Part 9

Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, a melyiken jött. Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, a hol még nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, a kik a túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.

A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, a hol most Petronell áll, rábukkant a várkastélyban azokra a nagyértékű régiségekre, a miket a romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek, de azért nem vitt el belőlük egyebet, csak a mi aranyból és ezüstből volt. A város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja: elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felirta szép gothicus betükkel:

«morgen komm ich wieder.»

A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, a hol a télire kikötött malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait s szépen átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.

Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, a kiket a fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az útját a visszavonuló kurucznak. Azokat menten megrohanta, levágott belőle annyit, a mennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat megrakatva kövekkel, neki ereszté a Dunának, s Pozsony közelében fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat. Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló kuruczot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.

Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a vásáron elkótyavetyélte, az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is kivette belőle.

«No az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.»

EGY NŐ, A KI A TÜZNEK ÖRÜL.

Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az utczákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

– A kuruczok jönnek! ordíták odalenn az éjszakai hangok.

A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb hajolt az ablakon.

Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat.

– A Favorita-vonal felől jönnek! kiáltának odaalant.

A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü, tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt. Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait árulja el.

A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: «igazán?»

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»

Az utczák rémes zaja behallik ide is.

Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji levegővel.

– Óh készülj! Siess! suttogja utána a másik.

Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!

S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjü öltönyöket.

– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.

– Hol a néni? piszeg a kicsike.

– Csitt! mondá a nagyobb; nem néni: bácsi!

Itt jön már.

A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára lecsatolt viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.

– Készen vagyok, ha kell.

Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve; a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s lebocsátották.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

– Mi nem megyünk utána? kérdé a nagyobbik fiu.

– Majd ha visszajön. Suttogá az anya.

Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»

Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria övezte arczképe.

A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, a ki olyan furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.

– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz, mondá neki a nagyobbik.

Kis idő mulva megint piszegett a kis öcs.

– Mikor jön hát már az apa?

– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja ezt valaki!

– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva selyemfürtös fejét.

Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!

– Látod? Ez az apa!

Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.

S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott kolostor tűzlángja volt az.

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?

… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két fiucska az ő két gyermeke, az a sima arczú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.

Ők mind a hárman Bécs foglyai.

Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják.

Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent kép.

Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Sarolta herczegnő Ozmondától:

– Te! csakugyan oly szörnyalak Ocskay?

A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.

– Épen az ellenkezője annak. Szép, deli, délczeg levente.

– Te láttad őt?

– Láttam.

– Közelről?

– Nagyon közelről.

– Talán ismered is?

– Ismerem.

– Szólj! Lehet benne bizni?

– Olyan jól, mint az angyalokban.

– Olyan jól, mint te benned magadban?

– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.

Ozmonda áhitatteljesen csókolá meg Sarolta hófehér orczáját.

Ah! A női Judás!

Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive közepéig, minden csalfaság rajta.

Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság fohászkodásai!

Ez a nő – kém Sarolta mellett.

Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.

E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és még talán sok nemes szív vére.

A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.

«RITSCHÁN.»

Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.

Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.

Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kurucz portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.

Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt, – bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.

Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv volt.

Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. A kuruczoknak is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»

Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!

«Ritschán!»

Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?

Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!

Utána!

Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága.

Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van, négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár hónap s megfordítva van megint.

Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jabloncza, a Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán nem tudta.

A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.

Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán lovasságot.

– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.

A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.

Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott.

Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér kődtömegből egy zárt lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.

Jöttek fölfelé erősen ügetve.

Ritschán szemügyre vette őket távcsövével s nagyot nevetett.

«Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.»

Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.

«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a kurucztömeg közé.

A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt sem mondja: «köszönöm szépen!»

Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyut.

Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem lehetett megmenteni többé.

Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyut s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.

Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg látott belőle valamit.

A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát, rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.

A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vidék messzire belátható lett.

A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.

Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elől is, hátul is ellenség!

Itt most csak a vitézség segít!

Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri magáról.

A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.

Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.

Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargoncz, jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.

Ezek Bercsényi hajdui voltak.

Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.

«Megfogatni? Azt még nem!»

Hirtelen új parancsokat osztott.

«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!»

Csakhogy az nem akárki volt, hanem Ocskay László.