amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság lengte körül a fekete haju asszony alakját és Szindbádnak jól esett, hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval… Mert Lenke volt az, aki a fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé hervatagon és valószinüleg jól bepuderozott arccal Szindbáddal szembe nézett.

A fotográfus, akinek mütermében csakhamar megjelent, hogy arcképet csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége.

A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövéből és a mester megköszönte Szindbádnak a felvételt.

A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt mély árok huzódott. Kertek és tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos galyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet ez időben. Piros kerités mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában, zöldfedelü ház állott, kivül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád csöndesen meghuzta a csengetyü fogóját és valahol gyorsan pattogva – mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólott meg egy kis csengő.

Egy fehér, göndörfarku kis kutya szaladt elsőnek az ajtóhoz. Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra és kétszer felugrott a földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplős legény bandukolt elő és tempósan megfordította a kulcsot a zárban.

– Az orvos ur?

– Most nincs itthon, de nemsokára hazajön. Tessék megvárni.

Szindbád fellélekzett. Így gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz otthon és ő beszélhet az asszonynyal. A kerti kavics ropogott a lába alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad, előtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse fénylett és az ablakokban rózsaszinü, meg fehér csipkefüggönyök látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az ablakok előtt és valahol egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta), megmozdult a csipkefüggöny.

A várószobában egy nagy, gömbölyü arcu óra ketyegett a falon, a hosszulábu fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak és Szindbád csöndesen leült a sarokba.

– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül. Egy szőnyegajtó nyilott meg és Szindbád előtt japán pongyolában, fehér kezén egy zöldköves gyűrűvel, simán, koszorúba vont hajjal Lenke állott.