Part 8

– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.» De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem, mondá rá Csajághy.

– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva, nyitva.

– Mi történt itten?

Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.

A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.

Hát még a kastély!

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre? merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt?

Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény, velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok?

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Senki sem merte őt vigasztalni.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom.

Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!»

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen.

Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba.

Mi volt ott látható?

Az égszinkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felirva e szavak:

«hic fuit ritschan.» (Itt volt Ritschán.)

– Látod?

– Látom.

– Most már tudom, hogy mit teszek.

– Én is.

– Azt tudod, hogy én mit teszek?

– Azt.

– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.

– Hol?

– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn haladok.

– Ott leszek napjára.

Azzal megszoríták egymás kezét.

– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam van.

Ezzel Ocskay elsietett.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.

Nincs már más, a kit csókoljon.

«Hű maradsz hát mind a kettőhöz!» dörmögé magában a vas ember.

AZ ÉGŐ KLASTROM.

Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szivében olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, a ki az alvezérei psychologiájára bizná, hogy találják ki, mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv? s ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, a mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtüz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyilt rá! Az alkalom kedvez! A régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahivták, helyette Heisztert küldték le; a ki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük: «Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!» odáig «kiki magáért!»

Derék munka volt, a mit «odáig» is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték, Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, a kik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, a kiket «tót hajduknak» tiszteltek, Turóczy hanákjait, a kik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István Tiszavidékről idezüllött orosz hajduságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) töröktatár hadát, a kik még nem vették be a puska használatát, hanem nyillal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs Borbély Balázs csapatjára is, a kivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a kit vezetett. Hogy lettek így megtépve? ezt az az út tudná megmondani, a mit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. «Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk!»

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok czélját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál, akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek?

«Be Ausztriába! Fel Bécsbe!»

Volt erre a szóra őrjöngő riadal!

Hiszen erről álmodozott minden ember.

S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezeren. Ötezer olyan ember, a kinek nincs mit veszíteni e földön. A kinek a szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte áll a megnyilt paradicsom, még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborut nem látott a vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pinczék telve; istállók, aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón!

Ocskay ezt adta ki napi parancsban:

«A hol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. A ki fegyvert nem visel, azt meg ne öljétek, asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. A mire szükségtek van, azt elvehetitek, a mire nincs, azt el ne rontsátok, a mi lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyujtsatok, mert még többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. A ki ez ellen vét, golyóba fut!»

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a rongyos gárda egy csapatja (a kinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átusztattak a Morván a tulsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat s éjfélig átszállították rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis, annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték s az álmos várőrség kezéből kiszedték az egyet-mást, a mi emberölő szerszám lehetne, s azután szépen átkoczogtak Hof városba, szerencsés jóreggelt kivánni, ott megfrüstököltek vigan, s kivetették a sarczot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek s folyvást az országúton haladva, ebédre megérkezének Witzelsdorfba, a hol a népség már eléjük jött békedeputatióval s megköté a kapitulatiót, hozta társzekerekkel eléjük a sok élelmiszert, s beleegyezett a sarczba. Abban a városban csupa posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth daróczot, és karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, a mi lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés hire nagy messze földet befutott. A rémület, mint a futótűz, terjedt mindenfelé, s vele együtt futott a nép is, a merre látott. A kuruczokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint roppantul nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után, a miért aztán a városra kemény sarczot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kuruczok félnapi járóra a császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora védsereget kiállítani ellenök, a mi azokat agyonnyomhatja, aztán a várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sánczok védik, a mik még a török szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles számú helyőrség a fővárosban; de mégis megdöbbentő volt az a mesés vakmerőség, hogy az a féreg, a kiről a hadi bulletinek egyre azt hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a császárváros határában üti fel szarvasfejét s itt a közelben okádja sárkánytüzét.

A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta, trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyusokat a sánczágyúkhoz állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő kuruczhadnak egy olyan leczkét adni, a mitől annak örökre elmenjen a kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a szine-java voltak a hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruczsereg nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előre küldött portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok közelítenek, nagy okosan visszahuzódott Enzersdorfra, a hol Ocskay volt a derék haddal.

– Bécsig már nem mehetünk, mondá a vezérnek. Az osztrák fölébredt, s ágyuival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyöngébb fegyver, a népünk nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.

– Helyesen mondod, szólt Ocskay. A czélunkat elértük. Zsákmányt ejtettünk, élelmi szert gyűjtöttünk, a mennyi a hadunknak elég; most az a főgond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre, magad a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni. Én pedig az alatt megteszem a kurucztempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat verve, vakon előre rohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé szorítod? Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket, te csak vidd magaddal a saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos) mikor alkonyattájon csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az arabs ló alatta, a miről a «nyalka kurucz»-ra ráismertek már messziről, hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány, de azért erős csontos ló alatta, a miről a tiszabecsi peteknél hires lett.

– No rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem jönni? Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele, ha kivánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a töröktatár légiót is magához vette, s ezzel a szedett-vedett haddal félre állt a derék seregtől, a mit elébb a társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgy hogy a dámvadak néha átugráltak a kerítésen s átusztak a nagy szigetbe, a miben pompás gyümölcsös-kertek valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna áradása miatt. Nem lakik itt most élő ember.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait, átusztatva a Duna keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.

Ez a mai éjszaka mindenképen viharosnak indult. A császári parancsnok, tudva jól, hogy a kurucz sereg nem végezheti a visszavonulását elég gyorsan, a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább utólérje; e végett a lovasságát erősített haladásban indítá előre s még az éj homályában utól is érte a kuruczok utóhadát, míg a gyalogsága hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, a mit az ágyúk lobbantottak az égre, a mint Strassoldo és Csajághy összetalálkozának.

– No most mi következünk, fiuk! mondá Ocskay. «Előre!»

– A bal partra át? kérdé Borbély Balázs.

– Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen megyünk!

Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos ficzkóval, meg háromszáz nyillövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt tőlük, hogy megtegyék! Hova híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek volna?

Átusztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok között, észrevétlenül, mint a kisértettábor, keresztül az elhagyott török sánczokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István torony, messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold feljött a laxenburgi halmok mögött, épen akkor szállt le a török sáncz oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek, az sem volt valami erős sánczolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

A mint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított őrség eldobálta a fegyvereit s futott keresztben a mezőkön, káposztáskerteken szerte, ordítva: «itt vannak a kuruczok!»

Ezen az oldalon épen nem várták őket.

A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján vannak?

A sorompón és az első sánczkarózaton túl következett a császár kedvencz vadászó helye.

Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labancz korában maga is cserkészett az udvari kisérettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.

A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, a melyben a Krisztus töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apáczák laktak.

Ez volt a legelső nagy épület, a mit maguk előtt találtak.

– Ezt kell elfoglalnotok! parancsolá Ocskay a kuruczoknak.

Ez volt az, a mit az égbe ordított, mikor ocskói pusztakastélyában felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget megtámadja kínos veszteségeért.

«Add vissza azt, a mi az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem el azt, a mi a tied!»

Egy egész kolostort, tele szent szűzekkel, a kik az «Úr menyasszonyai!»

Erre tört, ezért fáradt, czélnál volt.

Benn, magában Bécs külvárosában, elfoglalni egy egész zárdát, Istennek szentelt asszonynépével s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt hitvesért.

Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, a mit az ő «egyetlene» hasztalan küldött fel az égbe.

«Rajta, kurucz! Rajta tatár!»

Hanem a vakmerő kisérlet, a mi a legnagyobb akadályokon mesemódon átsíkamlék, ime elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi embernek bátorságán.

Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfélezernyi csoport betörjön a császárvárosba s rémülettel töltsön el százezer embert, viszont az a lehetetlenség is megvalósúlhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában találjon hatvan olyan embert, a ki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt a kolostor falai mögé elhelyezve, hanem ezek az első támadásra oly gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.

A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírü vár, a minek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.

Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni.

Ocskay egy pár száz kuruczot leszállított a lováról, s maga állott az élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.

Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A védők granátokat dobáltak a támadók közé, a mik durrogva pattogtak szét a lábaik alatt. A kurucznak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.

Tombolt dühében. – Ő, a ki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult klastrom előtt kudarczot valljon!

Fogott egy granátcserepet, a mi a lábához pattant, s annak az élével felkarczolta a kolostor barna falára e szókat:

«hic fuit ocskay.»

Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal, a mik közül némelyik a pánczélingén siklott végig. Eléhivatta a tatárokat.

– Ha nem hozhatom őket ki, veszszenek odabenn!

Oh a tatároknak nem kelletett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek. Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanóczokat kötöttek a nyilaik végére s azokat meggyujták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva lángban állt a tető.

Benn a szent szűzek ijesztő rémsikoltozása hangzott.

Ocskay gyönyörrel hallgatta azt.

– Hát az én Ilonkám nem igy kiáltozott-e?

Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő s imára kulcsoltan látszott feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.

– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám, mondá kegyetlen keserüen. A hogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!

(Pedig meghallgatta mind a kettőt!)

– Lőjjed, tatár, lőjjed!

De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő nehéz vasasokat s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok, az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.

A pokolszomj el volt kissé oltva szivében. Hallotta az ártatlan nők jajordítását, jól lakott vele, talán nem is bánta már, ha megszabadulnak is. Tán nem ég addig rájuk a tető, a mig a tűzoltók megérkeznek?

Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe.

Az ellene küldött vértesezred megkisérté üldözőbe venni, de a sűrűben oly nyilzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt visszatérni. A nyil még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a harczok, a miket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek. A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyil.

A kuruczoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, a míg az ellenség odabenn összeczihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép zsiraffjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kurucz megkóstolatlan? a ki soha sem evett még ilyen húst. Sem czédrusfából, meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, a minél a pecsenyéjét megsüsse. Volt a császárnak két betanított párducza is, a mikkel őzekre, dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kaczagánynak Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalajai yaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul útközben.

Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek, látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a szorongatott metropolist megvédeni. Ez által a bal parton a kuruczokat üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, a gyalog hadai hanyatthomlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhirre.

Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt.